Scarlet Nexus teszt

A Bandai Namco feltalálta az általuk brainpunknak nevezett stílust, a Scarlet Nexus pedig egyből be is bizonyította, hogy van potenciál a dologban. Az egyetlen szépséghiba az, hogy kissé túl sokáig érlelték a történetírókat az elmehálózaton.

Az az igazság, hogy nem szívesen laknék New Himuka városában. Nem elég, hogy a szürke betonépületek lakóinak minden lépését egy sötét titkokat rejtegető kormány felügyeli, időnként még mutáns szörnyetegek is hullanak az égből. Mintha csak egy könnyed záporról lenne szó, úgy számolnak be reggelente a meteorológusok a sztratoszférából alászálló Mások érkezéséről, a hétköznapi polgárok pedig csak reménykedhetnek abban, hogy az Other Suppression Force tizenéves ügynökei időben elbánnak a groteszk lényekkel. De legalább a kiterjesztett valóságban kivetített reklámok szép színesen világítanak, az utcai bodegában kapható gyoza pedig mindig ízletes! Oké, talán mégsem olyan szörnyű hely ez… bár az autópálya felett lebegő fekete lyuk azért ad némi okot az aggodalomra.

A Scarlet Nexus világa még a sónen animék léptékével számolva is egészen bizarr. Habár a történet szerint a 2020-as években járunk, rá sem ismernénk a Földünkre, hiszen az emberiség már rég a kipusztulás szélére került. Egy titokzatos esemény következtében egy különös energiamező, az úgynevezett Extinction Belt öleli körül a bolygónkat, ahonnan egészen felfoghatatlan kinézetű, emberi agyra éhező szörnyetegek potyognak alá napi rendszerességgel. Ezek a Mások hasonlíthatnak márványlábakon tipegő virágvázákra, négykézláb járó tűzcsap-tölgyekre vagy nyúzott kecskebakokra, egy dolog azonban közös bennük: nem igazán fog rajtuk a hagyományos pisztolygolyó. Igazán hatékonyan csak az OSF katonái képesek szembeszállni velük, akik egy látens hormont kihasználva és az elméjük erejét maximumra pörgetve valódi szuperképességekre tettek szert.

Nem is állunk olyan messze az igazságtól, ha az OSF hőseit látva az X-Men mutánsnövendékeivel vonunk párhuzamot. A Scarlet Nexus ügynökei olyan képességekkel bírhatnak, mint a pirokinézis, teleportáció, jövőbe látás vagy éppen a láthatatlanság, a történetünk főhősei, Yuito Sumeragi és Kasane Randall pedig a pszichokinézist, azaz a tárgyak gondolattal való mozgatását kapták ajándékul. Mert bizony a Scarlet Nexus nem egy, hanem egyből két főszereplővel operál, akik története egymással párhuzamosan fut, ám gyakran drasztikusan kettéágazik, így csak akkor leszünk teljesen képben a játék eseményeivel, ha legalább kétszer végigvisszük a bő harmincöt órás akció-szerepjátékot.

A főhősünk kiválasztása lesz az első és egyetlen igazán nagy döntésünk a játék során, innentől kezdve ugyanis a Scarlet Nexus teljesen fix, előre lefektetett sínen vezet bennünket. Én a tesztelés időszakát többnyire Yuitóval, a jó szándékú és naiv, tipikus animehőssel töltöttem, aki kardot forgatva testközelből bánik el a másokkal. Ezzel szemben a mindig komoly és modoros Kasane bátrabban támaszkodik a pszichokinetikus képességeire, így nem csak a dialógusok során, de a csatatéren is mindig megtartja a két lépés távolságot. A két hős tehát merőben eltér egymástól, harc közben azonban mégis hasonlóan manővereznek: a látványos hack ’n’ slash akciójátékokra emlékeztető eleganciával pusztítják a szörnyetegeket, és csata közben úgy hajigálják a környék tereptárgyait, hogy azt még a Control Jesse Fadenje is megirigyelné.

Habár a Bandai Namco egy percig sem rejtegette a játékát, én pedig mindvégig figyelemmel kísértem a megjelenés előtt érkező bemutatókat, mégis igazán meglepett, hogy milyen kiváló a Scarlet Nexus harcrendszere. Miután megszoktuk a kissé lomha kamerakezelést, alapvetően egy Devil May Cryra vagy Bayonettára hajazó akció-szerepjátékot kapunk, amelyet egy szerteágazó fejlesztési rendszer és pár igazán egyedi harci mechanika tesz különlegessé. Már önmagában az is elég érdekes, hogy a hagyományos kombókat egybeszőhetjük a telekinetikus képességeinkkel, ez azonban csak a jéghegy csúcsa.

Az iszonyatosan látványos és pörgős csaták során ugyanis mindvégig velünk lesznek az osztagunk tagjai, akik amellett, hogy besegítenek harc közben, parancsszóra kölcsönadják a saját képességeiket is. Ezt a játék az úgynevezett Struggle Arms System (SAS) rendszerével magyarázza meg. A Scarlet Nexus brainpunk világában az elitkatonák egy virtuális hálózaton kommunikálnak egymással, ez a hálózat azonban alkalmas arra is, hogy rajta keresztül a felhasználók átruházzák egymásra a szuperképességeiket. Ennek köszönhetően Yuito és Kasane támadásait tűz- vagy elektromos varázslattal erősíthetjük, lelassíthatjuk magunk körül az időt, de rövid ideig akár sebezhetetlenné is válhatunk. Összesen nyolcféle különleges képességgel kombinálhatjuk össze a főhőseink eszköztárát a társainkéval, mindössze egy-egy gombnyomás segítségével.

Ha pedig mindez nem hangzik még elég vadul, akkor a játék bedob még egy eszement mechanikát. A két analóg kar lenyomásával aktiválhatjuk az úgynevezett Brain Fieldet, ami gyakorlatilag overclockolja a főhősünk mentális képességeit. Ilyenkor egy rövid ideig átkerülünk a digitális térbe, ami nem elég, hogy piszkosul jól néz ki, de óriásira növeli a pszichokinetikus képességeinket is. Nem árt azonban vigyáznunk, hiszen akár bele is halhatunk, ha túl sok időt töltünk ebben a túlhevült állapotban. Egy szó, mint száz, a Scarlet Nexus harcrendszere elképesztő, az egészet pedig az teszi igazán elegánssá, hogy a különféle ellenféltípusokkal csak akkor bánhatunk el igazán hatékonyan, ha ügyesen és meggondoltan használjuk a saját- és kölcsönvett képességeinket.

A fiatal szörnyvadászok kalandja azonban nem csak a féktelen harcról szól, hiszen a Scarlet Nexus egy erősen sztoriorientált alkotás – néha talán túlságosan is. A játék cselekménye egy kettős fejezetstruktúra szerint halad: minden akciódús misszió közt időt kapunk arra, hogy lepihenjünk, és jobban megismerkedjünk az csapattagjainkkal. A Persona-sorozatból vagy a nyugati fronton a Mass Effectből ismerős rendszer szerint kapunk egy központi főhadiszállást (esetünkben egy bunkert), ahol szóba elegyedhetünk a társainkkal, önálló mellékküldetésekre mehetünk velük és megajándékozhatjuk őket egy-két aprósággal, így elnyerve a szimpátiájukat.

Érdemes minden fejezet után futni egy kört a barátaink közt, hiszen a mellékszálaknak köszönhetően jobban is megismerhetjük az elsőre eléggé klisésnek tűnő bagázs tagjait, ráadásul minél jobb viszonyt ápolunk az osztagunkkal, annál hasznosabbak lesznek a csatatéren is. Én mindig is kedveltem az efféle csapatépítő rendszereket, de be kell vallanom, a Scarlet Nexus elég felemás utóízt hagyott maga után. Nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy Yuito és Kasane kettős nézőpontjának köszönhetően a két főhős (és azok csapata) néha egymással szemben találják magukat, ennek ellenére viszont a fejezetek közti pihenőszakaszok olyan disszociatív szaltókat vetnek, hogy abba belefájdul az ember feje. Az egymással korábban még hadakozó szereplők képesek egy pillanat alatt sutba hajítani az ellentétjeiket, és olyan őszinte mosollyal hívják el egymást egy laza piknikre, mintha korábban mi sem történt volna. Maradjunk annyiban, hogy én nem szívesen ülnék le egy délutáni kávéra olyannal, aki pár órával ezelőtt még határozottan meg akart gyilkolni.

 A dialógusok tehát gyakran vesznek hajmeresztően váratlan fordulatokat, ezt pedig en bloc elmondhatjuk a történetvezetésről és a cselekmény egészéről is. A disztópikus világ, a mutánsok és az ellenük küzdő szupercsapat már önmagában is elég okot ad a fejvakarásra, de aki azt gondolta, hogy ennyivel megússzuk, az bizony alábecsüli a Scarlet Nexust. Mivel semmiképp sem szeretném elspoilerezni a játék fordulatait, maradjunk annyiban, hogy a játék lefutása alatt annyi hihetetlen revelációval és elképesztő sci-fi közhellyel találkozhatunk, hogy abba még a féktelen bullshitelés nagymestere, Hideo Kojima is belepirulna. És habár a játék a klasszikus japán RPG-khez megszokott módon igyekszik mindent többször is a játékos szájába rágni, a prezentáció sajnos nem könnyíti meg a történet feldolgozását.

A Bandai Namco ugyanis némileg megúszósra vette a figurát az átvezetők során, a cselekményt előregördítő jelenetek bő kilencven százalékát ugyanis állóképes paneleken kapjuk, mintha csak egy visual novelt lapozgatnánk. És mivel a bő 35 órás játékidő felét az átvezetők és dialógusok viszik a hátukon, egy idő után nehéz megállni, hogy ne kattintgassuk tovább a triviálisnak tűnő párbeszédeket. Én az első végigjátszásom során sikeresen türtőztettem magam, a szorgalmas olvasás nélkül azonban egészen biztos, hogy dunsztom sem lett volna arról, hogy mégis mi történik körülöttem. Épp ezért lelkesen várom a Funimation és a Sunrise stúdió hamarosan érkező anime-feldolgozását, hiszen jelenleg el sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet besűríteni a Scarlet Nexus történetét néhány húszperces epizódba.

Be kell vallanom, az én gaijin gyomromat kissé megülte a Scarlet Nexus sztorija, de mégsem vitathatom el tőle, hogy egy rettentően egyedi és érdekes világot tárt elém. A játék tempójával és a storyboard-stílusban előadott átvezetőkkel továbbra sem sikerült kiegyeznem, de amikor elém kerül az egyik groteszk szörnyeteg, én pedig egyszerre féltucat szuperhős erejét egyesítem a kardcsapásaimban, akkor bizony egyből meglágyul a szívem. Összességében a Scarlet Nexus egy kiváló akciójáték és egy igen zavaros, de abszolút vállalható szerepjáték, ez pedig több, mint elég ahhoz, hogy a nap végén egy sikeres új IP kerekedhessen belőle.

A Scarlet Nexus PC-n, Xbox One-on, Xbox Series X/S-en, PlayStation 4-en és PlayStation 5-ön jelent meg. Mi PS5-ön teszteltük a játékot.

7.5

Scarlet Nexus teszt értékelés 7.5

Pozitívumok:

  • Lélegzetelállítóan egyedi "brainpunk" atmoszféra
  • Kellemes anime-látványvilág
  • A groteszk szörnyek dizájnja roppant ötletes
  • Gyors és látványos harcrendszer
  • Egy gombnyomással kölcsönvehető szuperképességek
  • Kettős sztorimód

Negatívumok:

  • Furcsán lomha kamerakezelés
  • Teljes káoszba torkolló sztori
  • Rengeteg, de tényleg rengeteg szövegelés
  • Olcsónak ható állópaneles cutscene-ek
0 komment - szólj hozzá!