Immortals: Fenyx Rising teszt

Az ókori mitológiák, legyenek akár történelmi eseményekkel keverve, feldolgozások kifogyhatatlan tárházainak bizonyulnak régóta. A legnépszerűbbek között töretlenül ott találjuk az ógörögöket. Ha más nem, Herkules újra és újra előkerül filmeken, de a titánok is gyakran haragszanak, míg a videojátékos berkekben az északra költözés előtt Kratos tette helyre a görög isteneket, mostanság pedig Zagreusz járja szakadatlanul a Hades kazamatáit. Biztosra veszem, hogy naphosszat lehetne még sorolni a különböző adaptációkat – a Ubisoft két évvel ezelőtt szintén kipróbálta magát a hellén vidékeken az Assassin’s Creed: Odyssey-vel.

Annyira bejött aztán a nekik az ötlet, hogy nyomban neki is álltak kidolgozni egy újabb játékot, ami elhagyja az orgyilkosok és templomosok végtelen csatározásait, helyette pedig nyakig merül a görög mondák mitikus aspektusaiban. Ebből lett a Gods & Monsters, amely később Immortals: Fenyx Rising néven érte el a polcokat, és bár sokat merít az Assassin's Creed-játékokból, az sem téved sokat, aki a The Legend of Zelda: Breath of the Wild hatásait véli felfedezni benne.

A Ubisoft quebeci stúdiója egy színes, izgalmas világot teremtett legújabb játékában, ahol a történelemhűséget felváltják a varázslatok és az istenek – no, nem mintha maga az Assassin’s Creed ne sodródott el volna tőle az évek folyamán. Az Immortals: Fenyx Rising a mesés Arany-szigetre vezet minket: ez a görög istenek semmihez sem fogható otthona, csakhogy jelenleg béke és földöntúli szépség helyett ádáz szörnyek uralják, ugyanis az egykor Zeusz által bebörtönzött titán, Tüphón kitörni készül a Tartaroszból, hogy beteljesítse bosszúját.

Az istenek szerencséjére azonban egy hajótörés a szigetre veti Fenyxet. (Az ő nevét hogyan magyaríthatnánk? Féniksz? Fínüksz? Maradjunk a Fenyxnél.) Fenyx egyszerű pajzshordó, aki mindig is jobban otthon érezte magát a mondák, mint a fegyverek között, hamarosan azonban nemcsak kardot ragad, de isteni erőkkel felszerelve az egyetlen lesz, aki Tüphón útjába állhat.

A játék első órája után, ami voltaképp a tutorial szerepét tölti be, feltárul előttünk a Fenyx Rising világa, amivel a Ubisoft remek munkát végzett. Az Arany-sziget többféle régióból áll, melyek mindegyike egy-egy istenhez kötődik: Afrodité vidéke virágzó fákkal és zöld mezőkkel van tele, míg Arész sziklás pusztaságát erődök és legyőzött szörnyek csontvázai díszítik. A sziget közepén ott magasodik a Tartarosz folyamatosan lávát okádó hegysége. Akármerre nézel, minden színes és élettel teli.

Ezek után valószínűleg nem meglepő, hogy maga a játék sem egy komolykodó alkotás. Nem kell itt vérgőzös realizmussal számolni, az egész olyan, mint egy modern mese, élén az istenek világába belecsöppenő Fenyxszel, aki odáig van mindenért, legyen szó akár Zeusz villámairól, akár Daidalosz szárnyairól. Minden egyes szereplő önmaga bohókásabb, könnyedebb változata. A történetet alapvetően Prométheusz és Zeusz közösen meséli, kettejük civakodásából fogsz majd hallani bőven – különösen utóbbi az, aki szeret bunkón közbeszólni és hisztizni egy kicsit, ha például nem a főküldetéssel foglalkozunk. Akármelyik istenről is beszéljünk, látszik, hogy az írók elengedték magukat, ami zseniális párbeszédekben és karakterekben nyilvánul meg. Sok poénhoz azért nem árt, ha tisztában is vagy a mítoszokkal.

Az energikusság a harcrendszerben is megjelenik. Fenyx kétféle támadásra képes, karddal egy gyorsabbra, illetve fejszével egy lassabbra, ami azonban képes a pajzzsal felszerelt ellenfeleket is megsebezni. Emellett van egy íja (a fejlövés értelemszerűen többet sebez), védekezéshez pedig háríthat vagy kitérhet. Az ellenfelek (beszéljünk akár a mezei szellemkatonákról, akár a mitológiai szörnyekről) alapvetően háromféle támadással rendelkeznek: hárítható, nem hárítható és távolsági csapásokkal. Mindegyiknek megvan a maga sajátos harcstílusa, támadásrendje, amiket kitanulva (nem túl bonyolultak) profik lehetünk a harctér uralásában.

Ha hárítunk vagy nehézfegyverzetet használunk, az ellent a kábulás felé lökdössük, míg ha a megfelelő pillanatban térünk ki, az idő lelassul, esélyt adva ezzel nekünk arra, hogy bevigyünk néhány gyors ütést. Sőt, a repertoárunk nem merül ki ennyiben! Támadhatunk lesből, Héraklész erejével sziklákat vághatunk a szörnyekhez, képesek vagyunk szélsebesen futni, Daidalosz szárnyaival pedig siklórepülhetünk – az akció folyton pörög és iszonyat gördülékeny. A harcok közepette ezek egyébként komoly zongoramutatványokat igényelnek tőlünk, így talán nem a billentyűzet a legjobb választás az irányításhoz.

Az Arany-szigeten azonban nem csak harc vár minket. Többféle fejtörővel is találkozni fogunk majd, némelyikkel a felszínen, másokkal pedig speciális tartaroszi barlangokban. Nagyjából minden képességed próbára fogják tenni: versenyt kell repülnöd vagy futnod, célba kell találnod a nyíllal (néha fejszék fokán keresztül), lantdallamokat kell memorizálnod vagy freskókat kell kirakóznod. A jutalmuk pedig valamiféle gyűjtögetnivaló lesz. Amiből sok van, már-már fárasztóan sok.

Újfajta fegyvereket, páncélokat, sisakokat szerezhetsz magadnak. A térképen elszórva találhatsz ambróziát, ebből az életed fejleszthető, míg a tartaroszi barlangokban található villámokból az energiaszinted. Kharón érméi gyakran a fejtörők jutalmai: ezekért a különböző képességeidet húzhatod fel. A világ tele van gyümölcsökkel, gombákkal és virágokkal, amelyekből főzeteket készíthetsz, hogy gyógyulj, vagy megnöveld a támadóerődet – ezekből egyébként érdemes mindig tele tárat tartanod, szükséged lesz rájuk. Aztán vannak még kristályok, amikből meg a fegyvereiden javíthatsz. Lássuk, mi maradt ki: megszelídíthetsz különféle állatokat hátasnak, Hermész küldetéseiért prémium valutát kapsz, amit nála is költhetsz el (nemhiába ő a kereskedők istene), és még Foszfor, a főnixed is kaphat saját skineket. Gyűjtögetni bőven fogsz, az tuti!

Mivel az Arany-szigetek nyílt világa a hasonló játékokhoz képest szerényebb, és szinte azonnal hozzáférsz az egészhez, úgy tűnik, mintha az egész tele lenne szórva mindenfélével. Amikor először megmászol egy óriási szobrot, hogy az Assassin’s Creed-játékokhoz hasonlóan felderítsd a környéket, a sasszemmódban perceket is elszöszmötölhetsz, mire minden érdekességet megjelölsz a játékteredben. Ha van hátránya a pályadizájnnak, akkor ez a túlzsúfoltságérzet az.

Persze, ha hív az ismeretlen, lehet, hogy semmi kivetnivalót nem találsz ebben. A kalandorlelkeket fogja is kényeztetni a Fenyx Rising világa. A különféle régióknak hála teljesen eltérő vidékeket járhatunk be, a tengerparttól kezdve magas hegycsúcsokig jutunk, úszunk, futunk és repülünk. Arra érdemes figyelni, hogy az Assassin’s Creeddel ellentétben Fenyx energiája véges, ő nem csimpaszkodhat örökké az épületek oldalán, így érdemes átgondoltan falat másznunk vagy repkednünk.

A Ubisoft azzal is remek munkát végzett, hogy magunkénak érezhessük a játékot. Ötféle nehézség között választhatunk, amelyek nemcsak az ellenfelek erejét szabályozzák, de a fejtörők kihívásait is, ráadásul többféle szinten, amelyeket akár külön is testre szabhatunk. A HUD elemei külön-külön is lekapcsolhatóak, hogy csak azt lássuk, amit szeretnénk: ide tartozik például a fejtörőknél felbukkanó vizuális segítségnyújtás, amikor kis fények vagy körvonalak jelzik, hogy egyes elemek milyen más dolgokat aktiválnak. A játék minden eszközt megad, hogy azt a kihívást kapd tőle, ami a megfelelő a számodra.

Van azonban, amit nem lehet testre szabni, ilyenek például az irányítás gyerekbetegségei. Finom mozdulatokra ne számítsunk, ami platformozás közben különösen zavaró, hiszen egy rossz gombnyomásra legyalogolhatunk az oszlopról, amit alig bírtunk megmászni – a Tartaroszban ráadásul halál jár a ballépésekért. Szűk térben pedig nem ajánlott harcolni: Fenyx túl lelkes Pókember, hacsak hozzáérsz a falhoz, felkapaszkodik, ahonnan aztán alig bírsz leugrani, pedig közben csépelnek a rosszak. A repülés, habár így is hangulatos, lehetett volna jóval kecsesebb.

Szerencsére a játékidő jelentős részében ezekkel a szituációkkal nem, vagy alig fogsz találkozni, az az energia pedig, ami áthatja az egészet, könnyen elfedteti a kisebb bosszúságokat. A játék gyönyörű (ami erőforrásigény szempontjából megkéri a magáét), a zene szuperül fest alá, ezért csalogató, hogy kicsit eltévedjünk az Arany-sziget tájain. Ha épp nincs kedvünk harcolni, az ellenséges csapatokat viszonylag könnyen elkerülhetjük, ha viszont viszket a tenyerünkben a kard, bőven lesz lehetőségünk keresni a bajt. Már a játék korai szakaszában is futhatunk bele magunknál jóval erősebb szörnyekbe, akik ellen az esztelen suhogtatás nem elég. Ha pedig Tüphón utánunk ereszti valamelyik megrontott hősét, érdemes résen lennünk, mert bármelyik pillanatban a hátunk mögött teremhet Akhilleusz vagy Atalanté kísértete, hogy a fejünket vegye.

Számomra azonban mégis a karakterekben testesül meg a Fenyx Rising szíve-lelke. Nagyon eltalálták őket, iszonyat jó dumákat kaptak, a humorban a mitológiai és popkult utalások egyaránt keverednek. Nincs semmi gond a komor, magának való, szenvedő hősökkel, de jól áll a játéknak, hogy nem egy görög tragédiát kaptunk. Az élénk, gondosan felépített világot élvezet bejárni, ha másért nem, hát azért, hogy meghallgassuk, Fenyxnek, Prométheusznak vagy Zeusznak épp miféle gondolata támad egy-egy újabb felfedezett érdekesség láttán. Na, meg persze ezeken túl is szórakoztató egy játék ez, ne tagadjuk el tőle.

Az Immortals: Fenyx Rising PC-re, Xbox One-re és Series X/S-re, PlayStation 4-re és PlayStation 5-re, Nintendo Switchre, valamint Amazon Lunára és Google Stadiára jelenik meg december 3-án. A teszt a PC-s változat alapján készült.

Kapcsolódó cikk

• Immortals: Fenyx Rising - Season Pass teszt