Amerika Kapitány: Polgárháború filmkritika

A Bosszúállóknak olyan fenyegetéssel kell szembenézniük, ami még New Yorknál vagy Szokoviánál is nagyobb kihívás elé állítja őket. Ez a feszültség belülről fakad és olyan szakadáshoz vezet, ami alaposan felülírja az eddigi erőviszonyokat.

A Marvel moziverzumának eddig megjelent alkotásait szokás azzal a kritikával illetni, hogy az abban zajlott események igazából tét nélküliek, a történtek súlytalanok. Ez részben igaz is volt, hiszen az egyes filmek ugyan önállóan is megállják a helyüket, valójában egy nagyobb, gigászi háborúhoz vezető út alapkövei. Így az, hogy az odáig vezető úton mi történik, milyen konfliktusokkal kell megküzdeniük szuperhőseinknek, lényegében tényleg elveszítik jelentőségüket. Aztán jött Joe Russo és Anthony Russo, akik az Amerika Kapitány: A tél katonája résszel bebizonyították, hogy igenis ki lehet törni a könnyed hangvételből és úgy is el lehet mesélni egy Marvel-történetet, hogy azt kémjátszmákkal színezett politikai thrillerekre jellemző sajátosságokkal ruházzák fel. A tél katonája azonban csak a felvezetés volt, a Russo-fivérek ugyanis az Amerika Kapitány: Polgárháborúval ismét végrehajtották azt a bravúrt, hogy mélységgel, drámával és nem utolsó sorban emberséggel ruházták fel a sztorit és annak hőseit. 


Az Ultron kora után újjáalakult Bosszúállók Rogers kapitány (Chris Evans) vezetésével egy teljesen önálló, kontroll nélküli szervezetként, önjelölt igazságosztóként lépnek fel a világban kialakult konfliktusok kezelésében. A történet kezdetén épp Wakandában járunk, ahol a Bosszúállók az egy ideje már üldözött Crossbonest (Frank Grillo) próbálják meg fülön csípni, a nagy üldözésben azonban Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) egyik manővere több ártatlan civil halálával jár. A világ kormányainál és az ENSZ-nél betelik a pohár, így olyan szerződést szeretnének aláíratni a Bosszúállók tagjaival, amellyel korlátoznák felelőtlen működésüket. A kezdeményezés mellé elsőként sorakozik fel Tony Stark (Robert Downey Jr.), Amerika kapitány viszont úgy véli, a bizottság által kínált feltételek csak kiszolgáltatott helyzetbe hoznák a Bosszúállókat, akiket így politikusok kénye kedve szerint lehetne ugráltatni. A bajt csak tetőzi, hogy a szerződés aláírására szervezett bécsi konferencián egy robbantás következtében életét veszti a kezdeményezés éllovasa, Wakanda első embere. A robbantást pedig annak a Bucky Barnesnak (Sebastian Stan) a nyakába akarják varrni, akinek jó ideje nyoma veszett.

A Marvel-filmek közül ebben a részben csúcsosodik ki a szuperhősök tevékenységének megkérdőjelezése, hiszen mentőakcióikkal hiába mentettek meg eddig többmillió ártatlant, tetteik olykor súlyos következményekkel járnak. Az elszámoltatás teljes hiánya, az öncélú igazságosztás eddig nem volt központi téma a Marvel-filmekben, és azzal, hogy a Russo-fivérek a Polgárháborúban ebbe az irányba terelték a történetmesélés medrét, azt is előrevetítették, hogy ezután egészen új irányt vehetnek a Marvel képregényfilmjei. Ennek a történetnek pont az a legnagyobb erőssége, hogy olyan problémát feszeget, ami az eddigi részekben is jelen volt, a szórakoztatás jegyében viszont háttérbe szorult. Az újonnan kialakult helyzeten még az is csavar, hogy a Bosszúállókat nem csak a közelmúlt, de a régmúlt történései is kísértik, ami ha nem is végérvényesen, de egy időre olyan szakadást eredményez a tagok kapcsolatában, ami biztosan ki fog hatni a későbbi történésekre.

Az Amerika Kapitány: Polgárháború ráadásul nem hagyja figyelmen kívül az elmúlt években bemutatott filmeket és azok következményeit. Ott van például Tony Stark, aki az eddigi felelőtlen életvitelének és tetteinek súlya alatt szó szerint összeroskad. Vasembernek tehát nem csak szíve, de lelkiismerete is van, ami ezúttal felülírja nárcisztikus, énközpontú jellemét, így azzal próbál vezekelni, hogy a szabályozás mellé áll. Ezzel szemben Rogers kapitány nem szeretne behódolni egy olyan törvénynek, ami korlátozná a Bosszúállók tevékenységét. Ennek hátterében természetesen a legfőbb mozgatórugó a Bucky iránti feltétel nélküli barátság, ami képes felülírni akár a józan ész hozta döntéseket is. A Kapitány lázadásnak tűnt tettei azonban pont annyira racionálisak, mint Vasember döntése, így oldaltól függetlenül, de mindkét félnek igaza van. Ebben a nehéz helyzetben viszont pont, hogy összetartásra lenne szükség, nem pedig szakadásra. Na, ebbe kavar bele Bucky.

Vagyis egészen pontosan Zemo (Daniel Brühl), aki látszólag pont olyan jellegtelen főgonosz, mint a Marvel-gonoszok többsége. Zemo története azonban a film végére kiteljesedik, minden tette értelmet kap. A rendezőpáros ráadásul ügyesen töltötte meg érzelmekkel, emberséggel ezt a sztoriszálat, miközben sikeresen vetkőzték le a megalomán, pusztításmániás főgonosz-mítoszt. Zemo ugyanis nem egy sérthetetlennek tűnő, világuralmi terveket szövő alak. Ő egy teljesen hétköznapi fickó, ugyanolyan problémákkal mint bárki közülünk, a tetteit pedig csak a szomorú keserűség vezérli, amelyekkel azonosulni is sokkal könnyebb.

És hogy ezt sikerült úgy megoldania a készítőknek, hogy közben majdnem egy tucatnyi hőst is életre kellett kelteni a vásznon, óriási dolog. Még úgyis, hogy azért érezhető, hogy hiába ismerjük ezeket a hősöket, hiába ismertek motivációik, még így is akadnak köztük olyanok, akik csak úgy felbukkannak, majd el is tűnnek. Ez leginkább a csapatok toborzásánál szúr szemet, ahol Sólyomszem, Pókember vagy éppen a Hangya gyakorlatilag csak beugranak, letudják a kötelezőt, aztán el is felejtődnek. Esetükben nem megalapozott, mi alapján választottak oldalt, de ez a történet nem is róluk szól, így kevésbé zavaró ez a hiányosság. Ez a történet ugyanis a két jó barát, Stark és Rogers kapcsolatának megingásáról, annak okairól szól. És pont ezért nem nevezhető Bosszúállók 2,5-nek a Polgárháború.

Az egymásnak feszülés pedig két, elképesztően szívszorító, drámai, látványos akcióban csúcsosodik ki. Az első, az előzetesekben már sokat látott reptéri jelenet lesz, ami úgy képes grandiózus összecsapásként működni, hogy a pusztítás mértéke sokkal kisebb, mint amit ezektől a hősöktől megszoktunk. Pókember is itt lép igazán színre, és a Marvel nagyon ügyesen hozta vissza Peter Parkert. Tom Holland az eddigi legígéretesebb Pókembernek ígérkezik és nagyon úgy néz ki, hogy a Marvel végre megcsinálja azt, ami a Sonynak évek óta nem sikerül. A probléma mindössze annyi, hogy a hálószövő szerepe teljesen felesleges, a dramaturgiára semmilyen hatással sincs, és ahogy említettem, amilyen gyorsan felbukkan, olyan gyorsan el is tűnik a vászonról. Mindez azért fájó, mert Fekete Párducot nagyon ügyesen szőtték bele a történetbe a készítők, ráadásul az elsőre tök érdektelen hős végül annyira kellemes meglepetésnek bizonyult, hogy igencsak várós lett az önálló filmje.

Ami nem sikerült a Batman Superman ellennek, azt az Amerika kapitány: Polgárháború sokkal több hőssel is képes volt abszolválni. Itt sikerült érzésekkel, emberséggel, élettel megtölteni a hősöket, a motivációk is sokkal részletesebbek, jól megalapozottak, így a film végi drámai összecsapás során azon kapod magad, hogy lélegzetvisszafojtva figyeled az egykori barátok párharcát. Mert az nem csak látványos, hanem zsigerig hatolóan érzelmes is. A barátság végül minden egyes bevitt ütéssel egyre csak sérül, majd teljesen darabokra törik.

A film végén van két extra jelenet. Az egyik szinte azonnal a stáblista elindulásával, a másik pedig a stáblista legvégén. Érdemes őket kivárni és megnézni.

Gamekapocs értékelés: 8.5

Amerika Kapitány: Polgárháború
Eredeti cím: Captain America: Civil War
Rendezte: Joe Russo, Anthony Russo
Írta: Christopher Markus, Stephen McFeely
Szereplők: Chris Evans, Robert Downey Jr., Scarlett Johansson, Elizabeth Olsen, Jeremy Renner, Sebastian Stan, Don Cheadle, Anthony Mackie, Paul Bettany, Tom Holland, Paul Rudd, Emily VanCamp
Játékidő: 148 perc
Magyarországi premier: 2016. május 5.

22 komment - szólj hozzá!