Assassin's Creed: Valhalla teszt

Két év kihagyás után az egyik legjobban áhított miliővel, a vikingekkel a főszerepben tért vissza az Assassin's Creed-sorozat. Az újítások nem látványosak, de úgy tűnik, hallgattak a kritikákra a fejlesztők.

A 2007-ben indult Assassin’s Creed-sorozat tíz év után újult meg az Origins alcímmel ellátott, ókori Egyiptomban játszódó epizóddal. Átalakított harcrendszer és az RPG-elemek bevezetése jellemezte a játékot, a 2018-as Odyssey pedig a történet befolyásolásával és szinte végtelen tartalmával építette tovább a formulát. Az Assassin’s Creed: Valhalla esetében már az első játékmenet-videók alapján megállapíthattuk, hogy a két előző rész által kitaposott úton haladtak tovább a fejlesztők. Engem először igazán nem is hozott lázba ez a vikinges kaland, túlságosan is hasonlított az elődökre, a fejlesztők azonban úgy tűnik, hallgattak a játékosok visszajelzéseire. A motorháztető alatt eszközölt kisebb-nagyobb változtatások nagyon jól sültek el, így pedig a Valhalla, ha nem is látványosan, de sokkal jobb játék lett az elődjeinél.

 

Az Origins és nevéhez méltóan az Odyssey története egyfajta utazást kínált: a fejlesztők megfogták a játékos kezét, és végigvezették a hatalmas térképen. Ez a fajta megközelítés – főleg a legutóbbi epizód esetében – rengeteg hajókázást és baktatást igényelt a különböző helyszínek között, a felbukkanó mellékküldetések és tevékenységek ráadásul gyakran elvették a játékos figyelmét, így az amúgy is lassan csordogáló sztori és ezzel együtt az egész játék egy hihetetlenül hosszú és fárasztó maratonná vált, aminek a befejezését szinte csak az időmilliomosok tudták megtekinteni.

A Valhalla esetében szerencsére kapcsoltak a fejlesztők, átalakították a küldetésrendszert és a történet tempóján is változtattak. A cselekmény Norvégiában nyit, ahol megismerhetjük az új főhős, Eivor eredettörténetét, nem mellesleg pedig a játék alapfunkcióval is összebarátkozhatunk. A mellékes tevékenységektől és a gyűjthető cuccoktól már ekkor sem kímélnek meg minket, de én mindenképpen ajánlom, hogy az első pár órában koncentráljunk inkább a főszálra. A játék érdekesebb funkciói csak ezután a hosszúra nyúlt, ám a történet szempontjából mindenképpen fontos bevezető után nyílnak meg.

A történet szerint ugyanis az északi népek klánjai egy fiatal, határozott és igazságos király felbukkanásával békét kötnek. Eivor és fogadott bátyja Sigurd azonban inkább behódolásnak tekintik klánvezérük és egyben édesapjuk döntését, így Anglia felé veszik az irányt, hogy ott új települést alapítva építsék ki saját kis birodalmukat. Főhősünk és klánja tehát nem éppen egy békeszerető népcsoport, a Brit-szigetek pedig háborúkkal sújtott terület, így borítékolható egy hatalmi játszmákkal és konfliktusokkal átitatott kaland.

A cselekmény maga egyébként sokkal feszesebb, a karakterek és a különféle mellékszálak is kidogozottabbak, mint eddig bármikor. Nekem többször a Red Dead Redemption II jutott eszembe, hiszen itt is egy egymásra családtagként tekintő balhés banda életébe csöppenünk bele. A párbeszédek és a szereplők céljai is valósághűbbek és hihetőek, szépen felépítették mindenki motivációját, így egy sokkal koherensebb sztorit kapunk. Emellett a főküldetések is kiléptek végre a klisés RPG-missziókból – ebben az esetben is sokat tanulhattak a Rockstar klasszikusából, vagy éppen a The Witcher 3-tól.

Nagyban hozzátesz azonban a kalandhoz, hogy a küldetésrendszert is átalakították a fejlesztők. Az előző két felvonás esetében, úgy öt óra kalandozás után a missziókat mutató menüpont úgy nézett ki, mint egy közepesen nagy vállalat CEO-jának a teendőlistája. Rengeteg mellékküldetés tarkította, amelyekről már azt sem tudtuk, mikor vagy kitől vettük fel, sok esetben pedig maga a főszál is elveszett a listában. Ráadásul a mellékszálak borzasztó fárasztóak voltak, sokszor körbeutaztatták a játékost a fél térképen, azért, hogy megöljön pár ellenfelet és felszedjen valami értéktelen tárgyat.

A Valhalla esetében a főszálhoz tartozó fontosabb küldetések kapnak csak helyet a Quest menüpont alatt, így könnyen átlátható, mit kell tennünk ahhoz, hogy előrébb jussunk a játékban vagy a történetben. A mellékküldetéseket azonban a térképre száműzték – World Eventsként vannak feltüntetve, és türkiz színű pontok jelölik őket. Nem is listázza őket a játék, de erre nincs is szükség, ugyanis általában mind lezavarható maximum öt perc alatt. Ez a fajta megközelítés azonban nem ment a minőség rovására, sőt sokkal érdekesebbek ezek a miniesemények, mint a korábbi epizódok elnyújtott alibiküldetései. A world eventek között találhatunk abszurd, vicces, megható vagy éppen perverz darabokat is, és mivel nem kell velük öt percnél többet foglalkozni, helyben megoldhatóak. Néha még egy picit gondolkodni is kell a megoldáson, bár azért senki se gondoljon komoly puzzle-ökre. Ez egyébként a Valhalla más elemeire is jellemző: za összeszedhető cuccok, kincsek sokkal jobban el vannak rejtve, mint az előző két játékban. Sokszor kell kulcsot keresgélnünk, máskor pedig a környezettel kell interakcióba lépni, hogy hozzáférjünk a ládákhoz.

A küldetésrendszerhez hasonlóan fegyvereink fejlesztése és menedzselése is kényelmesebb lett az új epizódban. Kifejezetten fárasztó volt az Odyssey esetében, hogy vagy két-három szintenként kellet vaskos összegekért megújítani a cuccainkat, vagy rá voltunk kényszerítve, hogy 10 percenként cserélgessük a fegyvereinket. Fejlesztés itt is van, azonban nem szinthez kötött, azaz igazából az alapfegyverek és páncéljaink alakítgatásával is ellehetünk a játék végéig. A hangsúly átkerült a különböző fegyvertípusokra, amelyek más és más támadást tesznek lehetővé. Ha úgy tetszik, maradhatunk a klasszikus balta és pajzs kombójánál, de hatalmas bárdokkal és dupla fejszével is nekironthatunk az ellenségnek.

Ahogy korábban már írtam, főhőseink új települést alapítanak Angliába érve, ennek fejlesztése és szépítgetése pedig a játékosra hárul. Nem áll messze ez a fajta stratégiázás a szériától, hiszen már az Assassin’s Creed II-ben is volt lehetőségünk a saját kis közösségünket építgetni, így itt is valami hasonlóra kell számítani. A sátortáborhoz hasonlító állapotból hamar kis faluvá fejlődik településünk, azonban ehhez nyersanyagokra lesz szükségünk.

Itt jön képbe a játék másik fontos újítása, hogy rajtaütéseket szervezhetünk a környék falui, templomai vagy éppen erődítményei ellen. A hajónkról partra szállva, véres csatában, az épületeket felégetve vehetjük el a javakat, amelyeket utána a saját településünk fejlesztésére fordíthatunk. Kifejezetten látványosak és szórakoztatóak ezek a rajtaütések, ráadásul a jutalomért cserébe mindig érdemes konfliktusba keveredni.

És ha már konfliktus: a harcrendszeren nem sokat változtattak a fejlesztők, igaz, az már az Origins esetében is kiválóan működött. Visszatértek a képességek, valamint egy picit szabadabb lett a mozgás is: nehéz igazából megfogalmazni, de mintha főhősünk kevésbé „ragadna rá” egy-egy katonára. Könnyebb célt választani, valamint az animációk és a kivégzések is sokkal jobban működnek. Ezzel együtt azonban mintha a lopakodás egy picit a háttérbe szorult volna. Hiába van újra lehetőségünk elvegyülni a tömegben, valahogy mindig nehéz volt megállapítanom, hogy most akkor látnak-e vagy sem az ellenséges egységek.

Cselekedeteink után továbbra is XP-t kapunk és szintet lépünk, szintenként pedig két-két pontot oszthatunk el a hatalmasra nőtt képességfán. Elsőre talán soknak tűnhet, amit a Skill menüpont alatt látunk, de ahogy nekikezdünk a pontok elosztásának, rájövünk, hogy elrontani nem igazán lehet karakterünk fejlődését. Bármerre is indulunk el, mindig harcképesek maradunk ellenfeleinkkel szemben. A Valhallában tehát továbbra is az akción van a hangsúly, semmint a komoly karakterfejlesztésen.

A Watch Dogs: Legion-bemutatómban már említettem, hogy az alap PS4 és Xbox One felett kezd eljárni már az idő. Az új Assassin’s Creedet volt szerencsém már Xbox Series X-en tesztelni, és kifejezetten felüdülés volt az új generációs változattal játszani. A felbontás - még ha nem is éri el a 4K-t - tűéles, a 10 másodperc alatti töltési idők, valamint a stabil 60 fps olyan folyamatos és kényelmes játékélményt nyújt, ami mindenképpen hozzátesz a kalandhoz. Ettől függetlenül is szép játék a Valhalla, bár igazán nem nyújt kiemelkedően többet az előző részhez képest. A megszokott Assassin’s Creed-bugok ezúttal is itt vannak, azaz találkozunk majd pár beragadó NPC-vel, fura pózban ragadt katonával, de mintha egy fokkal sikerült volna visszavenni az ilyen csúnyaságokból. Emellett nem szabad elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a PC-s változat nem sikerült éppen hibátlanul. Bár én konzolon játszottam, ismerőseim és a fórumok beszámolói szerint gyakran fagy ki a játék, valamint a teljesítménnyel sincs minden rendben.

Az Assassin’s Creed: Valhalla a felületes szemlélő számára talán nem sokkal nyújt többet, mint az Odyssey, vagy akár az Origins, de az eszközölt változtatásoknak köszönhetően egy sokkal élvezetesebb, feszesebb és legfőképpen kényelmesebb és játékosbarátabb kalandot kapunk, mint két és három évvel ezelőtt. Én anno kifejezetten elfáradtam az Odyssey-t játszva, túl sokat kínált egyszerre, a Valhalla azonban friss és érdekes tud maradni hosszú órákon át úgy, hogy nem kínál sokkal kevesebbet, mint az előd. Mindenképpen ajánlom a játékot régi és új rajongók számára is, ugyanis a Black Flag óta talán az egyik legjobban összerakott és legátgondoltabb Assassin’s Creedet kaptuk meg idén.

Az Assassin's Creed: Valhalla PC-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi Xbox Series X-en teszteltük.

9.0

Assassin's Creed: Valhalla teszt értékelés 9.0

Pozitívumok:

  • Egységes történet, jól megírt karakterekkel és párbeszédekkel
  • Áttalakított küldetésrendszer
  • Érdekes mellékküldetések
  • Újragondolt játékelemek
  • Szépen felépített, látványos világ

Negatívumok:

  • A grafikus motor szokásos hibái ezúttal is ronda bugokhoz vezethet
  • A PC-s változat egyelőre elég problémás
71 komment - szólj hozzá!