Mikor a Spider-Man: Friend or Foe-t júliusban hivatalosan is leleplezték, sejtettük, hogy sok jó nem sülhet ki belőle – fanatikusként nehéz Pókemberről és minden vele kapcsolatos dologról elfogulatlanul beszélni, de ezúttal el kell ismerjük: az új program tényleg egy középkategóriás reklámjáték lett.
Alig került mozikba a Spider-Man harmadik része májusban, illetve alig jelent meg annak játékadaptációja, mikor megjelentek az első teaserfilmek a Spider-Man: Friend or Foe-ról – a hivatalos bejelentésig a júliusi E3-ig várni kellett. A leleplezés után egyöntetűen jelentették ki többek között olvasóink is, hogy a játék csak egy lesz a sok tucatproduktum közül, unalmas játékmenettel, gyenge történettel és pocsék grafikával. A Friend or Foe megjelenését karácsonyra ígérték, rejtélyes okokból azonban már október elején megjelent a játék PC-re, PS2-re, PSP-re, X360-ra, Wii-re és DS-re. Ekkor végleg összeomlott bennünk minden, rettegve helyeztük be a PC-s tesztpéldány lemezét számítógépünk meghajtójába, és ugyanilyen félelemmel kezdtünk el játszani is.
Miután átverekedtük magunkat a tucatnyi céges bevezető filmen, a játék menüjében az alapvető betöltési és beállítási funkciókon kívül mindössze a sztori végigjátszásának lehetősége vár ránk. Nem túl bíztató, mindenesetre kezdjünk neki – elvégre általában a kampányért szoktunk kipróbálni egy Pókember-játékot. A történet elején hősünk filmbeli ellenségei éppen fasírtot készülnek csinálni belőle, mikor váratlanul egy seregnyi furcsa lény jelenik meg – Spidey megússza a dolgot, ám ellenfeleit elrabolják, agyuk felett átveszik az irányítást. Pókember Nick Fury-hoz kerül, ahol megtudja, hogy a Föld öt pontjára a Venomot is megfertőző szimbiótával telített meteorit csapódott, s ezeket egy rejtélyes valaki rejtélyesen gonosz dolgokra használja a már említett rejtélyes, furcsa – Phantomoknak nevezett – lények segítségével. A sztori tehát nem egy esti mese, sajnáljuk viszont, hogy ennyire felületes, kiszámítható és közhelyes.
Pókember újfent harcba lendül tehát, ám nem egyedül! A Friend or Foe ugyanis a kétfős játékra van kihegyezve. Nem nagy újdonság, Spider-Man-játékok között viszont még nem volt ilyen: Pókember mellé minden küldetés során választhatunk egy másik szuperhőst, akit akár egy barátunk is irányíthat majd, amennyiben rendelkezünk egy felesleg gamepaddel, a kooperatív mód – meg úgy a játék általában – ugyanis nem játszható online. Érdekesség, hogy nem csupán a szokásos szövetségeseket (például Fekete Macskát) állíthatjuk majd magunk mellé, hanem legyőzött ellenfeleinket is! Elhihetitek mennyire jó móka, mikor Venom vagy Doc Ock küzd mellettünk és segít minket a harcban. Természetesen amennyiben nem ér rá egyik barátunk sem egy kis játékra (vagy éppen nincsenek barátaink), mi magunk is irányíthatjuk őket bármikor, hiszen váltogathatunk a két karakterünk között játék közben is. Meg kell említeni, hogy a mesterséges intelligencia bár korántsem tökéletes, viszonylag jól végzi a dolgát: segítőink kiveszik a részüket a harcból, s igyekeznek kimenteni minket a szorosabb helyzetekből.
Alapvetően nem túl bonyolult az irányítás, igaz nem is számíthatunk bonyolult kombókra harcok terén: tudunk ütni, ugorva ütni és különféle speckó mozdulatokat végrehajtani. Pókember esetében ez a hálóvetők változatos használatát jelenti, míg mások esetében már nem ilyen kidolgozott a rendszer: egy-egy kombináció hívható elő így minden segítőtársnál, s sajnos ez az oka annak, hogy a játékos inkább Pókembert részesíti előnyben. A pályák során különféle csillogó izéket gyűjthetünk össze, melyek révén fejleszthetjük majd saját és társaink képességeit: pókhálós képességeinket felturbózhatjuk, növelhetjük életerőnket és keménységünket. A Friend or Foe-ból kimaradtak a feloldható extrák: itt csupán az úgynevezett Versus mód (melyben két hős mérheti össze az erejét) egyes helyszíneit unlockolhatjuk játék közben – ehhez el kell jutnunk egy titkos teremhez (melyhez persze külön meg kell találni a beléptető kártyát) és ott legyőzni minden rosszarcút.
Azt hinnénk, ez a kevéske szerepjátékos elem visz némi színt a folyamatos akcióba, ám sajnos a játék felénél akaratlanul ránk jött az unalom, s elképesztően monotonná vált a folyamatos gyepálás. A húsz küldetés lényegében végig abból áll, hogy kiritkítjuk az egész pályát, közben haladunk teremből terembe. Öt nagyobb helyszínen tesszük majd tiszteletünket: Erdélyben, Egyiptom, Nepálban, Japánban és egy trópusi szigeten – a pályák tehát kellően változatosak, a fejlesztők munkájának ezen részét panasz nem érheti. A játékmenet viszont olyannyira unalmas egy idő után, hogy elmegy a kedvünk még a jobbfajta Pókember-címektől is. Arra pedig végképp nincs mentség, hogy a srácok arra sem vették a fáradtságot, hogy egyedi ellenfeleket találjanak ki! Fantomból ugyanis van kicsi, közepes és nagy – húsz pályán keresztül, esetleg picit átszínezve. A főellenségekkel való harcok jól sikerültek: itt sem kell túlzottan megerőltetni magunkat, viszont legalább szükséges egy kis ügyeskedés is a végtelen csépelés mellé. Nagy hiba továbbá, hogy a Friend of Foe borzasztóan könnyű és rövid – többek között ennek is köszönhető még az emlegetett monotonitás.
Grafika terén a srácok nem a Spider-Man 3-féle brutális – gépzabáló – látványra mentek rá, helyette igyekeztek minél hangulatosabb, képregényekre emlékeztető külcsínt kreálni a játékhoz. Az elképzelés dicséretreméltó, a megvalósítás már kevésbé. A karakterek szépen ki vannak dolgozva ugyan, a helyszínek viszont nagyon csúnyák: a textúrák kisfelbontásúak, elmosódnak – leginkább ez szúrta a szemünket. Az animációk viszont nagyon jól sikerültek, bár a legtöbb a Pókember-játéknál ezekre a mozdulatokra odafigyelnek. Az irányítás tűrhető, könnyen megtanulható: nem szükséges polipnak születni az elsajátításához. Külön dícséret jár a zseniális szinkronokért: a színészek rendkívül jól végezték a dolgukat – rég volt dolgunk ilyen jó munkával! Beleéléssel, sajátos stílussal játsszák szerepüket, Pókember viccelődik, ugratja volt ellenfeleit, azok pedig fenyegetőznek, vagy szintén megpróbálkoznak valamilyen oltással. Egyébiránt nem mehetünk el szó nélkül a játék pozitív értelemben vett komolytalanságától: amitől annyira jók a képregények, a rajzfilmek és a filmek! A humor és a hülyeség végtelen mennyiségben kapott helyet a játékban, bár az is igaz, hogy az utolsó pályáknál a készítők már kezdtek kifogyni az ötletekből, s e téren is ellaposodott a program – mint általában.
Egy kissé több változatossággal ugyanis jó kis játék lehetett volna a Spider-Man: Friend of Foe-ból. A stílusa miatt rendkívül kedveltük, ám olyannyira untuk, hogy az első végigjátszás után félre is dobtuk. Egy haverral néhány sör társaságában jó móka, egyedül viszont dögunalom. Nem vártunk tőle sokat, de a Spider-Man 3 után ennél azért többre számítottunk.
Miután átverekedtük magunkat a tucatnyi céges bevezető filmen, a játék menüjében az alapvető betöltési és beállítási funkciókon kívül mindössze a sztori végigjátszásának lehetősége vár ránk. Nem túl bíztató, mindenesetre kezdjünk neki – elvégre általában a kampányért szoktunk kipróbálni egy Pókember-játékot. A történet elején hősünk filmbeli ellenségei éppen fasírtot készülnek csinálni belőle, mikor váratlanul egy seregnyi furcsa lény jelenik meg – Spidey megússza a dolgot, ám ellenfeleit elrabolják, agyuk felett átveszik az irányítást. Pókember Nick Fury-hoz kerül, ahol megtudja, hogy a Föld öt pontjára a Venomot is megfertőző szimbiótával telített meteorit csapódott, s ezeket egy rejtélyes valaki rejtélyesen gonosz dolgokra használja a már említett rejtélyes, furcsa – Phantomoknak nevezett – lények segítségével. A sztori tehát nem egy esti mese, sajnáljuk viszont, hogy ennyire felületes, kiszámítható és közhelyes.
Pókember újfent harcba lendül tehát, ám nem egyedül! A Friend or Foe ugyanis a kétfős játékra van kihegyezve. Nem nagy újdonság, Spider-Man-játékok között viszont még nem volt ilyen: Pókember mellé minden küldetés során választhatunk egy másik szuperhőst, akit akár egy barátunk is irányíthat majd, amennyiben rendelkezünk egy felesleg gamepaddel, a kooperatív mód – meg úgy a játék általában – ugyanis nem játszható online. Érdekesség, hogy nem csupán a szokásos szövetségeseket (például Fekete Macskát) állíthatjuk majd magunk mellé, hanem legyőzött ellenfeleinket is! Elhihetitek mennyire jó móka, mikor Venom vagy Doc Ock küzd mellettünk és segít minket a harcban. Természetesen amennyiben nem ér rá egyik barátunk sem egy kis játékra (vagy éppen nincsenek barátaink), mi magunk is irányíthatjuk őket bármikor, hiszen váltogathatunk a két karakterünk között játék közben is. Meg kell említeni, hogy a mesterséges intelligencia bár korántsem tökéletes, viszonylag jól végzi a dolgát: segítőink kiveszik a részüket a harcból, s igyekeznek kimenteni minket a szorosabb helyzetekből.
Alapvetően nem túl bonyolult az irányítás, igaz nem is számíthatunk bonyolult kombókra harcok terén: tudunk ütni, ugorva ütni és különféle speckó mozdulatokat végrehajtani. Pókember esetében ez a hálóvetők változatos használatát jelenti, míg mások esetében már nem ilyen kidolgozott a rendszer: egy-egy kombináció hívható elő így minden segítőtársnál, s sajnos ez az oka annak, hogy a játékos inkább Pókembert részesíti előnyben. A pályák során különféle csillogó izéket gyűjthetünk össze, melyek révén fejleszthetjük majd saját és társaink képességeit: pókhálós képességeinket felturbózhatjuk, növelhetjük életerőnket és keménységünket. A Friend or Foe-ból kimaradtak a feloldható extrák: itt csupán az úgynevezett Versus mód (melyben két hős mérheti össze az erejét) egyes helyszíneit unlockolhatjuk játék közben – ehhez el kell jutnunk egy titkos teremhez (melyhez persze külön meg kell találni a beléptető kártyát) és ott legyőzni minden rosszarcút.
Azt hinnénk, ez a kevéske szerepjátékos elem visz némi színt a folyamatos akcióba, ám sajnos a játék felénél akaratlanul ránk jött az unalom, s elképesztően monotonná vált a folyamatos gyepálás. A húsz küldetés lényegében végig abból áll, hogy kiritkítjuk az egész pályát, közben haladunk teremből terembe. Öt nagyobb helyszínen tesszük majd tiszteletünket: Erdélyben, Egyiptom, Nepálban, Japánban és egy trópusi szigeten – a pályák tehát kellően változatosak, a fejlesztők munkájának ezen részét panasz nem érheti. A játékmenet viszont olyannyira unalmas egy idő után, hogy elmegy a kedvünk még a jobbfajta Pókember-címektől is. Arra pedig végképp nincs mentség, hogy a srácok arra sem vették a fáradtságot, hogy egyedi ellenfeleket találjanak ki! Fantomból ugyanis van kicsi, közepes és nagy – húsz pályán keresztül, esetleg picit átszínezve. A főellenségekkel való harcok jól sikerültek: itt sem kell túlzottan megerőltetni magunkat, viszont legalább szükséges egy kis ügyeskedés is a végtelen csépelés mellé. Nagy hiba továbbá, hogy a Friend of Foe borzasztóan könnyű és rövid – többek között ennek is köszönhető még az emlegetett monotonitás.
Grafika terén a srácok nem a Spider-Man 3-féle brutális – gépzabáló – látványra mentek rá, helyette igyekeztek minél hangulatosabb, képregényekre emlékeztető külcsínt kreálni a játékhoz. Az elképzelés dicséretreméltó, a megvalósítás már kevésbé. A karakterek szépen ki vannak dolgozva ugyan, a helyszínek viszont nagyon csúnyák: a textúrák kisfelbontásúak, elmosódnak – leginkább ez szúrta a szemünket. Az animációk viszont nagyon jól sikerültek, bár a legtöbb a Pókember-játéknál ezekre a mozdulatokra odafigyelnek. Az irányítás tűrhető, könnyen megtanulható: nem szükséges polipnak születni az elsajátításához. Külön dícséret jár a zseniális szinkronokért: a színészek rendkívül jól végezték a dolgukat – rég volt dolgunk ilyen jó munkával! Beleéléssel, sajátos stílussal játsszák szerepüket, Pókember viccelődik, ugratja volt ellenfeleit, azok pedig fenyegetőznek, vagy szintén megpróbálkoznak valamilyen oltással. Egyébiránt nem mehetünk el szó nélkül a játék pozitív értelemben vett komolytalanságától: amitől annyira jók a képregények, a rajzfilmek és a filmek! A humor és a hülyeség végtelen mennyiségben kapott helyet a játékban, bár az is igaz, hogy az utolsó pályáknál a készítők már kezdtek kifogyni az ötletekből, s e téren is ellaposodott a program – mint általában.
Egy kissé több változatossággal ugyanis jó kis játék lehetett volna a Spider-Man: Friend of Foe-ból. A stílusa miatt rendkívül kedveltük, ám olyannyira untuk, hogy az első végigjátszás után félre is dobtuk. Egy haverral néhány sör társaságában jó móka, egyedül viszont dögunalom. Nem vártunk tőle sokat, de a Spider-Man 3 után ennél azért többre számítottunk.
Sziasztok.
3 napja keresem azt a spiderman 2 game et ameikben nem a minipókhálókon kell swingelni hanem akárhova swingelve lehet menni.
A youtuben láttam a spiderman 2, ezt írta ott. De van olyan pokember jatek is 2 os hogy a minipokhalokon kell menni.
Egyáltalán van olyan ameiken nem ugy kell kozlekedni?
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.