Ready Player One filmkritika

Ernest Cline regénye, a Ready Player One tulajdonképpen egy szerelmeslevél a '80-as évekhez, örömóda a korszak mostanra popkultúra részét képező motívumaihoz, jöjjön az filmekből, zenékből vagy éppen videojátékokból. Egy igazi geek-enciklopédia, amit kimondva kimondatlanul egy geek írt geekeknek. Cline lényegében minden oldalon, minden soron kikacsint az olvasóra, de ezt a mesét azok is örömmel falhatták, akik a gyermekkorukat nem egy Atari-gép előtt ülve töltötték. Persze a könyvnek is megvoltak a maga negatívumai, mert amíg az OASIS-ban tényleg csak a képzelet szabott határt a történéseknek, addig a nyomorúságos valóság már a regényt olvasva sem tűnt kifejezetten érdekesnek, míg a cselekménybe beleszőtt szerelmi szál vagy az érintőlegesen feszegetett társadalomkritika inkább csak helykitöltésre, az olvasó valóságba való visszarántására volt alkalmas. Mert akármennyire is szar a valóságban élni, mégis csak ez az egyetlen valóság, ami valódi.

Steven Spielbergnek azonban még ugysem volt könnyű dolga, hogy egy ponyvát kellett vászonra vinnie. Ezzel nem a Ready Player One-t akarom becsmérelni, de a legtöbb adaptáció ott csúszik el, hogy nem képes azt a hangulatot és világot visszaadni, amit több száz oldalon felépít magában az olvasó. És amíg itt nem sokat kellett pepecselni a mondandóval, hiszen egy meglehetősen nyílegyenes cselekményről van szó, és a karakterek sincsenek túlbonyolítva, addig a világépítés bőven okozhatott volna fejtörést Spielbergnek, még akkor is, ha a '80-as éveket betéve ismeri. A filmadaptációnak ugyanis arra is ügyelnie kellett, hogy ne csak azokat célozza meg, akiket alapvetően a regény, azaz a '80-as évek retrótengerében örömmel újra és újra megmártózó geekeket.

A Ready Player One pedig laza könnyedséggel pipálja ki ezt a kötelezőt, a film ugyanis az elejétől a végéig úgy vezet végig Parzival (Tye Sheridan) és társai kalandján, hogy minden korosztállyal képes rezonálni, legyen szó a Twitch-en és a virtuális valóságon felnőtt mai fiatalokról, a már sokat emlegetett, retróra szomjazó geekekről, esetleg csak a szórakozni, kikapcsolódni vágyó mozinézőkről. Ez a film ugyanis egy, a könyv hibáin felülemelkedni nem tudó, de nem is akaró, cserébe baromi látványos és szórakoztató sci-fi kaland lett.

A történet szerint 2044-ben járunk, a Föld pedig mostanra egy igazi pöcegödör lett. Az átlagemberek lakókocsikból összetákolt negyedekben, mocsokban élnek, helyzetük pedig meglehetősen kilátástalan, így nem csoda, hogy egy olyan virtuális világba menekülnek, ahol ha egy kis időre is, de maguk mögött hagyhatják problémáikat és avatárjaik mögé bújva egészen más, boldogabb és nem utolsó sorban színesebb és gazdagabb világot teremthetnek maguk köré. Ezek után nem meglepő, hogy az OASIS-t feltaláló és megalapító James Donovan Hallidayt (Mark Rylance) nagy tisztelet övezi, az igazán fanatikus rajongók pedig betéve tudnak mindent az életéről, kezdve a gyerekkorától, egészen a haláláig.

Mi akkor kapcsolódunk be a történetbe, amikor Halliday már öt éve nincs az élők között, hagyatékát pedig végrendelete szerint az kaphatja csak meg, aki megtalálja az OASIS-ban jól elrejtett három kulcsot, amivel aztán eljut a játékbeli easter egghez. Öt éven át azonban nincs áttörés, a kulcsok utáni keresés körüli lelkesedés is lankad, amíg egy nap az egyik magányos "nyest" rá nem jön, hogyan szerezhetné meg az első kulcsot. Egyedüliként felkerül a ranglétra tetejére, amit a világ legnagyobb telkójának, az IOI-nak vezére, Nolan Sorrento (Ben Mendelsohn) is érdeklődéssel követ, hiszen saját avatárrészlege is évek óta szeretné már megkaparintani a kulcsot. Innen pedig kezdetét veszi az őrült hajsza, hiszen aki elsőként szeli át a virtuális célvonalat, az akkora vagyonra tesz szert, hogy nemcsak a virtuális, de a valós életét is sínre teheti.

Spielberg szerencsére nem másolt szolgalelkűen, több ponton is módosítottak a forgatókönyvet is író Cline-nal. Ez elsőre szentségtörésnek tűnhet, de a két médium közötti különbségek miatt teljesen érthető döntések születtek. Ettől egyébként nem lesz más az élmény, cserébe sokkal feszesebb lesz a cselekmény, sokkal pergősebb lesz a nagybetűs kaland, amit a rendező hihetetlenül jól töltött meg élettel. Megszámlálhatatlan popkulturális utalással, videojátékos kikacsintással, miközben a saját korábbi munkásságai előtt is tiszteleg, legyen szó egy jól ismert beállásról vagy egy-egy régi ismerős karakter felbukkanásáról. Ez persze azt is magával hozza, hogy a regény hibái egytől egyig visszaköszönnek.

Nemigen foglalkozik a karaktereivel, a valódi világról sem tudunk meg sokkal többet, de igazából nincs is rá szükség. Ahogy a regényben, úgy a filmben is azon van a hangsúly, hogy az ember az OASIS virtuális valóságában akarja jól érezni magát, abban akar elmerülni. Ez pedig már az első próbatétellel, az előzetesekben is látott elképesztően látványos autós versennyel teljesül, onnantól kezdve pedig nincs megállás, a lendületet ugyanis a valódi életben zajló, főleg a romantikára kihegyezett történések sem képesek megtörni.

És ez jól is van így, a Ready Player One ugyanis nem a klasszikus értelemben vett sci-fi. Nem szabad tudományos fantasztikumot várni, elgondolkodtató cselekményt. Az csak a váz, amit az író és most Spielberg csak megtöltött a '80-as évek legmenőbb lenyomataival, aminek az a feladata, hogy a székbe szögezzen. Ez pedig maradéktalanul teljesül, mert bár kicsit faraghattak volna a játékidőből, összességében elég gyorsan eltelik az a 140 perc, ami lehet, hogy sokszor csak CGI-orgiának tűnik, de az mindenféle öncélúságot nélkülöz. Lehet, hogy a mondandó elvész, de az már a regényben sem volt erőteljes. Ettől persze a filmváltozat még megtehette volna, hogy ráerősít a könyv gyengeségeire, kár, hogy ez nem történik meg, de ettől még baromi szórakoztató lett a végeredmény.

Gamekapocs értékelés: 7.5

Ready Player One
Eredeti cím: Ready Player One
Rendezte: Steven Spielberg
Írta: Zak Penn, Ernest Cline
Szereplők: Tye Sheridan, Simon Pegg, T.J. Miller, Mark Rylance, Olivia Cooke, Hannah John-Kamen, Ben Mendelsohn
Játékidő: 140 perc
Magyarországi premier: 2018. március 29.