White Shadows teszt

„Minden állat egyenlő” – ezzel a felirattal indít a Monokel csapatának első játéka, de amint elindulunk a nagy kalandra, rögtön világossá válik: ahogy a valóságban, úgy itt is vannak egyenlők és még egyenlőbbek.

Hősünk, egy hollólány pontosan emiatt szeretne minél messzebb kerülni az elnyomók uralmától sínylődő White Cityből, ahol hiába hirdetik a békét és a tökéletes életet, ez valójában csak propaganda. A valóság ugyanis távol áll az ideális jövőképtől, mivel a mindenhova bekúszó hierarchiai sorrend itt sem hagyja a békés együttélést. Ennek köszönhetően a tápláléklánc csúcsán a farkasok állnak, akiket kiszolgálnak a társadalmi lánc közepén sínylődő disznók, legalul pedig a madarak igyekeznek életben maradni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem csoda hát, hogy frissen megismert madárkánk elszállna a messzeségbe, viszont mielőtt ezt megtenné, egy jóval komolyabb feladat vár rá, amivel talán megváltoztathatja a mocsokban sínylődő metropolisz életét.

A játékból csak úgy árad a társadalomkritika, amit azonban nem tol igénytelenül az arcunkba, hanem hagyja, hogy mi magunk fedezzük fel az elrejtett jeleket. Valódi párbeszéd például szinte egyáltalán nincs, helyette a környezet, valamint a különféle szituációk mesélnek nekünk arról, hogy White City a velejéig romlott, az elnyomó diktatúra pedig semmit és senkit sem kímél. A fogyasztói társadalom görbe tükre ez, ahol a disznók ész nélkül állnak rá a gépek szalagjaira, miközben az alattuk sínylődő madarakat az utolsó csepp vérükig kihasználják a toronyházak tetején tespedő nagyurak. A játék helyszíne szinte szavak nélkül mesél nekünk, ehhez pedig remekül asszisztál a látványvilág, ami együtt hihetetlen atmoszférát kölcsönöz a White Shadowsnak.

A monokróm megoldás egyáltalán nem zavaró, sőt, a sötétség és a fény játékának hála a hangulat jóval depresszívebb, mint azt elsőre gondolnánk. Ezt érezhették a fejlesztők is, ezért időnként bedobnak egy kis fekete humort a közösbe, nehogy túlságosan nyomasztó legyen a légkör. Ezek a pillanatok pedig kétségkívül a játék fénypontjai, és bár nincs belőlük sok, az a kevés annyira emlékezetes, hogy még a végigjátszás befejeztével is mosolygunk majd rajtuk, ha eszünkbe jutnak. A látvány tehát kifogástalan, szinte megidézi előttünk Fritz Lang klasszikusát, a Metropolist, a szemünkön kívül azonban a hallójárataink is kényeztetve vannak. A különféle zörejek, hablatyolt beszélgetések és gyártósori hangok a frászt hozzák az emberre, amivel a néha felcsendülő klasszikus Mozart, Beethoven vagy épp Strauss dallamai olyan félelmetes egyveleget alkotnak, ami garantáltan kísérteni fog álmunkban.

Feltűnhetett, hogy eddig a játékmenetről nem nagyon beszéltem, csak a külcsínről, ami nem véletlen, hiszen mindenképpen ez az erősebb része a játéknak. Azért nem kell megijedni, bár aki valódi újdonságot és innovációt vár, az könnyen csalódhat a lehetőségekben. Az alapok ugyanis szinte teljesen megegyeznek a konkurens platformerekével, azaz mozoghatunk, ugrálhatunk, illetve különféle tárgyakkal léphetünk interakcióba, ami rendszerint karok meghúzásában és ládák tologatásában merül ki. Ugyan a későbbiekben kapunk még ezt-azt, viszont ezeket a meglepetéseket nem szeretném lelőni, főleg azért, mert a játék eszméletlen rövid. Nagyjából két óra alatt a végére lehet érni, ami nem sok, de cserébe tömény és kellően változatos, szinte fejezetről fejezetre képes megújulni, és teljesen új mechanikákat bevezetni.

Az elején például csak ugrálgatunk, később azonban bejön a képbe a lopakodás, amikor is a pásztázó fényeket kerülgetve kell megoldanunk az előttünk tornyosuló akadályokat. Bár ezt többnyire egyedül kell megtennünk, lesznek olyan szakaszok, mikor többedmagunkkal kell továbbjutnunk, de sajnos ezen akcióknak legtöbbször darálás lesz a vége. A változatosságra tehát nem lehet panasz, amit a bejárható környezet is tovább erősít, hiszen ahogy egyre feljebb jutunk a gyárak és toronyházak tengerében, úgy változik meg az egész játéktér. Kezdetben sötétségben bóklászva kell megtalálnunk a továbbvezető utat, hogy aztán vonatokon ugrálva jussunk el a gyártelepeken keresztül a megváltásunk felé.

Ahogy korábban említettem, hősünk idővel új dolgokra is szert tesz, de az alapoktól sosem fogunk igazán elrugaszkodni, egyedül talán csak a legvégén. Hősünk irányítása tehát nem bonyolult és kellően reszponzív, egyedül talán csak az ugrás közbeni irányváltás az, amit szokni kell, de szerencsére sűrűn vannak a mentési pontok, így ha meg is halunk, szinte rögtön az akadály előtt találjuk magunkat. Bár a játéktér 3D-s, hollólányunk csak 2D-ben képes mozogni, így a fejlesztők elejét vették annak a problémának, hogy a térérzékelés miatt sokszor nem tudjuk, hogy hol vagyunk valójában. Mondjuk ez utóbbi néha itt is felüti a fejét, de teljesen más indokból: mivel a játék a fekete-fehér árnyalatain kívül semmilyen más színt nem használ, hősünk, illetve a különféle használati tárgyak könnyen beleolvadhatnak a háttérbe, ami megakaszthatja a kalandot. Azért idővel hozzászokik a szemünk, de az első pár percben okozhat pár kellemetlen pillanatot, akárcsak a fix kamerakezelés, ami miatt párszor sikerült lezuhannom a sötétségbe.

A kamera tehát lehet az ellenségünk, viszont sokszor lélegzetelállító pillanatokhoz segít minket hozzá, főleg mikor nagytotálban mutatja az eseményeket. Ekkor tűnik fel igazán, hogy a készítők milyen aprólékosan és tudatosan építették fel a pályákat, amiknek minden egyes centiméterén találhatunk valami érdekeset. A statikusságot el is felejthetjük, White City valóban él, viszont ha egyszerre több szereplőt mozgat a rendszer, akkor az animációik hajlamosak darabossá válni, ami kivethet minket az élményből. Szerencsére ez nem fordul elő sokszor, ami viszont ennél jóval nagyobb gond, az az optimalizáció, illetve annak hiánya. A játék ugyanis képes bármikor beakadni, és ha ez pont egy kicentizett ugrás alatt történik meg, akkor már kezdhetjük is írni a végrendeletünket. Ez a megjelenés előtti verzióban még gyakrabban fordult elő, szóval érezhető javulás, viszont még így is ráférne a játékra pár javítás.

A White Shadows azonban még a fentebb említett hibái ellenére is egy valódi mestermű, ami jókora társadalomkritikával, egyedi látványvilággal, klasszikus dallamokkal és egy csipetnyi fekete humorral igyekszik belopni magát a szívünkbe, méghozzá nagy sikerrel. A kis hollólány kalandja egy hihetetlen utazás, amiből kár lenne kimaradni, főleg mert ezalatt olyan pillanatokat élhetünk át, amik garantáltan velünk maradnak örökre. Ez egy valódi mese az elnyomásról, a rasszizmusról, a kilátástalanságról és a reménybe vetett hitről, hogy hátha jön majd valaki, aki végre fel mer lépni azok ellen, akik nem látnak túl a saját jólétükön. Aki fegyver nélkül száll szembe egy csapatnyi vérszomjas fenevaddal, miközben legbelül tudja, hogy ez az egyetlen esélye a győzelemre. Ki tudja, talán pont te leszel az az egy.

A White Shadows megjelent PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük egy i5-4590, 16 GB RAM és egy GTX 1660 társaságában.

8.0

White Shadows teszt értékelés 8.0

Pozitívumok:

  • Kellően sötét és depresszív világ, ami nagy műgonddal lett megalkotva
  • Remek történet, aminek jóval több a mögöttes tartalma, mint azt elsőre gondolnánk
  • A propaganda áztatta White City egyszerűen lehengerlő, és többet mond minden szónál
  • Gyönyörűen felépített vizualitás, amire rátesz egy lapáttal a monokróm megvalósítás
  • A hangok és a klasszikus zenék tovább növelik a kiváló atmoszférát
  • Egyszerű és reszponzív irányítás, az animációk pedig többnyire folyamatosak
  • Bár a játék elég nyomasztó, nem fél fekete humorral oldani a feszültséget
  • A nagyjából kétórás kaland alatt képes többször is megújulni

Negatívumok:

  • A megvalósítás miatt sokszor nem könnyű kivenni a háttérből a használati tárgyakat
  • Az optimalizáció nem tökéletes, emiatt pedig a legváratlanabb helyeken képes beakadni
  • Ha egyszerre több karakter is a képernyőn van, hajlamos darabossá válni az animációjuk
  • A folyton változó kameraszögek miatt gyakran a mélybe zuhanhatunk
  • Túlságosan rövid
3 komment - szólj hozzá!