Jessica Jones sorozatkritika

A Netflix idén áprilisban megmutatta, hogy a tévét is teljesen megfertőző szuperhősőrületből hogyan lehet valami egészen újszerűt, emberközelibbet kihozni. A Daredevil ugyanis világossá tette, hogy Vasemberen és Amerika Kapitányon is túl van élet, ráadásul azt is megmutatta, hogy az alapvetően mindig is sötétebb történetekkel operáló DC Comics mellett a Marvelnak is megvannak a démonaikkal harcoló, gyengeségekkel, félelmekkel terhelt hősei. A tévében a szűkösebb büdzsé miatt nem lehet megalomán robbanásokkal és várospusztítással elkápráztatni a nézőt, így a hangsúly egyértelműen a történetre, az annak keretül szolgáló világra, valamint az abban élő, problémáikkal viaskodó, innen nézve igenis nyomorúságos hősökre terelődik. Ehhez olyan alapanyagokra van szükség, mint az amúgy is nagyon komor Daredevil vagy az annál is sötétebb, nyomasztóbb hangulatú Jessica Jones. A Netflix azonban nem akarta magát másolni, így bár új, Marvellal közösen készített sorozata a Fenegyerekben lefektetett alapokra építkezik, a Jessica Jones mégis teljesen más megközelítésben meséli el ennek a meggyötört, félelmeitől és poszttraumatikus stresszben szenvedő antihősnőnek a soha be nem teljesülő felemelkedéséig vezető, remény hajtotta történetét.

Maga a karakter egyébként nem rendelkezik komoly múlttal, hiszen 2001-ben mutatkozott be először, ráadásul a Marvel kifejezetten felnőtteknek szóló Marvel MAX imprintjének Alias címen futó képregénysorozatában. A sorozat mindössze 2001 és 2004 között futott, összesen 28 részt élt meg, a Brian Michael Bendis által papírra vetett sztori és Michael Gaydos rajzai által életre keltett Hell's Kitchen - itt játszódik a Daredevil-sorozat is - azonban annyira erős atmoszférával, rengeteg erőszakkal, szexualitással, lelki vívódással, szókimondó, nyers stílussal ruházta fel ezt a világot és annak szereplőit, hogyha szűk körben is, de hamar megtalálta célközönségét a széria. Jessica Jones ezután felbukkant a szintén Bendis által jegyzet The Pulse-mellékágban, majd később a New Avengersben is, de a Netflix felismerte, hogy az Alias az, ami a legjobban illeszkedik az általuk kitalált univerzumba. 

És a Jessica Jones szó szerint szárnyal ebben a komor, nyomasztó közegben. Egyrészt ez a sorozat nem egy tipikus szuperhőstörténet, hiszen itt a főhős szándékosan igyekszik távol tartani magát attól, hogy valódi védelmezője legyen az embereknek, másrészt pedig az egész széria egy nagyon ütős, noiros-magánnyomozós felütéssel indít. Amíg elérünk a sorozat végi fináléig, a cselekmény és annak fordulatai nem csak a stíluson csavarnak egyet, de a magát mindentől és mindenkitől elszigetelő karakter páncélját is igyekeznek áttörni. Olykor sikeresen, olykor viszont sikertelenül. A Jessica Jones ezért legalább annyira nehezen befogadható, mint a Daredevil, de ez a karakterdráma mindig is a felnőtt célközönségnek szólt, őket pedig feltétel nélkül kiszolgálja a 13 epizód.

A cselekményt Kilgrave - azaz Purple Man - váratlan felbukkanása indítja be, hiszen Jones úgy hitte, korábbi nemezise halott. A szorongásait, félelmeit alkohollal feloldó főhősnő azonban a megfutamodás helyett felveszi a kesztyűt ezzel a láthatatlan ellenféllel (Kilgrave képes mások akaratát irányítani, így igazi, szemtől szembeni küzdelmet szinte sose vállal fel). Nem csak azért, mert ezzel szeretné megmenteni a jövendőbeli áldozatokat, de talán maga számára is megváltást nyerhet és, végre maga mögött tudhatja korábbi, sötét, magányos, lelki terhektől sújtott életét is.

Ezt a pokoljárást és lehetséges felemelkedést egy meglehetősen feszes történetvezetés alapozza meg, ahol a feszültséget, a nyomasztó drámát csipetnyi humorral igyekeztek feloldani a készítők, miközben a Daredevilben hangsúlyos akciók itt sokkal kisebb szerephez jutnak. A Jessica Jones ugyanis egy karakterdráma, itt a főhős pokoljárása és az onnan kivezető út ábrázolása adja a keretet, miközben Jonest majdnem végleg szakadékba taszító múltjának képeit hatásos visszaemlékezések formájában ismerhetjük meg. A 13 rész alatt így fokozatosan bontakozik ki a két ellenfél kapcsolata, és nyer igazán értelmet Jones társadalomhoz és a szuperhősködéshez való ambivalens viszonya is.

Krysten Ritter pedig érzi, hogy ez az ő nagy lehetősége, hiszen nem mindennap születnek olyan erős női karakterek Hollywoodban, mint amilyen Jessica Jones. Ritter remekül hozza a lelkileg meggyötört, alkoholba menekült, poszttraumatikus stressztől szenvedő karaktert, aki mindent megtesz, hogy a külvilág felé leleplezze gyengeségeit. De nem mehetünk el szó nélkül ellenpólusa, a Kilgrave-et játszó David Tennant mellett se, aki nem csak, hogy méltó vetélytársa Jonesnak és így Ritternek, de lényegében az elmúlt évek legjobb celluloidra álmodott főgonosza is - igen, Lokinál is szórakoztatóbb. Egyrészt Tennant remekül érzett rá, hogy Jones iránti rajongása nem homályosíthatja el ítélőképességét, így mindvégig, céltudatosan követi céljait. Éppen ezért nem meglepő módon karaktere egy nárcisztikus szemétláda, akinek a Joneshoz hasonlóan, de mégis más értelemben vett közönyössége - Jones a maga módján azért védelmez, míg Kilgrave bárkin átgázol - miatt totális pszichopatává válik. A Marvel korábbi főgonoszaival szemben csak a káosz és a pusztítás hozza lázba. Nincsenek világuralmi törekvései, csakis az adott pillanatban meghozott döntései hajtják, azok pedig általában a pusztításról, mások megnyomorításáról szólnak. Ismerős? Mintha Batman örök ellenfele elevenedne meg. Tennant képes volt elérni, hogy a tévé képernyőjén keresztül ne csak a szereplők, de a néző elméjébe is beférkőzzön.

Ami a mellékszereplőket illeti, ott kicsit felemás a kép, de a készítők azért igyekeztek itt is komolyan elmélyíteni és kibontani a karakterek közötti interakciót, illetve a háttértörténeteket. A Luke Cage-et alakító Mike Colter például meglepő módon a háttérben a húzódik meg, de ez talán annak tudható be, hogy a jövőre érkező saját szériája miatt az ő kibontása és részletes bemutatása még bőven ráért. Ezzel szemben ott van Trish, vagy a Carrie-Anne Moss alakította törtető ügyvéd, Jeryn Hogarth, akik nem csak kellékek, de egyértelmű katalizátorai is a sztorinak, és legalább olyan mély, kidolgozott karakterek, mint a két főszereplő. Akadnak kivételek is, de igazából a fősodor szempontjából az ő szerepük annyira elenyésző, hogy könnyen szemet tudunk hunyni afelett, hogy a készítők sokszor indokolatlanul, a játékidővel is játszva hozzák be őket.

A Jessica Jones végül a botrányosan rosszul megkomponált akciók - szerencsére alig van belőlük -, és a néhol feleslegesen behozott új szereplők miatt elnyújtott történetvezetés következtében nem lett tökéletes. Egy-két epizód lehetett volna sokkal feszesebb, de ezt leszámítva nemigen lehet fogást találni a Netflix és a Marvel legújabb sorozatán. Ugyan az első évad teljes, lezárt történetet mesél el, mi csak remélni tudjuk, hogy a Daredevilhez hasonlóan érkezni fog a folytatás.

Gamekapocs értékelés: 8/10
Metascore: 81 
Rotten Tomatoes: 92%
IMDB: 8.7

Marvel's Jessica Jones
Rendezők: Simon Cellan Jones, S.J. Clarkson, David Petrarca, Stephen Surjik, Uta Briesewitz, John Dahl, Bill Gierhart, Rosemary Rodriguez, Michael Rymer
Írók: Brian Bendis, Michael Gaydos, Melissa Rosenberg, Jenna Reback, Scott Reynolds, Dana Baratta, Micah Schraft, Liz Friedman, Hilly Hicks Jr., Jamie King, Edward Ricourt
Szereplők: Krysten Ritter, Mike Colter, David Tennant, Eka Darville, Carrie-Anne Moss, Erin Moriarty, Rachael Taylor, Wil Traval