Mass Effect: Legendary Edition teszt

A veterán űrkalandorok számára könnyen úgy tűnhet, mintha csak tegnap számoltunk volna le a Reaperek fenyegetésével, de az igazság az, hogy a Mass Effect első része lassan tizennégy évvel ezelőtt jelent meg, és a trilógia lezárása óta is eltelt már majdnem egy teljes évtized. Akárhogy is nézzük, a szériára leült már a por, technikai fronton sokat veszített az egykori éléből, de a BioWare anno egy olyan időtlen, izgalmas történetekkel és emlékezetes karakterekkel teli univerzumot álmodott meg, amelyet óriási kár lenne parlagon hagyni. Azt pedig sajnos tudjuk, hogy az Andromeda hová kötött ki, és valószínűleg a tavaly decemberben bejelentett új epizóddal sem mostanában fogunk játszani, úgyhogy vegyük inkább elő ismét John (vagy Jane) Shepard legendás kalandját! 

A Mass Effect: Legendary Edition nem árul zsákbamacskát: a teljes trilógia modern szájízhez igazított csomagjáról van szó, amely amellett, hogy tartalmaz minden korábban megjelent extrát és DLC-t, felfrissíti és egységes minőségi szintre hozza a szerepjáték-sorozat epizódjait. A korábban megismert történettől tehát nem fogunk messze elkalandozni, de úgy gondolom, hogy hiba is lett volna, ha a BioWare továbbmegy egy alapos remasterelésnél. Ismét átélhetjük tehát Shepard csillagközi kálváriáját, ahogy az első emberi Spectre-ré válva szembeszáll az áruló Sarennel és a Geth gépseregével, összeállíthatjuk a galaxis legvagányabb legénységét, hogy megállítsuk az emberrabló Collectorokat, végül pedig szembeszállhatunk az ötvenezer éve szunnyadó Reaperek inváziójával. Ja, és persze az életre-halálra szóló misszióink közt időt szakíthatunk arra is, hogy hálószobára csaljunk egy-két szexi idegen lényt is.

Egy szó, mint száz, a Mass Effect még ma is egészen fantasztikus, éppen olyan magával ragadó, mint két konzolgenerációval ezelőtt, így a Legendary Editionnek tulajdonképpen csak annyi dolga volt, hogy rozsdamentesítse és kompromisszumok nélkül szervírozza újra a sorozatot. Ez a gyakorlatban alaposan kicsinosított grafikát és a gyengébb technikai megoldások kikupálását jelentette, nem meglepő tehát, hogy a Mass Effect első részében a leglátványosabb az átalakulás. Érdemes persze megjegyezni, hogy senki sem fogja összetéveszteni a Legendary Edition epizódjait egy zsírúj, kilencedik generációs blockbusterrel, de az éles textúrák, a kiváló élsimítás, a részletgazdag, sok helyen alaposan átdolgozott karaktermodellek és az új bevilágítás összhatása mégis kimondottan látványos.

Olyan úrias turpisságokra viszont sajnos nem számíthatunk, mint például a ray tracing, hiszen a csomag elsősorban még a leköszönő generációt célozta meg, de nincs semmi baj a jó öreg screen space reflectionnel sem. A ráncfelvarrás szempontjából a legtöbb figyelmet a történet főbb szereplői kapták, így az átvezetők során vagy az új fotómódnak hála közelebbről is megvizsgálhatjuk Thane pikkelyes bőrét, Liara kék szeplőit, vagy éppen Admiral Anderson apró borotvasebekkel tarkított arcát. Mindezt pedig konzolon is 4K felbontás mellett élvezhetjük, PS4 Prón, Xbox One X-en, illetve az újgenerációs masinákon ráadásul sziklaszilárd 60 fps mellett. Az Xbox Series X másodpercenként akár 120 képkockát is képes kipréselni a játékból, ha inkább a performance mód dinamikus felbontását választjuk.

A fentiek ellenére azonban hiba lenne azt állítani, hogy a remaster teljesen tökéletes lenne a prezentáció frontján – mindig akadnak olyan részletek, ahol lehetett volna még egy kicsit csiszolni az összképen. Ez leggyakrabban a távolabbi assetek maszatos textúráinál mutatkozik meg, vagy éppen Shepard üveges halszemein a trilógia első részében. Én ezúttal a hagyományos férfikaraktert választottam a trilógia újrázására, így a parancsnok kissé robotikus megjelenésén az sem segített, hogy a szinkronját kölcsönző Mark Meer hangja olyan száraz és élettelen volt az eredeti Mass Effect felvételei során, hogy az néhány alkalommal egyenesen zavarba ejtő - de ez persze nem a remaster hibája. A trilógia epizódjait szorosan egymás után játszva egyébként egészen elképesztő élmény hallani, hogy Meer mennyivel komolyabban vette a dolgát, és,hogy a második és a harmadik részre milyen kényelmesen belerázódott a szerepébe.

A mindent átfogó grafikai tuning mellett szintén hamar feltűnhet, hogy a BioWare igazított egy keveset a Mass Effect harcrendszerén is. Az első epizód kissé archaikus HUD-ját a régi életcsíkokkal és célkeresztekkel együtt kihajították az ablakon, hogy némileg egységesítsék azt a későbbi részek kezelőfelületeivel. Habár a felújított első epizódot továbbra sem nevezném egy kifejezetten jó shooternek, a célzás és a mozgás végre kellően feszes és reszponzív, az automatikus fedezékrendszer jól működik, és ráadásul már itt is lehetőséget kapunk arra, hogy a csapatunk tagjait gyorsparancsokkal manőverezzük fedezékbe a harctéren.

Irányítás terén azonban a legnagyobb ráncfelvarrást az M35 Mako kapta. A Normandy hatkerekű holdjárója mindig is vitatéma volt a játékosok körében, hiszen azt általában az unalmasabb töltelékküldetések során gurítottuk ki a hangárból, a volán mögé ülve pedig… hát, fogalmazzunk úgy, hogy elég egyedi élmény várt ránk. A jókora csapatszállítót korábban olyan volt vezetni, mintha egy nagyra fújt lufit görgetnénk a kráterek közt, úgyhogy abszolút dicséretes, hogy az új verzió minden tekintetben javít a fizikáján. A Normandy gépészei olyan alapos munkát végeztek, hogy a jármű amellett, hogy már mozgás közben képes önmagán javításokat végezni, kapott egy pár hátsó fúvókát is, hogy könnyebben megmászhassuk a meredekebb hegyoldalakat.

Összességében tehát a Mass Effect, mint akciójáték, érezhetően gördülékenyebb és pörgősebb lett, ez pedig nagyon is tudatos a BioWare részéről. Erről tesz tanúbizonyságot az is, hogy a stúdió némileg átszabta a karakterfejlődés tempóját. Habár választhatjuk a klasszikus szintrendszert is, a Legendary Edition az első Mass Effectben lefelezi a szintsapkát 60-as szintről 30-ra, szintenként megduplázva a képességeinkre költhető pontokat. Ennek végeredményeként már az első végigjátszásunk során a maximális szint közelébe érhetünk, vagyis garantált, hogy hozzáférést nyerünk a karakterosztályunk legvagányabb képességeihez is. További pluszpont, hogy lazábbá vált a fegyverspecializáció is, vagyis mostantól nem kell keményvonalas katonaként játszanunk ahhoz, hogy bármely fegyvertípust hatékonyan kezelhessük – legfeljebb a hozzájuk tartozó képességbónuszokról maradunk le.

Ennek ellenére mégis csak a következő felvonás az, ahol a franchise igazán felnőtt akciójátékként is. Az általános konszenzus az, hogy a Mass Effect második része jelölte a sorozat fénypontját, ezzel pedig ma sem tudnék vitába szállni. Egy minden szempontból megfontoltabb, kifinomultabb és egyszerűen modernebbnek érződő játékról van szó, amely amellett, hogy egy igazán élvezhető cover shooterré vált, szerepjátékként is fantasztikusan szuperál. A sírból feltámadó Shepard kalandja a Cerberus és az Illusive Man oldalán bemutatta a már-már utópikusnak tűnő galaktikus társadalom rejtett árnyoldalát. Egy jóval sötétebb, mocskosabb és sokkal vagányabb kalandot élhettünk át, amely videojátékok történelmének legmenőbb öngyilkos küldetésében éri el a tetőpontját.

Itt kezdett el számomra nyilvánvalóvá válni, hogy milyen nagyszerű is az, hogy a Legendary Edition tartalmazza a széria összes DLC-jét. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek anno kimaradtak az alapjátékon kívüli extra tartalmak. Ezek lehetnek extra fegyverek vagy páncélok, de akár komplett küldetéssorozatok is, amelyek amellett, hogy erősen kihatnak a következő epizódra, új csapattagokkal bővíthetik a Normandy hidegvérű legénységét. Ezek az extra tartalmak azonban a Mass Effect 3-ban értek a csúcsra – merem állítani, hogy a trilógia záróepizódjának bónuszai gyakran kenterbe verik az alapjátékot is. A Citadel DLC szokatlanul poénos történetszála például simán a teljes trilógia egyik legszórakoztatóbb fénypontja, a Legendary Edition nélkül pedig valószínűleg sosem pótoltam volna be azt.

Az alapjátékkal egybegyűrt extra tartalmak ráadásul kifejezetten hasznosak is, hiszen a Mass Effect 3-ban számos DLC segítheti a Galactic Readinesst. A trilógia záróepizódjának gerincét a galaxis egyesítése képezi a Reaperek ellen folytatott háborúban – ezt számlálja az előbb említett mérce. Igen ám, de az eredeti Mass Effect 3-ban csupán úgy érhettük el az optimális eredményt, ha serényen nyomkodtuk a játék mobilos társalkalmazásait, illetve részt vettünk a játék hordamódra emlékeztető többjátékos módjában. Ezt a játékmódot azonban a BioWare sajnos nem hozta el újra a Legendary Editionben, ami amellett, hogy egy igazán fájó pont, alaposan betett a Galactic Readiness korábbi rendszerének is. A fejlesztők szerencsére elegáns módon küszöbölték ki az így kieső pontokat: a Mass Effect 3 a trilógia első és második részében megtett cselekedeteink alapján extra erőforrásokkal jutalmaz bennünket. Az új rendszer tehát amellett, hogy kiküszöböli a többjátékos mód helyén tátongó űrt, egy ízben hangsúlyosabbá is teszi a múltbéli cselekedeteink következményeit.

A Mass Effect-trilógia eddig is „kötelező olvasmánynak” számított a játékosok körében, így ha valami végzetes hiba miatt kimaradt volna a sorozat, akkor a Legendary Edition tökéletes alkalom a pótlásra. Ennek ellenére mégiscsak egy hatvan dolláros csomagról van szó, így azt az összes extrával együtt is valamivel nehezebb ajánlani azoknak, akiknél jelenleg is ott figyel a három doboz a polcon. A legjobb tehát az, ha prekoncepciók nélkül tekintek a Mass Effect: Legendary Editionre, hiszen akkor nem marad más, mint egy kivételesen nagyszerű és tartalmas trilógia, ami egy kis fényezés után ma is éppen olyan vonzó, mint annak idején.

A Mass Effect: Legendary Edition PC-n, Xbox One-on és PlayStation 4-en jelent meg, de a visszafelé kompatibilitásnak köszönhetően játszható Xbox Series X/S-en és PlayStation 5-ön is. Mi a Sony újgenerációs konzolján teszteltük a játékot.