Pár hete, pontosan két év szünet után az Electronic Arts piacra dobta az SSX című snowboardos sportjáték-sorozatának legújabb inkarnációját, az újabb trendeket követve sorszám nélkül, On Tour alcímmel – lássuk, hogyan teljesít az anyag.
Az SSX On Tour (az Electronic Arts nyilván azért kezdett el alcímezni, mert mindenki támadja, hogy csak a sorozatai apróbb frissítéseiből él, ami persze a számozás hiányától függetlenül is tény marad) az előző két részhez hasonlóan elsősorban PS2-re, X-re és GC-re jelent meg, ezeken túl ezt már PSP-re is portolta a piacvezető cég, GBA és Gizmondo átirat azonban ezúttal eddig nem született. Szokásomhoz és géppreferenciámhoz hűen én a PS2 változatban mélyedtem el jobban, persze valószínűleg a többire is állnak az alábbiak, csak a PSP átirat grafikája gyengébb lehet, ugyanakkor az X és GC portok bizonyára valamivel látványosabbak.
Az anyag meglehetősen egyedi vizuális világgal köszönti a gyanútlan játékost, a mozikat, a menüket és a játék magján kívül mindent egyszínű gyerekes tusrajzok uralnak, olyanok, amilyeneket bárki tud rajzolni szakirányú képzés vagy komolyabb gyakorlat nélkül (holnap jelentkezem is az Electronic Arts-nál grafikusnak, hehe). Az ötletet értékelem, elsőre egész poénos, de azért hamar megunja az ember, ráadásul az animált poénok is rövidek, gyorsan ismétlődnek, így szerény véleményem szerint a körítés bár dicséretes elgondoláson alapul, nem igazán versenghet egy hagyományos játékéval, persze bizonyára akad olyan is, aki beájul tőle. Az is furcsa, hogy az egész körítés, beleértve a zeneit is, korai '80-as rock bandák buszos turnéit próbálja idézni (lásd a Majdnem Híres című Oscar-díjas Cameron Crowe filmet), ami szintén jópofa, és egy zenei játéknál (mondjuk egy Rockstar Ate My Hamster remake-nél) ütne is, de a snowboardhoz kábé annyira áll közel, mint a hip-hop szubkultúra. Ráadásul ez a turnés téma (angolul nem tudók számára: On Tour = Turnén – az alcím egyértelműen a rock turnés ötlethez kapcsolódik) már csak azért sem passzol a játékhoz, mert nem utazunk benne sehova, végig egy hegyen dekkolunk. Ebből egyértelműen következik, hogy a játék szokás szerint licencelt zenei anyaga sem snowboardos (nem vagyok persze szakértő az ilyen stílusú muzsika terén, de azt tudom, hogy a Guano Apes snowboardos anyagot tol, tehát olyasmit kedvelhet a szubkultúra), Van Halent és Scorpions-t, továbbá hasonló jellegű, kevésbé ismert bandák számait hallgathatjuk lesiklás közben. Érzésem szerint az SSX 3 szintén nem deszkás (big beat, határeset pop, trance, trip hop és hasonlók jellemezték) zenéje valahogy azért jobban passzolt a témához, ez persze megint csak ízlésvélemény, bizonyára akadnak olyanok (többnyire ördögvillásan csápoló hardcore rockerek), akiknek az SSX On Tour témája és zenéje jön be jobban.
De a szándékosan, poénból igénytelen grafikán, a nagyon nem passzoló témán és az általam kevésbé kedvelt zenei anyagon túl is rengeteg olyan dolog van, amiben sokkal kevesebbnek és gyengébbnek érzem az SSX On Tourt az SSX 3-nál. Az elődben három hegyet kaptunk rengeteg pályával, mindegyik hegynek nagyon különböző volt a hangulata, témája, klímája és nehézsége, itt viszont csak egy hegy van kevés pályával – természetesen mindegyiken ezúttal is rengeteg versenyt és kihívást kapunk, tehát a játékidő nem sokkal rövidebb, csak a tartalom gyérebb. Nagyon hangulatnövelő volt az is az elődben, hogy teljesen szabadon lecsúszhattunk a hegyeken, gyűjtögethettünk mindenfélét, az elágazásoknál útvonalat választhattunk, betérhettünk az utunkba akadó boltokba, meg ilyenek, ezek miatt jobban átjött a „tényleg ott bulizok és sportolok a hegyen a lökött haverokkal" fíling, majdnem annyira, mint a szintén Electronic Arts által jegyzett Ski or Die-ban anno, az SSX On Tourból azonban az ilyen dolgok is hiányoznak. A hegyek és boltok mellett a megnyitható és megvásárolható ruhák és egyéb kiegészítők száma is jelentősen megcsappant, sőt sokkal kevesebb és kevésbé igényes dolgot is nyerhetünk el (ugye az elődben volt rengeteg profi kivitelezésű begyűjthető virtuális poszter, virtuális kártya, virtuális akciófigura, koncepciós rajz és egyéb is, ezek közül sokat Adam Warren, a híres képregény-rajzoló vetett papírra). No meg az sem túl jó, hogy bár ezúttal is megnyithatjuk a korábbi epizódokban megismert és megkedvelt extrém figurákat, most csak gyors játékban irányíthatjuk őket, a karrier módhoz teljesen saját figurát kell alkotnunk, mint például az általam tesztelt Fight Night 2004-ben, túl nagy alkotói szabadságot azonban nem kapunk a karakterszerkesztőben, az említett figurákat, önmagunkat, vagy egy híres snowboardost azért messze nem tudjuk lemásolni vele.
Eddig a pontig szinte csak negatívumot írtam a produktumról, de ha a menükön átverekedjük magunkat, és bekerülünk a tényleges éles játékba, az anyag már sokkal rózsásabb képet fest. Az SSX On Tour magja minden téren ugyanazt nyújtja, amit az elődjéé, ezeket tehát nem ismétlem, mindenki írja be a fenti keresőbe azt, hogy „SSX 3", és olvassa el a site-on másfél éve megjelent hatoldalas tesztemet. A látvány ráadásul, ha lehet, még egy kicsit fejlődött (igaz, mint említettem, kevesebb és kevésbé változatos pályákat kapunk most), bejött például nagy sebességnél a Burnout: Revenge-ből ismert blur + vertigo shot effektus, továbbá az irányítás is sokat javult (az SSX 3 kontrollja is kiváló volt, de mint a mellékelt ábra mutatja, még lehetett fokozni), és még számos új trükközési lehetőség is megnyílt. A shoulder gombok és a négyzet mellett ezúttal már a jobb analóg karral is tolhatjuk és kombinálhatjuk a trükköket a levegőben (természetesen csak azokat, amiket megkaptunk vagy megvettünk), így szinte végtelen számban variálhatjuk a kombókat. Hasonló újdonság az előredőlős gyorsítás és a kézenállás, ahogy az is, hogy snowboardozás helyett akár síelhetünk is (sajnos karrieren belül nem válthatunk sporteszközt, és a síléc természetesen kicsit másképp működik). A harc nem változott jelentősen, de több kihívás épül rá, és azt is figyelembe veszi a játék, ha csak megközelítünk egy ellenfelet vagy átlagembert, nem ütközünk, vagy verekedünk vele, így akadnak olyan küldetések is, amelyekben meghatározott idő alatt bizonyos számú embert kell meglöknünk vagy érintenünk. Ehhez hasonlóan még számos új küldetéstípussal találkozhatunk az anyagban a rengeteg szabványos versenyen túl: meghatározott trükk-pontszámot kell a riválisaink előtt elérnünk úgy, hogy mi vezetünk a pályán, négy mini lesiklásból kell meghatározott trükk-pontszámot megdöntenünk, időre kell meghatározott számú és típusú tárgyat begyűjtenünk vagy trükköt (például kézenállás, hetes kombó stb.) kiviteleznünk, időlimit alatt meghatározott távot kell megtennünk síneken és hasonlók.
Összességében tehát a játék sok területen gyengébb, mint elődje, ugyanakkor a fő motorja még egy kicsit látványosabb, hangulatosabb, irányíthatóbb, és kifinomultabb, így a snowboard rajongóknak (főleg azoknak, akik nem engedhetnek meg egy-két hetet az osztrák vagy svájci hegyekben) azért mindenképp ajánlom. De a snowboardos témán túl (ami amúgy engem sem villanyoz fel különösebben) az SSX sorozat valamennyire egyedi stíluskombinációt is képvisel, tehát a téli sportokat nem kedvelő, de a száguldós, lerövidítésekkel fűszerezett versenyjátékokért (mint a Wipeout sorozat), továbbá a trükközős, kombózós anyagokért (mint a Tony Hawk sorozat) rajongó arcok is megtalálják benne a számukra tökéletes középút-játékot, így számukra is javaslok egy SSX On Tour próbát.
Az anyag meglehetősen egyedi vizuális világgal köszönti a gyanútlan játékost, a mozikat, a menüket és a játék magján kívül mindent egyszínű gyerekes tusrajzok uralnak, olyanok, amilyeneket bárki tud rajzolni szakirányú képzés vagy komolyabb gyakorlat nélkül (holnap jelentkezem is az Electronic Arts-nál grafikusnak, hehe). Az ötletet értékelem, elsőre egész poénos, de azért hamar megunja az ember, ráadásul az animált poénok is rövidek, gyorsan ismétlődnek, így szerény véleményem szerint a körítés bár dicséretes elgondoláson alapul, nem igazán versenghet egy hagyományos játékéval, persze bizonyára akad olyan is, aki beájul tőle. Az is furcsa, hogy az egész körítés, beleértve a zeneit is, korai '80-as rock bandák buszos turnéit próbálja idézni (lásd a Majdnem Híres című Oscar-díjas Cameron Crowe filmet), ami szintén jópofa, és egy zenei játéknál (mondjuk egy Rockstar Ate My Hamster remake-nél) ütne is, de a snowboardhoz kábé annyira áll közel, mint a hip-hop szubkultúra. Ráadásul ez a turnés téma (angolul nem tudók számára: On Tour = Turnén – az alcím egyértelműen a rock turnés ötlethez kapcsolódik) már csak azért sem passzol a játékhoz, mert nem utazunk benne sehova, végig egy hegyen dekkolunk. Ebből egyértelműen következik, hogy a játék szokás szerint licencelt zenei anyaga sem snowboardos (nem vagyok persze szakértő az ilyen stílusú muzsika terén, de azt tudom, hogy a Guano Apes snowboardos anyagot tol, tehát olyasmit kedvelhet a szubkultúra), Van Halent és Scorpions-t, továbbá hasonló jellegű, kevésbé ismert bandák számait hallgathatjuk lesiklás közben. Érzésem szerint az SSX 3 szintén nem deszkás (big beat, határeset pop, trance, trip hop és hasonlók jellemezték) zenéje valahogy azért jobban passzolt a témához, ez persze megint csak ízlésvélemény, bizonyára akadnak olyanok (többnyire ördögvillásan csápoló hardcore rockerek), akiknek az SSX On Tour témája és zenéje jön be jobban.
De a szándékosan, poénból igénytelen grafikán, a nagyon nem passzoló témán és az általam kevésbé kedvelt zenei anyagon túl is rengeteg olyan dolog van, amiben sokkal kevesebbnek és gyengébbnek érzem az SSX On Tourt az SSX 3-nál. Az elődben három hegyet kaptunk rengeteg pályával, mindegyik hegynek nagyon különböző volt a hangulata, témája, klímája és nehézsége, itt viszont csak egy hegy van kevés pályával – természetesen mindegyiken ezúttal is rengeteg versenyt és kihívást kapunk, tehát a játékidő nem sokkal rövidebb, csak a tartalom gyérebb. Nagyon hangulatnövelő volt az is az elődben, hogy teljesen szabadon lecsúszhattunk a hegyeken, gyűjtögethettünk mindenfélét, az elágazásoknál útvonalat választhattunk, betérhettünk az utunkba akadó boltokba, meg ilyenek, ezek miatt jobban átjött a „tényleg ott bulizok és sportolok a hegyen a lökött haverokkal" fíling, majdnem annyira, mint a szintén Electronic Arts által jegyzett Ski or Die-ban anno, az SSX On Tourból azonban az ilyen dolgok is hiányoznak. A hegyek és boltok mellett a megnyitható és megvásárolható ruhák és egyéb kiegészítők száma is jelentősen megcsappant, sőt sokkal kevesebb és kevésbé igényes dolgot is nyerhetünk el (ugye az elődben volt rengeteg profi kivitelezésű begyűjthető virtuális poszter, virtuális kártya, virtuális akciófigura, koncepciós rajz és egyéb is, ezek közül sokat Adam Warren, a híres képregény-rajzoló vetett papírra). No meg az sem túl jó, hogy bár ezúttal is megnyithatjuk a korábbi epizódokban megismert és megkedvelt extrém figurákat, most csak gyors játékban irányíthatjuk őket, a karrier módhoz teljesen saját figurát kell alkotnunk, mint például az általam tesztelt Fight Night 2004-ben, túl nagy alkotói szabadságot azonban nem kapunk a karakterszerkesztőben, az említett figurákat, önmagunkat, vagy egy híres snowboardost azért messze nem tudjuk lemásolni vele.
Eddig a pontig szinte csak negatívumot írtam a produktumról, de ha a menükön átverekedjük magunkat, és bekerülünk a tényleges éles játékba, az anyag már sokkal rózsásabb képet fest. Az SSX On Tour magja minden téren ugyanazt nyújtja, amit az elődjéé, ezeket tehát nem ismétlem, mindenki írja be a fenti keresőbe azt, hogy „SSX 3", és olvassa el a site-on másfél éve megjelent hatoldalas tesztemet. A látvány ráadásul, ha lehet, még egy kicsit fejlődött (igaz, mint említettem, kevesebb és kevésbé változatos pályákat kapunk most), bejött például nagy sebességnél a Burnout: Revenge-ből ismert blur + vertigo shot effektus, továbbá az irányítás is sokat javult (az SSX 3 kontrollja is kiváló volt, de mint a mellékelt ábra mutatja, még lehetett fokozni), és még számos új trükközési lehetőség is megnyílt. A shoulder gombok és a négyzet mellett ezúttal már a jobb analóg karral is tolhatjuk és kombinálhatjuk a trükköket a levegőben (természetesen csak azokat, amiket megkaptunk vagy megvettünk), így szinte végtelen számban variálhatjuk a kombókat. Hasonló újdonság az előredőlős gyorsítás és a kézenállás, ahogy az is, hogy snowboardozás helyett akár síelhetünk is (sajnos karrieren belül nem válthatunk sporteszközt, és a síléc természetesen kicsit másképp működik). A harc nem változott jelentősen, de több kihívás épül rá, és azt is figyelembe veszi a játék, ha csak megközelítünk egy ellenfelet vagy átlagembert, nem ütközünk, vagy verekedünk vele, így akadnak olyan küldetések is, amelyekben meghatározott idő alatt bizonyos számú embert kell meglöknünk vagy érintenünk. Ehhez hasonlóan még számos új küldetéstípussal találkozhatunk az anyagban a rengeteg szabványos versenyen túl: meghatározott trükk-pontszámot kell a riválisaink előtt elérnünk úgy, hogy mi vezetünk a pályán, négy mini lesiklásból kell meghatározott trükk-pontszámot megdöntenünk, időre kell meghatározott számú és típusú tárgyat begyűjtenünk vagy trükköt (például kézenállás, hetes kombó stb.) kiviteleznünk, időlimit alatt meghatározott távot kell megtennünk síneken és hasonlók.
Összességében tehát a játék sok területen gyengébb, mint elődje, ugyanakkor a fő motorja még egy kicsit látványosabb, hangulatosabb, irányíthatóbb, és kifinomultabb, így a snowboard rajongóknak (főleg azoknak, akik nem engedhetnek meg egy-két hetet az osztrák vagy svájci hegyekben) azért mindenképp ajánlom. De a snowboardos témán túl (ami amúgy engem sem villanyoz fel különösebben) az SSX sorozat valamennyire egyedi stíluskombinációt is képvisel, tehát a téli sportokat nem kedvelő, de a száguldós, lerövidítésekkel fűszerezett versenyjátékokért (mint a Wipeout sorozat), továbbá a trükközős, kombózós anyagokért (mint a Tony Hawk sorozat) rajongó arcok is megtalálják benne a számukra tökéletes középút-játékot, így számukra is javaslok egy SSX On Tour próbát.
A játékmenet sem az igazi. Az új síelősdi ugyan látványos trükköket jelent, de a könnyed deszózáshoz mérten csak a bosszantó hátraarcos földet érésekről szól - egyszóval nehézkes. A korábbi gombkombinációs trükkrendszer összehozását az analóg karral sem könnyű megszokni (hát még kivitelezni...), pláne, hogy a speckó trükköknél (amúgy frankón) lelassuló világot lehetetlen helyzetből veszi az operatőr: a hátunk mögül szépen előremászik és megindul lefelé, minek következtében az esetek többségében egy árva hópelyhet sem látunk a vészesen közeledő talajszintből, s így képtelenség (illetve a szerencsénken múlik) megbecsülni azt a magasságot, ami még biztonságos egy, mondjuk kézenállásos figurához. Emiatt rengeteget fogunk - igazságtalanul - tanyálni!
A pályákon lebzselő, "tanuló vezető" kölyköket lecsapkodni is csak ideig-óráig vicces, aztán minden jóérzésű játékosban morális kérdéssé válik...csakúgy, mint a zene. Az EA Trax zömében a témához passzoló, változatos muzsikával kíséri a turnét, viszont tetszik vagy nem, a zúzós (heavy) metal és a rap/hiphop egyszerűen nem illik a képbe, de legalábbis kérdéses a jogosultsága a témában. Ez a metálos vonulat amúgy is az SSX "új ruhája": a kemény "rokis" stílusra jellemzőek a kijelzők, feliratok és logók, ördögvilla-motívumok hevernek szerteszét - tévedés ne essék: én kedvelem a stílust, de a snowboardhoz kb. annyira illik, mint a lounge-trance a motocrosshoz. :)
Grafikailag okés az anyag, bár semmi olyan extra nincs, amit korábban ne láttunk volna...sőt, az SSX3-hoz képest halványabb a vizuális prezentáció (a zsúfoltabb szakaszokon pl. elég sok a pop-up), de a Burnout-szeriából házon belül kölcsönvett "speed blur" effekt azért itt is jól mutat és még inkább érezhetővé teszi a lejtőkön való száguldás dinamikáját - nem mintha a sebességérzettel korábban bármi gond lett volna. Pozitívum még az újszerű - és ötletes! - feladatokban, kihívásokban rejlő fun-factor, de a teljes képet nézve az On Tour inkább egy jól képzett, bár bandzsi ábrázatú roadie, mintsem a színpadon csápoló metál-isten.
A turné nem durran nagyot, de azért a hátsó sorokban is hallható a basszus. :)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.