A Fantasztikus Négyes filmkritika

A Fantasztikus Négyes csapata az 1961-es bemutatkozása óta jó néhány médiumot megjárt már, azonban Stan Lee és Jack Kirby kozmikus sugárzás útján szupererőkre szert tett fura négyese sose tudta igazán belopni magát a rajongók szívébe. Reed Richards, Sue Storm, öccse Johnny Storm és Ben Grimm négyese mégis különös helyet foglal el a Marvel 76 éves krónikájában, hiszen a kvartett első számának megjelenésével egyszerre vált a Marvel Comics a képregénypiac igazán meghatározó szereplőjévé. Az első, végül soha be nem mutatott, de kezdettől fogva filmvászonra szánt kitérő 1994-ben készült el, Roger Corman tolmácsolásában, majd jött a tíz évvel ezelőtt bemutatott, meglepő módon mérsékelt sikert aratott Fantasztikus négyes, amit két évvel később a szintén Tim Story rendezte A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó követett. A hűvös fogadtatás azonban azt eredményezte, hogy a Fox ismét az egyik fiók legmélyére hajította a Marvel első családját.

Manapság viszont megint más szelek fújnak, időközben a Marvel csúcsra pörgette a képregény-adaptációkat a mozikban, és közben olyan, sokkal emberközelibb, komorabb, drámaibb megközelítésű hősmozik is vászonra kerülhettek, mint a Nolan-féle Batman-trilógia vagy a látványban erős, történetmesélésben viszont már közepes Az acélember. A Fantasztikus Négyes is ezen szabályokat igyekszik követni, története sokkal földhözragadtabb, mint amit eddig megszokhattunk Reed csapatától, így maga a cselekmény is kisebb léptékű. Ez nem feltétlenül gond, hiszen a 20th Century Fox már bizonyította az X-Men: Az eljövendő múlt napjaival, hogy nem csak a Marvel képes szórakoztató és látványos hősfilmeket készíteni. Ez a mozi viszont több sebből vérzik, és nem az a legnagyobb probléma vele, hogy sötétebb hangvételű, vagy hogy Johnny Storm színes bőrű, hanem hogy mint film, egész egyszerűen totálisan csődöt mond.

Az ifjú Reed Richards egy, még természettudományos tanára által sem megértett csodabogár. Szabadidejében többek között olyan fura kütyüket gyárt, mint a repülő autó vagy egy kütyü, aminek segítségével akár dimenziók közötti teleportációra is lehetőség nyílik majd. Ebben legjobb gyerekkori barátja, Ben Grimm (Jamie Bell) is a segítségére lesz, és bár a munkálatokat tanárok és szülők egyaránt ellenzik, egy középiskolai természettudományos versenyen sikerül felkelteni a Baxter Intézet egyik elismert professzorának, Dr. Franklin Stormnak (Reg E. Cathey) a figyelmét. Reed barátját hátrahagyva csatlakozik az ifjú zseniknek otthont és lehetőséget adó intézethez, ahol megismerkedik Storm lányával, Sue-val (Kate Mara) és a nem kifejezetten szociális természetű Victor Von Doommal (Toby Kebbell). A trióhoz nem sokkal később hozzácsapódik Dr. Storm neveletlen, nagy dumás fia, Johnny (Michael B. Jordan), majd később Reed gyerekkori haverja, Ben is. Az álom valóra válik, a teleportáló készülék elkészül, a NASA viszont előbb szeretne embert küldeni az idegen világba, így a fiatalok úgy döntenek, mindenkit megelőzve történelmet írnak. Odaát viszont irtó nagy galibába keverednek, visszatérve pedig furcsa dolgok veszik kezdetüket, a szereplők ugyanis különleges képességekre tesznek szert.

A film első fele egészen biztatóan indul. Az erő krónikájának rendezője ráérősen vezeti fel a cselekményt, bőven hagy időt Reed és Ben kapcsolatának elmélyítésére, és miközben magabiztosan robogunk az elkerülhetetlen, mindvégig várt dráma bekövetkeztéig, Trank egész ügyesen helyezi el hőseit ebben a sokkal emberközelibb világban. Richards egy örök álmodozó, aki találmányaival az emberiség céljait akarja szolgálni, ezzel szemben Doom, a tökéletes ellenpólus, aki ugyan elkötelezett híve a tudománynak, valójában csakis önös, önző érdekei vezérlik. Kettejük kapcsolatában a feszültséget mégis egy nő, Sue jelenti, viszont ahogy Ben és Johnny hátteréről se tudunk meg sok mindent, úgy Sue is csak statiszta szerepet tölt be a történetben.

A Fantasztikus Négyes ugyanis a komótos tempó ellenére nem igazán találja a saját hangját. A film kezdetén még Reed és Ben kapcsolata van a középpontban, majd hirtelen a dimenzióutazásra alkalmas kütyü építésére helyeződik át a hangsúly, de közben a csapat tagjai közötti kapcsolat elmélyítése nagyon sekélyesre sikerült. Ez egyrészt betudható a rém egyszerű forgatókönyvnek, ami ahelyett, hogy a drámai hangvételt arra használta volna fel, hogy mélységet kölcsönözzön a központi szereplőknek és valódi súlyt adjon ennek a valóban komoly tudományos előrelépésnek, addig csak közhelyeket pufogtat és bugyuta, végletekig leegyszerűsített módon vázol fel történetet és karaktereket. Másrészt betudható a borzalmasan rövid játékidőnek. Amit a hasonszőrű címek esetében akár a 2,5 órában mesélnek el, azt itt le akarták tudni kevesebb mint 100 perc alatt, ráadásul ennek az első fele nem mással telik el, mint a már említett hosszúra nyújtott expozícióval, ami egy eredettörténet esetében nem is lenne probléma, csak ami utána következik, az teszi igazán értékelhetetlenné a végeredményt.

Ezen a ponton ugyanis már egyértelműen tetten érhető, hogy Trank és a stúdió között elmérgesedett a viszony. A párbeszédek teljesen értelmetlenek, nincs köztük koherencia, ahogy a dramaturgia is teljesen követhetetlenné válik, köszönhetően annak, hogy az össze-vissza, értelmezhetetlen vágás miatt elvész a lényeg. A film második fele lényegében montázsok gyűjteménye, ahol értelmét veszítik az addigi motivációk és jellemek és értelmezhetetlen cselekmények váltják egymást, azok is méreteset ugrálva az időben.

És ez nem csak abban érhető tetten, hogy Kate Mara jelenetről jelenetre más hajszínnel és hajhosszal lép vászonra, hanem abban az interdimenzionális, de rém nevetséges és ötlettelen fináléban is, ami tulajdonképpen egységessé kovácsolja a négy eltérő képességre szert tett csapattagot - egyik pillanatról a másikra félreteszik nézetkülönbségeiket. Nem elég, hogy az addig sem túl erős, de még vállalható CGI a film végére egy The Asylum film szintjét alig éri el, de a filmbéli főgonoszt is a semmiből hozzák vissza, akinek hátteréről se tudhatunk meg semmit, ráadásul motivációi is mondvacsináltak és kicsinyesek.

A Fox A Fantasztikus Négyes sikerétől tette függővé, hogy belevág-e a nagyobb léptékű univerzumépítésbe. Ha Reed csapata jól teljesített volna, akkor évek múlva akár egy X-Men- és Fantsztikus Négyes-crossovert nézve majszolhatnánk a popcornt a moziban. Erre jó eséllyel már soha nem fog sor kerülni, ahogy a tervezett folytatásra se. Ebben a fiaskóban viszont éppúgy benne van a stúdió, mint az időközben a Boba Fett-eredettörténetet bemutató Star Wars-filmet is bukó Josh Trank is. Pedig mindvégig érezni, hogy valahol mélyen ott vannak - voltak - egy jó film alapjai, de a két fél farokméregetése alaposan helybenhagyta a végső produkciót.

Gamekapocs értékelés: 3
Metascore: 27/100
Rotten Tomatoes: 8% 

A Fantasztikus Négyes
Eredeti cím: Fantastic Four
Rendezte: Josh Trank
Írta: Simon Kinberg, Jack Kirby, Josh Trank
Szereplők: Kate Mara, Miles Teller, Jamie Bell, Michael B. Jordan, Toby Kebbell, Reg E. Cathey, Chet Hanks
Zene: Marco Beltrami, Philip Glass
Játékidő: 98 perc
Magyarországi premier: 2015. augusztus 13.