Az első ember filmkritika

Mindannyian ismerjük az első holdra szállás történetét, arról azonban kevesen beszélnek, hogy milyen emberi megpróbáltatások árán érte el az Apollo-11 a célját. Damien Chazelle életrajzi drámája Neil Armstrong szemszögéből mutatja be ezt.

Kezdődik az Oscar-szezon, Damien Chazelle pedig a Whiplash és a Kaliforniai álom (La La Land) után egy újabb filmkülönlegességgel kopogtat az Akadémia ajtaján. A fiatal rendező a 2016-os musicaljének férfi főszereplőjét, Ryan Goslingot karon fogva egy teljesen új – ezúttal kevésbé zenei – filmbe vágta bele a fejszéjét. Az első ember James R. Hansen azonos című regénye alapján mutatja be a modern történelem egyik legmeghatározóbb eseményét, az Apollo-program 1969-es holdra szállását. Mindezt pedig a legendás asztronauta és az Apollo-11 parancsnoka, Neil Armstrong (Ryan Gosling) személyes szemszögéből teszi. Chazelle azonban teljesen felborítja a témával érkező elvárásokat – a hangsúly nem kimondottan a NASA programjára, az Egyesült Államok és a Szovjetunió versengésére, vagy éppen az űrutazás, és ezáltal Amerika badass-ségére kerül. Habár a felsoroltak nyilvánvaló szerepet játszanak a filmben, végső soron mégis egy súlyos, lelki konfliktussal és iszonyatos nyomással teli életrajzi drámát kapunk, amely elsődlegesen nem magát az űrprogramot, hanem az azt vezető ember személyes történetét helyezi reflektorfénybe.

Nem túlzás valóságos csodának nevezni a tényt, hogy az emberiség a ’60-as évek technológiájával nem csupán kijutott az űrbe, de lábat is vetett egy idegen égitesten. Számtalan tudós és mérnök évtizedeken átívelő közös munkája és néhány igazán bátor asztronauta odaadása kellett ahhoz, hogy először letekinthessünk a bolygónk kék sziluettjére. Nagyjából erre az idealizált képre gondolunk, ha az első űrrepülés jut az eszünkbe, hiszen a történelemkönyvek és a dokumentumfilmek a legtöbb esetben így írják le az eseményeket. S habár mindez igaz is, arról azonban ritkán hallunk, hogy pontosan milyen érzés egy kis túlzással bádoglemezekből összeszegecselt fémkoporsóban száguldani. Magunk előtt jobb híján csak a műszerfalat látjuk, a hátunk mögött pedig egy hatalmas bomba irányított robbanása rázza ki belőlünk a lelket. Egy ehhez hasonló jelenettel nyit Az első ember – az űrutazás minden romantikáját mellőzve mutatja be, hogy a gyakorlatban már maga az ötlet is milyen eszementnek tűnik. 

Ahhoz pedig, hogy valaki erre vállalkozzon, teljes testi és lelki elhivatottságra van szükség. Itt lép a képbe Neil Armstrong, a NASA zseniális mérnöke és merész pilótája. A média által idealizált amerikai hős képe mögött azonban egy igazi ember áll. Egy szűkszavú, szerény férfi, aki rengeteg munkahelyi és magánéleti teherrel a vállán tette meg azt a bizonyos „kis lépést”. Néhány évvel a Gemini- és az Apollo-program előtt ugyanis Armstrong egy szörnyű családi tragédiát élt át, amikor elveszítette a rákbetegségben szenvedő fiatal kislányát. Kétségtelen, hogy az esemény végig kísérte őt élete során, s ez ad keretet a film történetének is. A kezdeti sokk és az azt követő feszült hangulat egy gyönyörű metaforában csúcsosodik ki a film végén – az utóbbi ugyan valószínűleg Chazelle szüleménye, mégis méltó lezárást ad a történetnek.

Armstrong mérsékelt, már-már sztoikusnak mondható ábrázolása tökéletesen illik a hangulathoz, ehhez pedig Ryan Gosling remek választás volt a castingosok részéről. A kanadai színész, és a Drive, vagy a Blade Runner 2049 óta tökélyre fejlesztett bús tekintete ugyan lassan önmaga karikatúrája lehetne, Az első ember esetében azonban pontosan ez kellett a szerephez. A Neil Armstrong feleségét, Janetet alakító Claire Foy pedig tökéletes ellenpólust ad Gosling egyhangú, de a szkript által nagyon is indokolt játékának. Ugyanis a film bármennyire is Neil körül forog, az valójában az egész Armstrong család tragédiájáról szól. Claire Foy pedig egyszerre adja át a gyászoló anya, az aggódó feleség, a határozott nő és a szerető társ szerepét. A valós személy jelleméből és a történetből adódóan szintén egy érzelmileg többnyire visszafogott szerepet kapott, az intenzívebb jeleneteknél Foy mégis a teljes szereplői gárdát (Goslingot is beleértve) lejátssza a vászonról. 

Neil és Janet hűvös dinamikája, a személyes megpróbáltatások, valamint a rizikós űrprogram által adott folyamatos életveszély pedig folyamatosan fenntartják a feszültséget. Mindezt annak ellenére, hogy a néző tökéletesen tisztában van az események végkimenetelével. A kabinban töltött jelenetek és a CG-snittek pedig roppant hitelesek (több helyen nehezemre esett megkülönböztetni a digitális és a praktikus effekteket) és korhűek. A repüléseket többnyire klausztrofób hatást keltő közeli felvételekkel követhetjük egy jó adag shaky cam társaságában, amely ezúttal kivételesen inkább hozzá ad a film élményéhez, mintsem elvenne belőle. A zárt perspektíva igazán csak a holdra szállás pillanatakor szélesedik ki, amely talán ironikus módon olyan érzést kelt, mint egy jó nagy sóhaj a visszatartott lélegzet után.

A nyomasztó személyes dráma és az űrutazás félelmetes mivolta mellett azonban Az első ember nem zárkózik el attól sem, hogy szóvá tegye azt, hogy mekkora áldozatot követelt az amerikai űrprogram. A szovjetekkel folytatott versengés hatalmas mennyiségű pénzösszeget emésztett fel. Pénzt, amiből az azt finanszírozó adófizetők semmi kézzelfogható megtérülést nem láttak. Ennek kapcsán hangzik el Gil Scott-Heron Whitey on the Moon című verse is, amely nem kevés gúnnyal világít rá a program látszólagos abszurditására. Az anyagiak azonban eltörpülnek az emberéletek mellett, amelyek csupán azért értek idő előtti véget, hogy Amerika kitűzhesse zászlaját a Hold felszínére. Az Apollo-1 végzetes technikai szerencsétlenségét megrázóan hiteles képsorokkal követhetjük a film egyik legváratlanabb jelenetében. Az Apollo-11 missziója azonban végeredményben sikerrel zárult, Neil Armstrong, Buzz Aldrin és az őket segítő munkatársak és családtagok előtt pedig Chazelle filmje komoly tisztelettel hajt fejet.

Az első ember nyers, nyomasztó, minden giccset nélkülöző életrajzi dráma. Hiába a közismert történet és a hosszú játékidő, Damien Chazelle rendezői zsenialitását bizonyítja a tény, hogy a film már az első percben két kézzel megragad és a stáblistáig nem ereszt. Az érzelmileg zárkózott Neil Armstrongot és komoly lelki terhet felvállaló Janetet követve egy teljesen új perspektívából ismerhetjük meg a holdra szállást és az abban közreműködő emberek életét. A lélegzetelállító, de mégsem feleslegesen bombasztikus látványvilág pedig tökéletes keretet biztosít ennek. Aki egy tökös űrkalandra vágyik, az nem itt fogja megtalálni a kedvencét, de aki nyitott a Whiplash-szerű karakterdrámára, az biztosan nem bánja meg az erre szánt 140 percet. 

Gamekapocs értékelés: 8.0

Az első ember
Eredeti cím: First Man
Rendezte: Damien Chazelle
Írta: Josh Singer, James R. Hansen
Szereplők: Ryan Gosling, Claire Foy, Corey Stoll, Jason Clarke, Kyle Chandler, Patrick Fugit, Christopher Abbott, Lukas Haas, Ciaran Hinds
Játékidő: 141 perc
Magyarországi premier: 2018. október 18.

16 komment - szólj hozzá!