The Club

A Bizarre Creations nevével az utóbbi években csak a Project Gotham Racing sorozat kapcsán találkozhattunk. Az Xbox 360 exkluzív autóverseny mellett ők jegyzik még a Geometry Wars és a Boom Boom Rocket arcade címeket is, ám ettől a két stílustól eddig nem igazán sikerült elszakadniuk. Most azonban valami merőben új irányba indultak a The Club című játékuk segítségével.

A The Club egy titkos földalatti sport, egy amolyan modernkori gladiátorharc, melyben kőkemény csata folyik a túlélésért. Egy gazdag és befolyásos, névtelenségbe burkolódzó üzletember a rendezője, aki amellett, hogy előszeretettel figyeli, amint mások péppé lövik egymást, busás részesedést húz le a fogadásokból. A játékosoknak azonban már közel sincs ilyen laza dolguk, ők néhány fegyverrel a hónuk alatt be vannak dobva egy bűnözőkkel teli pályára, egyetlen feladatuk pedig, hogy eljussanak A pontból B-be, anélkül, hogy kilyuggatnák őket. Szabályok nincsenek, aki meghal, az elvesztette a játékot.


A szituációt nagyjából vakon is el lehet képzelni, van tehát egy általunk irányított főhős, egy pálya, és megannyi gonosz fickó, akik mind el akarnak tenni minket láb alól. A fejlesztők nem bonyolították túl a dolgot, a teljes játék nagyjából ennyiben ki is merül, legalábbis ami az érdemi részét illeti.


A megyek előre és lövök koncepció egyetlen dologgal, egy érdekes pontrendszerrel lett megbolondítva, így amellett, hogy kinyírunk mindenkit, az is számít, hogy hány pontot tudtunk összegyűjteni a pályán. Pont jár gyilkosságért, minél távolabbról és minél pontosabban célzunk, annál több, de jár bónusz azért is, ha mondjuk bukfenc közben terítjük le az ellent. A kombók szorzóként üzemelnek, hihetetlen idegesítő módon minden gyilkosság után egy kattogó hang jelzi, hogy mennyi időnk van még a kombó folytatásához, ennek eredményeképpen az állandó puskaropogás mellett ezt is kénytelenek vagyunk folyamatosan hallgatni.


Összesen nyolc hős van, mindegyik egy-egy több szintből álló pályával, és természetesen különböző erő, gyorsaság és állóképesség értékekkel. A legjobban kiegyensúlyozott Killen, az ausztrál legenda, és Renwick, a New Yorki zsaru. Mellettük ott van még Dragov, az orosz fegyenc, Finn, a Miami Vice zakós szerencsejátékos, Seager, a rasztahajú kanadai extrém sportoló, Kuro, a japán kettősügynök, Nemo, a brit pszichopata, és Adjo, a Nigériából ideimportált polgárháborús veterán. Szerencsére mi velük vagyunk, a ránk támadó többi fickó viszont már nem ilyen mázlista, ők többnyire holtan végzik minden pályán.


Az egyjátékos módról nem érdemes sokat fecsegni, csak menni kell előre, és azonnal húzni a ravaszt, amint megmozdul előttünk néhány pixel. Itt említeném meg, hogy az ellenfelek termetes fickók, könnyű őket eltalálni, az irányítás pedig nagyon jó, már ami a kontrolleres megoldást illeti. Sok élvezet azonban nincsen, már az első pálya bevezető szintjein halálra unja magát az ember, csakúgy, mint multiplayerben.


Itt nyolc játékos eshet egymásnak interneten keresztül, vagy négy az osztott képernyős ficsőrnek köszönhetően. A Kill Match és a Team Kill Match hagyományos DM és TDM páros, az nyer, akinek a kör végére a legtöbb fraget sikerül szereznie. A Score Match hasonló, csak itt az egyjátékos módban is használt pontrendszer szerint megy a számlálás, míg a Hunted Killer egy érdekes vadászós móka. A Team Skull Shot-ban az ellenfél falra akasztott logóit kell megtalálni és lelőni, a Team Capture-ben a bázist kell bevenni, a Team Siege pedig egy single player kampányhoz hasonló mód, itt a védő csapat tagjai egy életet kapnak, míg a hősök a megszokott respawn rendszert használják, aztán persze cserélnek. Az nyer, aki a legtöbb ideig tud állva maradni.


A helyszínek között van raktár, börtön, gyár, városi, meg mindenféle egyéb, milliószor látott pálya. Ahhoz, hogy egy pályát megcsináljunk, és ily módon győzelemre vezessük a hőst, minden szinten végig kell lőni magunkat, csak így jöhet a következő megmérettetés. Jó dolog, hogy minden pálya teljesen egyéni, legalább ez az egy életben tudja tartani lelkesedésünket.


Ha már a játékmenet terén nem is, grafikában legalább fel tud mutatni valamit a The Club. A hősök mozgása nagyon vagány, az összkép kellemes, a robbanások, valamint a fény- és füsteffektek kifejezetten szépek, egyedül a kontraszt lett bénán belőve, ennek hatására sokszor csúnyának lehet látni a játékot. Persze azért ne számítsatok semmi egetverően gyönyörű látványra, a The Club csak a korrekt kategóriába tartozik, oda, ahol nagyjából meghúzzuk a vonalat szép és csúnya között.


Sok jót tehát nem tudunk mondani a The Club-ról, a történet nulla, az egyjátékos kampány agyatlan lövöldözésből áll (de legalább pergős), a multiplayer hamar megunható és élvezhetetlen, a hangulat lapos. Hat pontnál nem érdemel sokkal többet, felesleges lenne szépíteni a dolgokon.