Dying Light: Hellraid teszt

Több mint hétévnyi huzavona után végre megérkezett a képernyőinkre a hányatott sorsú Hellraid. Nem épp abban a formában és minőségben, mint amire számítottunk, de egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy be kell érnünk egy DLC-vel.

Az eredeti Hellraid még anno a 2011-es Dead Island modjaként mutatkozott be, majd 2013-ban a Techland már önálló játékként hivatkozott rá. Azután teltek, múltak az évek, és a lengyel fejlesztőcsapat bejelentette, hogy PC mellett az akkori next-gen konzolokra (Xbox One-ra és PlayStation 4-re) is elhozná a belső nézetes hack & slash játékot. Végül 2015 májusában nyelték el a pokol bugyrai a projektet, hogy bő öt évvel később kimásszon onnan, mint a Dying Light egyik DLC-je. 

Úgy tűnik, a lengyel stúdiók versenyt futnak, hogy ki kezeli nagyobb alázattal az alkotását, ugyanis a The Witcher 3: The Wild Hunthoz kiadott prémium minőségű kiegészítők mellett a Dying Light megjelenés utáni támogatása is példaértékű a szakmában. Miközben a Techland teljes gőzzel dolgozik a játék folytatásán, az elmúlt öt évben folyamatosan jobbnál-jobb DLC-kkel, például a The Followinggal bővítette a zombis parkourszimulátorát. Habár a Hellraid nem ugyanabban az árkategóriában indul, mint az előbb említett társa, ez még nem ok az örömre: sajnos nem csak az árcéduláját, de a minőségét is megfelezték. De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, hogy mire számíthatunk a készítők régóta várt játékának szellemi örökösétől! 

Senki sem tudja, hogy honnan jöttek ezek a játéktermi gépek, azonban egy titokzatos áramkimaradás után a torony lakói a pincében találták őket, majd a kíváncsiságtól fűtve rájöttek, hogy nem egyszerű masinák, hanem átjárókapuk más dimenziókba. A sztori innentől kezdve nincs túlbonyolítva; a Towerben lévő pihenőszobánkban megtalálható lesz a Hellraid feliratú arcade gép, és a “lelkünket beledobva” már indulhat is darálás. Nincs is ezzel semmi probléma, hiszen egy roguelike démonirtás a Dying Light játékmechanikájával nyakon öntve már önmagában is egy hívogató koktél, a baj csak ott kezdődik, hogy a Hellraid jó sok dolgot kivesz a formulából, ami miatt szeretjük a Dying Light-játékokat. 

A DLC első húsz perce nagyon jól működik. Sötét kazamatákban lootolunk, sebkötözés helyett health potionöket hörpintünk fel és csontvázakat püfölünk kardokkal, buzogányokkal, valamint fejszékkel - az egész miliő nagyon kellemes Hexen II- és Dark Messiah: Might and Magic-emlékeket idéz fel az emberben. Azután ahogy eltöltünk pár órát a játékkal (hacsak nem vagyunk speedrunnerek, és végeztünk ennyi idő alatt a teljes kiegészítővel), rájövünk, hogy a Hellraid egy nagyon egyszerű és statikus élményt kínál. Az új DLC pályadesignja csak minimálisan használja ki a Dying Light zseniális parkouros mozgásait - azt is inkább a titkos helyek felkutatásánál -, a hangsúly inkább a harcokon van, azoknál viszont kibukik, hogy nem igazán ezért szerettük az alapjátékot.  

A lootolás sem túlságosan motiváló. Érthető okokból az eddig megszerzett fegyvereinket nem vihetjük magunkkal a Hellraidbe, viszont az ott szerzett gyilkolóeszközöket kihozhatjuk Harranba, ezek azonban nem olyan szuper közelharci fegyverek, hogy a rajongók nyakukat törve menjenek újabb és újabb dungeon runokat. Ezenkívül pedig csak érméket fogunk találni a ládákban és az ellenségnél, amiket elköltve vásárolhatunk Hellraid-fegyvereket az alapjátékban. És ha már témánál vagyunk, kénytelen vagyok hangot adni a szomorúságomnak, hogy a már említett közelharci eszközök mellett egyetlen íj vagy nyílpuska - esetleg, hogy még vadabbat mondjak: varázslat - sem kapott helyet a játékban, így a pár eldobálható robbanó-, sokkoló- és mérgezőfiola mellett nem túl nagy a változatosság, amikor összecsapásra kerül sor. 

A Hellraid legnagyobb problémája pontosan ebben leledzik: borzalmasan egyhangú. Hiába az első félórában lenyűgöző hangulat, egyszerűen túl kevés az ellenféltípus, túl kevés a fegyver és túl egyforma a környezet. Nagyon érződik az egész produktumon, hogy a készítők már teljes kapacitással a Dying Light 2-n dolgoznak, és ezt a DLC-t inkább önszórakoztatásból rakták össze a szabadidejükben. Pontosan ezért nem is lehet kimondottan haragudni a Hellraidre, hiszen a Techland attitűdje a játékával kapcsolatban elég jól előrevetíti, hogy nem elképzelhetetlen az sem, hogy a folytatás végig velünk lesz majd a következő generációban, akárcsak az elődje volt a PS4-Xbox One-érában. 

A fentiek tudatában pedig pontosan egy valami döntené el a Hellraid verdiktjét: mégpedig az ára. És itt megint csak vakarja a fejét az egyszeri ember, hiszen a kiegészítőért elkért 10 euró nem egy egetverő tétel, amikor viszont egy-egy leértékelés során az eddigi teljes Dying Light-élményt megkapjuk 15 euróért, akkor elég nehéz lelkesen ajánlani a Hellraid megvásárlását. Viszont az biztos, hogy jó ideig ez a DLC lesz az egyetlen módja annak, hogy egy kis ízelítőt kapjunk abból, hogy milyen is lehetett volna a Hellraid, ha nem kaszálják el annak idején a fejlesztését - a Dying Light 2-vel a nyakukban ugyanis nehéz elképzelni, hogy a közeljövőben újraindítják a projekt munkálatait a Techlandnél. 

A Dying Light: Hellraid PlayStation 4-re, Xbox One-ra és PC-re jelent meg, mi az utóbbin teszteltük egy Intel i5-7500, 8 GB RAM és egy AMD Radeon Vega RX 64 társaságában.

3 komment - szólj hozzá!