Call of Duty: Black Ops - Cold War teszt

A hidegháború utolsó évtizedébe kalauzol el minket az idei Call of Duty, ahol Mason és Woods oldalán próbálhatjuk ki, hogy milyen az, ha egy Call of Dutyban nem feltétlenül csak a lövöldözésen van a hangsúly.

Idén a Sledgehammer és a Raven csapata lett volna a soros a következő Call of Duty-epizód leszállításával, ám mivel a munkálatokkal nem haladtak zökkenőmentesen, inkább előrehozták a Treyarch fejlesztését, melynek köszönhetően megszületett a Call of Duty: Black Ops - Cold War. Egy teljes mértékben szerethető, viszont azért érezhetően visszafogott epizód a franchise történetében, melynek legnagyobb hibája, hogy a fejlesztők ott léptek az újítások gázpedáljára, ahol nem kellett volna, ugyanakkor az elavultabb részletek esetében padlóig nyomták a féket, és gyakran csak a kötelező minimumra törekedtek.

A Black Ops - Cold War sztorijának középpontjában egy szovjet kém, Perseus áll, aki 1943 óta folyamatosan borsot tör a nyugati hatalmak orra alá. Legújabb akciójának hála a tét nem más, mint egész Nyugat-Európa, melynek jelentősebb városai ellen Perseus atomtámadást tervez. Az esetet ráadásul tovább súlyosbítja, hogy az atombombák mindegyikét az amerikaiakhoz lehet kötni, úgyhogy nem csak a városokat, hanem az egész NATO-t a megsemmisülés szélére taszítaná az ördögi terv.

Itt jön azonban képbe Mason és Woods csapata, akiket Ronald Reagan amerikai elnök már csak amolyan régi ismerősként, lepacsizva felkér arra, hogy találjanak megoldást a kényes helyzetre - persze csak titokban, különösebb feltűnés nélkül, mint ahogyan az lenni szokott. A csapathoz jelen alkalommal néhány érdekes új arc is csatlakozott, így például velünk lesz a CIA-tól Russell Adler ügynök, mint a csapat agya, illetve az MI6 specialistája, Helen Park is.

A játék felütése ezúttal is zseniálisan sikerült; 1981 telén, egy amszterdami pubban ragadjuk meg az események fonalát, ahol egy terroristát próbálunk meg szép csendben lekapcsolni. Az akció azonban picit máshogy alakul, mint terveztük, a célszemély futásnak ered, így a háztetőkön ugrálva - és persze lövöldözve - kell üldözőbe vennünk. Némi hajsza és egy rövid vallatás után máris rohanunk Törökországba, ahol a frissen megszerzett infók alapján egy hatalmas fegyverszállítmányra csaphatunk le.

Kisvártatva máris egy terepjáróban találjuk magunkat, amivel egy katonai szállítógépet üldözünk, amit a felszállás előtti utolsó pillanatban egy távirányítós autóval robbanthatunk fel. Mindenfelé durranások, robbanások, hatalmas tűzgolyók, fegyverropogás és becsapódó roncsok jelzik, hogy bizony az idei Call of Duty egy lebilincselő, pörgős és rendkívül intenzív kampánnyal próbálja belopni magát a játékosok szívébe.

Pár perccel később viszont hirtelen minden megváltozik. Ekkor látogatunk el ugyanis első ízben a csapat rejtett főhadiszállására, ahol maroknyi alakulatunk tagjaival párbeszédbe bocsátkozhatunk. Ezek a beszélgetések roppant mód feleslegesek és fapadosak, karakterünk ráadásul nem is kapott szinkront a párbeszédekhez. A főhadiszálláson egy hatalmas táblára feltűzdelve átnézhetjük az eddigi összegyűjtött bizonyítékainkat, melyek többnyire CD-k, kazetták és egyéb iratok, melyeket a pályákon elszórva találhatunk meg.

Szóval ahhoz képest, hogy egy Call of Dutyról van szó, meglepően sokat olvashatunk. Ezzel alapjaiban nem is lenne akkora probléma, ám hamar az az érzésünk támadhat, hogy a fejlesztők megúszósra vették a figurát; a korábbi években az átvezetőkbe és a játékmenetbe mérnöki precizitással adagolt narratívát ezúttal egyszerűen csak a nyakunkba zúdítják amolyan „olvasd el, ha akarod, minket nem érdekel” módon.

A játékban ezúttal számos döntési helyzettel is találkozhatunk; megmenthetünk egy kettős ügynököt, néhány rosszfiút a likvidálás helyett élve is elkaphatunk, illetve a végső finálét is teljes mértékben mi magunk választhatjuk meg, meglehetősen más hangulatú zárással. Mindez tényleg szórakoztató, viszont valahogy egyszerre tűnnek a döntési lehetőségek kidolgozatlannak, átugorhatónak és jelentéktelennek. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy olyan franchise fő attrakciójáról van szó, ami az elmúlt évben több mint 3 milliárd dollárt termelt.

Az egyjátékos kampányt érintő legtöbb újítás is hasonlóan sült el egyébként. Vannak lopakodós pályák, amik noha hangulatosak, látványosak és szórakoztatóak, ám egy B-kategóriás indie játékban is precízebb a lopakodási rendszer kidolgozása, hogy az agyatlan AI által irányított ellenfeleket már ne is említsük. Külön megér egy említést hogy ezúttal kapunk két mellékküldetést is, melyek talán az egész franchise leggyengébb pályái, viszont legalább csempésztek némi csavart a történetükbe.

Ahhoz ugyanis, hogy a mellékküldetéseket hibátlanul teljesíthessük, a korábbi küldetéseken összegyűjtött bizonyítékok segítségével kell dekódolnunk néhány titkos üzenetet. Ez papíron lehet, hogy jól hangzik, illetve biztosan sokat hozzátesz a remekül elkapott hidegháborús hangulathoz, ám a kivitelezés ismét csak nem méltó egy ekkora franchise színvonalához, a szóban forgó két-három puzzle megoldása inkább körülményes, mintsem szórakoztató. Egy olyan fejtörőnek, amiben például egy hármasával növekedő számsorozat következő tagját kell kitalálnunk, egészen egyszerűen nincs helye a világ egyik legjelentősebb videojátékos szériájában.

A sztori befejezése ugyanakkor meglepően izgalmas és fordulatos lett, az utolsó előtti pálya például direkt szórakoztató, ahogyan a Stanley Parable hangulatát idézi fel. A kérdés viszont megint csak az, hogy tényleg azt várjuk egy Call of Duty-játéktól, hogy a világ legkülönfélébb indie játékaival versenyezzen mindenféle műfajban? Picit olyan, mintha a világ legjobb sakkjátékosa szimultán meccset játszana egy csoport óvodással, melyek mindegyikétől kikap, és aztán azt hozza fel mentségül, hogy túl sok ellenfele volt egyszerre.

Valószínűleg mindenki jobban élvezte volna, ha inkább a Modern Warfare tavaly belőtt szintjére próbál meg rálicitálni a Black Ops - Cold War. Sajnos nem így lett; amiben erős szokott lenni évről-évre a Call of Duty, az idén a háttérbe szorult. Ezúttal kevés az igazán emlékezetes helyszín, ritkák az agyonscriptelt és a hollywoodi filmeket is megszégyenítő akciódús pillanatok, és nincsenek nagyobb tömegjelenetek sem. Helyette kapunk két kémkedéssel és lopakodással teli pályát, melyek egyedül próbálják tartani a frontot a teljesen egy kaptafára épülő töltelékszintek áradatában.

A multiplayer esetében némileg más a helyzet; itt nem a vérszegény újításokkal próbálták meg elmaszatolni a visszafogott színvonalat, hanem egész egyszerűen csak visszatértek a jól bevált és biztonságos alapokhoz. A legtöbb játékmód ismét a 6v6-os leosztásra épít, újból a kisebb létszámú, jobban átlátható, akciódúsabb és pörgősebb játékmenet került az előtérbe a tavalyi lassabb és taktikusabb felállással szemben. Ezt mi sem szemlélteti jobban, minthogy eltörölték a Modern Warfare-ban bevezetett taktikai sprintet és a fegyverkitámasztós mechanizmust, így a megfontoltabb akciózás helyett újból a fejetlen szaladgálásé a főszerep.

Számomra a legszomorúbb fejlemény az alapvető pályadizájnt érinti; míg a tavalyi Modern Warfare esetében örömmel konstatálhattuk, hogy a játékosteret visszakapták az önjelölt katonák, és oda bújhattunk be, mászhattunk fel, ugorhattunk át, ahová csak akarunk, idén viszont sajnos visszatértek a láthatatlan falak, és a részletgazdag pályák ismét különböző szélességű folyosókká korcsosultak.

Lehet, első hallásra az nem olyan nagy trauma, hogy nincs lehetőség az asztalok alá bemászni, a székekre ráugrani, vagy olyan helyekre felmászni, ahová nem vezet létra, viszont pont emiatt korlátozódnak be a pályák alig három-négy lehetséges támadási útvonalra, amitől az egész kiszámíthatóbb, statikusabb és némileg free-to-play hangulatú lesz.

Persze azért ennyire nem elveszett a helyzet, van néhány olyan új ötlet a multiban, ami tényleg jól sült el. Ilyen például az Armada elnevezésű pálya, ahol három óriási hajón zajlik a küzdelem, melyek közt nem csak zipline segítéségével, hanem jetskikkel és motorcsónakokkal is közlekedhetünk, illetve még a búvárkodás és a vízalatti lövöldözés is egy bevethető opció. A pálya adottságait számos kreatív módon lehet kihasználni, az egyetlen aggasztó gondolat csak az, hogy csupán egyetlen ilyen pálya van a játékban, míg a többi rendszerint erőteljesen zárt, és csupán minimális vertikális lehetőségekkel rendelkezik.

Az új játékmódok viszont meglepően jók és dinamikusak lettek. A VIP Escort meccsekben például az egyik csapat feladata, hogy a célszemélyt biztonságban eljuttassák valamelyik kimenekülési pontra, ahol helikopterre pattanva elmenekülhet, míg az ellenfelek minden eszközt bevetve próbáljak ezt megakadályozni. A Dirty Bomb játékmód pedig azoknak kedvez, akik már elvonási tüneteket produkálnak a battle royale kezdeti hiánya miatt. Az ilyen meneteken ugyanis négyfős csapatokba rendeződve ejtőernyővel kezdünk, és a célunk, hogy mi robbantsuk fel a legtöbb piszkos bombát, melyek élesítéséhez az elejtett ellenségektől uránt kell lootolnunk.

Érdemes külön kiemelni a játék zombimódját is, mely a Treyarch alkotásaiban jókora ütőkártyaként szokott szerepelni. Ezúttal csupán egyetlen pályát kaptunk a Die Machine képében - eltekintve a felülnézetes Dead Ops Arcade harmadik felvonásától, mely nem sokat segít azon, hogy a tartalom egyelőre itt is igencsak szűkös. A Die Machine pálya ugyanis első ránézésre eléggé fapadosnak tűnik; a második világháborúban a nácik a szokásos sötét kísérleteiket végezték, amik a szokásos módon rosszul sültek el, amire aztán a ruszkik is rátettek egy lapáttal, hogy a végén szokás szerint ránk háruljon a feladat, hogy rendbe tegyük a dolgokat.

A zombik folyamatosan érkező hordáinak végeláthatatlan irtásába az easter eggszerűen becsempészett sztori hoz egy egészen ötletes csavart. A gond csak az, hogy önmagunktól lehetetlen kitalálni a több tucat egymásra épülő apró feladatot, vagyis azt, hogy miként kell megszerezni a Wunderwaffe fegyvert, hogyan kell a dimenziók közt úgy ugrálni, hogy minden tartozékát összegyűjtsük, illetve mikor és milyen zombikat kell a pálya adott pontjaira elcsalnunk. Egyetlen mentsvárunk, hogy a YouTube roskadásig van útmutató videókkal, viszont ezek pontos követése inkább munka, mintsem szórakozás… A sztorivonal nélkül viszont nem marad más, mint az agyatlan darálás, ami ugyan ezúttal is jó móka, ám semmivel sem kínál többet, mint amit az elmúlt tíz évben már számtalanszor megkaptunk a franchise-tól.

A grafikát illetően is meglehetősen vegyes érzéseink lehetnek. A tavalyihoz hasonlóan az idei epizód is kapott RTX-támogatást, amihez ezúttal még DLSS is érkezett, szóval technológiai értelemben jogos lenne valami álleejtős látványra számítani, de sajnos közel sem ez a helyzet. A játéknak megvannak a remek pillanatai, néhány helyszín fénykezelése és dizájnja remekül sikerült, viszont ez nem állandó, lépten-nyomon előbukkannak textúrahibák, elnagyolt felületek, és az RTX bekapcsolásával nehéz megmondani, hogy mi változik azon kívül, hogy felére csökken az fps-ünk.

Ha már szóba jött az fps… a játék optimalizációja borzalmas. Ha nem akarjuk, hogy az árnyékok összevissza ugráljanak, vagy hogy a textúrák a 2000-es éveket idézzék, esetleg még némi élsimítást is szeretnénk mindezek mellé, akkor bizony fel kell kötni a gatyánkat, mert egy RTX 2060 is csak komoly nehézségekkel boldogul a stabil 60 fps megtartásával 1440p-s felbontáson, még a valós idejű sugárkövetés nélkül is. Az egyetlen pozitívum a DLSS élsimítás, mely közel 40 százalékot is dobhat a teljesítményen, ez viszont csak a modernebb NVIDIA-kártyák számára érhető el.

Szóval összegezve a leírtakat, a Black Ops - Cold War egy érdekes színfolt a CoD-palettán, amit nem biztos, hogy meg kéne ismételni. Persze nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a CoD úgy jó, ahogy van, és sose változzon. Erről szó sincs. A változás mindenképpen üdvözlendő dolog, ám kizárólag akkor, ha az újításokkal a korábbi epizódokat próbálja meg felülmúlni az alkotás, nem pedig a műfajok közt csapongva, indie alkotások színvonalát is éppen csak súrolva próbál újítani.

Az is komoly probléma, hogy a tavalyi Modern Warfare után idén is hasonló korban játszódó, javarészt azonos fegyvereket tartalmazó epizódot kaptunk. Mindez csak jobban felhívja a figyelmünket arra, hogy iszonyúan kevés a tartalom a Black Ops - Cold Warban; tizenegy multis pálya, egy négy-öt órás kampány és egyetlen zombis helyszín pár hétnél aligha köti le tovább a franchise rajongóit. Ráadásul a multiplayer során egyértelműen érezhető, hogy a szokásosnál jóval kevesebb időt öltek a fejlesztésbe, a Modern Warfare szinte minden szempontból mélyebb, precízebb és grandiózusabb élményt kínált.

Ennek ellenére azért megvan a Black Ops - Cold Warnak is a maga bája; az új multis játékmódok egészen izgalmas színt visznek a játékba, a matchmaking is sokat javult, és gyorsabb lett, valamint a rendhagyó kampány a hibái és furcsa újításai ellenére is érdekesen sült el. Jelen formájában a játék távol áll attól, mint amit 2019-ben kaptunk, viszont valljuk be, tavaly azért igencsak magasra tette az Infinity Ward a lécet... Ha jól sikerül a Warzone bevezetése, illetve a hamarosan induló Season Pass újdonságaival új pályákat és játékmódokat is elkezdenek adagolni a fejlesztők, akkor a 8.5 pont sem lenne irreális. A játék jelenlegi állapotára fókuszálva viszont egyértelmű, hogy ennél többet vártunk.

A Call of Duty: Black Ops - Cold War PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re és PC-re jelent meg. Mi utóbbin teszteltük egy i7-9700K, 16 GB RAM és egy GeForce RTX 2060 társaságában.

7.5

Call of Duty: Black Ops - Cold War teszt értékelés 7.5

Pozitívumok:

  • Remekül elkapott hidegháborús hangulat
  • Érdekes, a franchise-tól szokatlan stílusú történetvezetés
  • Néhány remekül eltalált multis pálya
  • Azért a hamisítatlan CoD-feeling még mindig megmaradt
  • Helyenként remek grafika…

Negatívumok:

  • … ami azonban nem konstans, bőven akadnak elnagyolt részletek is
  • Optimalizációs problémák, hatalmas gépigény
  • A játékmenet összetettsége és mélysége minden téren visszaesett tavaly óta
  • Kevés tartalom
  • Borzalmas AI
6 komment - szólj hozzá!