Masamune Shirow 1991-ben megjelent mangája, a Páncélba zárt szellem tulajdonképpen az 1995-ben bemutatott, Mamoru Oshii rendezte anime óta kitörölhetetlenül bevéste magát a cyberpunk témájú sci-fik történelemkönyvébe, hogy aztán az azóta eltelt több mint két évtized után is hivatkozási és kiinduló pont legyen mindenki számára. Oshii alkotásának kézlenyomata a mai napig érezhető az olyan alkotásokon, amelyek az ember és a gép közötti kapcsolatot, a létezés, az individuum kérdéskörét feszegetik, de amíg a Páncélba zárt szellem sokszor érthető, de mégis elgondolkodtató módon emeli kérdéseit filozófiai síkra, addig a későbbi próbálkozások inkább a szájbarágós vonalon igyekeztek megfelelni a mainstream igényeknek.
Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Ghost in the Shell moziváltozata sem próbál meg felülemelkedni ezen a problémán. A készítők által kitalált új keret, új történet csak nyomokban kapargatja annak a gondolatiságnak a felszínét, ami korábban kiemelte a tömegből Shirow remekművét. A Páncélba zárt szellem ugyanis úgy próbált hű maradni a japán eredetihez, hogy közben igyekezett amerikaiasodni, ami csak bizonyos mértékben válik az előnyére.
A távoli jövőben már teljesen elfogadott, hogy az emberek életminőségük javítása érdekében különböző implantátumokat ültetnek be maguknak, miközben mindenki egy hatalmas virtuális tér részeként éli a mindennapjait. Nem csoda, hogy mindenki ki van téve a kiberbűnözők emlék- és adatlopási kísérleteinek. Ellenük a 9-es részleg elit csapata próbálja meg felvenni a küzdelmet, de amikor felbukkan egy rejtélyes hacker, Kuze (Michael Pitt), aki a robotikával foglalkozó Hanka vezető mérnökeinek és tudósainak az életére tör, tanácstalannak tűnik a csapat. A részleg egyik legjobb ügynöke, az Őrnagy (Scarlett Johansson) és társa, Batou (Pilou Asbaek) a titokzatos bűnöző nyomába ered, de a nagy válaszkeresésben nemcsak az elveszítettnek hitt múlt emlékképei zaklatják fel az Őrnagyot, de abban se lehet biztos a 9-es részleg, hogy Kuze jelenti a legnagyobb veszélyt.
A történet teljesen más aspektusból próbálja meg a "lehet-e egy gépnek lelke", "mi tesz minket egyedivé, élő, gondolkodó lénnyé" kérdéskört körbejárni. Amíg az 1995-ös eredeti egy globális problémaként vázolja fel az ember és a gép kapcsolatát, a lélek jelentőségét, kiterjesztve azt politikai, társadalmi dilemmákkal, addig a moziváltozat tulajdonképpen áthelyezi a hangsúlyt, így az eredeti manga alapjául szolgáló kérdésfelvetések teljesen háttérbe szorultak. Persze elvétve felbukkannak, a film a maga módján még érinti is őket, de a készítők csak a felszínt kapargatják. Ehelyett az egyén, nevezetesen az Őrnagy problémáira, emberi mivoltának megkérdőjelezésére koncentrál a sztori, aki ráadásul emlékeinek hiányában inkább azzal van elfoglalva, hogy meglelje a ki is vagyok énre a választ, így viszont minden más lényegi elem háttérbe szorul.
Vagyis a mozifilm akármennyire is igyekszik kiszolgálni a rajongókat, egyértelműen azt célozza meg, hogy egy teljesen új, saját történetet meséljen el, amihez az eredeti Páncélba zárt szellem csak keretet, nem pedig a lelket szolgáltatja. Így viszont egy végletekig lecsupaszított, a közérthetőség érdekében minden tekintetben kiherélt, klisékre felhúzott, tipizált történettel és karakterekkel operáló, saját útját járó filmet kapunk, amiben csak azért vannak átemelve konkrét jelenetek és párbeszédek, hogy legalább a rajongók is csorgathassák a nyálukat.
Viszont a filmnek ez az eleme az egyetlen, amibe abszolút nem lehet belekötni. A történetnek otthont adó futurisztikus metropolisz, a gyönyörűen megkomponált akciók és minden apró részlet a helyén van, csak ettől még a Ghost in the Shell szellemiségére nem fogunk rálelni. Pedig a színészek tényleg mindent megtesznek azért, hogy üres karaktereikbe némi életet leheljenek. Johansson remekül vegyíti Fekete Özvegyet, Lucyt és az Under the Skinben látott karakterét, illetve a Batou-t alakító Pilou Asbaekre sem lehet panasz, ahogy Juliette Binoche is mindent megtesz azért, hogy jelentős, de mégis alig megírt Dr. Oueletként ne azonnal felejtsük el.
Ha rajongó vagy, csalódni fogsz, mert egy végletekig lebutított történetet kapsz, ha viszont egy dögös, látványos cyberpunk akciófilmre szeretnél beülni, akkor minden tekintetben kiszolgál majd a kétórás játékidő. Egyrészt azért felvet egy-két érdekes kérdést, amiről a teremből való távozás után is lehet beszélni, de valószínűleg inkább az Őrnagy dögös rucija és az egyébként az eredetiből átemelt, baromi jól megkoreografált akciók hagynak mélyebb nyomott benned. Ami persze nem baj, csak az eredeti Páncélba zárt szellem ennél sokkal többet érdemelt volna.
(Az alábbi videó egy kilencperces részlet a filmből.)
Gamekapocs értékelés: 6.5
Páncélba zárt szellem
Eredeti cím: Ghost in the Shell
Rendezte: Rupert Sanders
Írta: Jamie Moss
Szereplők: Scarlett Johansson, Pilou Asbaek, Takeshi Kitano, Michael Pitt, Juliette Binoche, Michael Wincott, Rila Fukushima
Játékidő: 106 perc
Magyarországi premier: 2017. március 30.
A vége meg tényleg egy vicc, szánalmasan az a fajta amelyiket lezavarnak a semmibe.
Ez a látvány duma meg tényleg ne tévesszen meg senkit.
Az első percekben megvakulsz, a vége felé meg már kb; semmi sincs csak egy bazi nagy robot 5 percig.
A motorjelenet nulla, az akciók is nullák lesznek, meg az egész is.
A nyomozós csapatot jól felépítik, érezhető az összhang utána meg széjjel ered mindenki, azt se tudod mi történik, mert nem történik semmi.
Spielberg Különvéleménye miszlikekre veri ezt a filmet, kora ellenére biza látványban is...
Aztán elkezd leülni még a látvány terén is és kapunk egy olyan lapos befejezést, hogy úgy jöttem ki a moziból mint aki soha többé nem akarja ezt többé látni.
Erős startból egy tök értéktelen cucc lett, az első 30 perc lenyűgöző utána már a látvány miatt sem érdemes nézni, mert kb; abban is béna lesz.
10/3 az eleje miatt.
Vártam mint a messiást és feliratosan néztem így a ratyi szinkronnak ehhez a lehúzáshoz evidens nincs köze.
túl egyszerű rosszakat és jókat látni itt: az anime-filmben nem is igazán volt egyik sem, csak személyek, akik mindössze a saját céljaikat akarták megvalósítani vagy csak a munkájukat végezték. az, hogy ráfeküdtek Kusanagi múltjára elsülhetett volna jól, de megint csak nem kezdtek vele semmi érdekeset vagy elgondolkodtatót.
mondtam is haveromnak a film előtt, hogy milyen király lesz: okot ad rá, hogy kibeszéljük az androidokat, amiről alapjáraton is szeretek beszélni - a film végeztével a korábbi saját gondolatainkon túl nem távoztunk többel, magvas mondanivaló egyáltalán nem volt benne.
Kitano Takeshi-t viszont menő volt látni: az ő akciójelenete tetszett is a legjobban.
Borzasztóan csalódott voltam a film után, a cikkben leírt okokat még annyival egészíteném ki hogy szerintem Scarlet Johansonnak sem sok keresnivalója volt itt, nem értette meg az őrnagy karakterét és csak nagyon felszínesen sikerült visszaadnia. Az a véleményem, hogy Hollywood megerőszakolta ezt a nagyszerű univerzumot aminek nem szabad lett volna megtörténnie.
Eddig nagyon vártam, az Akira élőszereplős változatát ez után a film után inkább abban bízok, hogy nem nyúlnak hozzá.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.