Volt egyszer egy... Hollywood filmkritika

Rick Dalton bőven túl van már karrierje csúcsán, így hiába számít régi motorosnak a showbizniszben, sajnos az idő múlása rajta is kifog. Mert Hollywoodban már semmi sem a régi. És még a kibaszott hippik is itt vannak.

Quentin Tarantino kilencedik filmje olyan, mint egy tárlatvezetés, a helyszín azonban nem egy régiségekkel teli múzeum, hanem a 60-as évek végén járó, komoly változások előtt álló Hollywood. Ebben a csodálatos hangulatú, de kétségkívül múlandó miliőben Leonardo DiCaprio és Brad Pitt párosa vezet minket körbe, méghozzá egy 66-os Cadillac Coupe de Ville volánja mögött. Nekünk nincs más dolgunk, mint behuppanni a hátsó ülésre és élvezni Los Angeles elképesztő vibrálását, amiben egyszerre van jelen az Álomgyár hamisíthatatlan hangulata, a város neonfényárban úszó atmoszférája, a hippikorszak kiteljesedése és az 1969 augusztusában történt tragédia véres előszele. Tarantino legújabb filmje egy olyan szerelmeslevél az akkori Hollywoodhoz, ami egyszerre tart görbe tükröt a showbiznisz elé, de közben mélyen meg is hajol annak varázsa előtt.

Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) már jócskán túl van karrierje zenitjén, azért így sem lehet oka panaszra. Ugyan a nagyobb produkciók már elkerülik, de sikerült a tévésorozatok világába átmentenie magát, így pályafutása is kapott egy második esélyt. A revitalizálás nem is sikerült rosszul, azonban a 60-as évek Hollywoodja olyan változásokon megy éppen keresztül, amelyeket a korosodó színész nehezen tud követni, így idővel már csak kisebb műsorokba kap meghívást és ott is csak a rosszfiú szerepét osztják rá. Az elmúlás szele nem érinti jól Daltont, nem tud mit kezdeni a fiatal tehetségek felszínre bukkanásával, így kései sikertelenségét margarita koktélos kancsója és egykori kaszkadőre, most már inkább csak mindenese, Cliff Booth (Brad Pitt) társaságában igyekszik átvészelni és elviselni. Végső elkeseredésében még az európai spagettiwesternek világában is tesz egy kitérőt, hogy aztán hazaérve fenekestül felboruljanak mindennapjai.

Dalton szomszédja ugyanis nem más, mint a tehetséges és Hollywoodban a nagyágyúk közé tartozó rendező, Roman Polanski (Rafal Zawierucha), aki feleségével, a feltörekvő Sharon Tate-tel (Margot Robbie) éli fényűző mindennapjait. 1969 augusztusában aztán minden megváltozik. A Polanski-család élete és Dalton karrierje is.

A Volt egyszer egy... Hollywoodból pont az hiányzik, ami mindig is izgalmassá tette Tarantino filmjeit. Ezúttal nincsenek sziporkázó párbeszédek, a közel háromórás játékidő alatt a cselekmény is eléggé döcögősen robog előre, miközben a karakterek is kevésbé izgalmasak, mint a rendező korábbi filmjeiben. Ebben annak is szerepe van, hogy a történet ezúttal kisebb, egymástól külön is jól működő, később persze összeérő szkeccsek sorozatából áll, így a film nem rest elidőzni látszólag jelentéktelen pillanatokon, Los Angeles gyönyörű neonfényárban úszó városképén, kirakatain, kisebb szerepekben tetszelgő hírességeken, a showbiznisz kegyetlen mindennapjain. A lendületét vesztett cselekményvezetés tele van bennfentes kikacsintással, a kort jellemző sajátosságokkal, Tarantino pedig nem ad mankót a nézőnek, így ha fogalmunk sincs a Charles Manson vezette szektáról, a Tate-LaBianca gyilkosságokról, a spagettiwesternekről, a korszak meghatározó színészeiről - Bruce Lee-ről vagy éppen Steve McQueenről -, akkor bizony rengeteg olyan pillanatba botlunk bele, ami nem váltja majd ki a megfelelő hatást.

A tökéletes korkép festése mellett mégis azért érdemes megnézni Tarantino kilencedik filmjét, mert Leonardo DiCaprio és Brad Pitt párosa energikus, laza és könnyed játékkal fogják meg a néző kezét, hogy aztán bevezessék őket a kulisszák mögé. Dalton jóvoltából megismerhetjük a forgatások semmihez sem fogható hangulatát, a színészek mindennapi problémáit, míg Booth szemszögén keresztül a hippikorszaktól fuldokló Los Angeles mindennapjaiba kapunk nagyon részletes betekintést. A forgatókönyv viszont még úgy is csúfosan bánt el Sharon Tate (Margot Robbie) karakterével, hogy az álmainak élő, ártatlan, naiv, feltörekvő tehetség akar lenni az ellenpólusa a Dalton és Booth által megszemélyesített hollywoodi romlottságnak. Sajnos nem csak a játékidőben érhető tetten a szerep háttérbe szorítása, de az ismert tragédia fényében személyének jelentősége is csak a játékidő utolsó pillanataiban lép előtérbe.

A Volt egyszer egy... Hollywood értékelésével komoly gondban voltam, mert nagyon hiányoztak a filmből Tarantino jól ismert stílusjegyei, miközben a filmen mégis végig érezhető a rendező kézjegye. Hiányzott a lendületes történetmesélés és a fantasztikus párbeszédek, miközben felejthetetlen érzés volt elveszni Hollywood lüktető, csillogó és egyben rothadó világában, Los Angeles vibráló utcáiban, atmoszférájában. A végeredmény sokkal jobban működne, ha nem lenne túlzottan bennfentes vagy legalább adna valami támaszt a nézőnek, mert így kicsit olyan, mintha Tarantino magának rendezte volna a filmet. Az tény, hogy nagy szerelmese ennek a korszaknak és tökéletesen ábrázolja azt, de valahogy most elveszett a fókusz a nagyképről. Viszont ha elkötelezett filmrajongó vagy, a korszakot is imádod, akkor kötelező filmélmény Tarantino kilencedik és remélhetőleg nem utolsó rendezése. Más különben hosszúnak és talán unalmasnak fogod tartani a közel háromórás játékidőt.

Gamekapocs értékelés: 7.0

Volt egyszer egy... Hollywood
Eredeti cím: Once Upon a Time... in Hollywood
Rendezte: Quentin Tarantino
Írta: Quentin Tarantino
Szereplők: Margot Robbie, Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Sydney Sweeney, Timothy Olyphant, Dakota Fanning, Al Pacino, Margaret Qualley, Kurt Russell, Harley Quinn Smith, Luke Perry, Damian Lewis, Emile Hirsch,Damon Herriman, Michael Madsen, Bruce Dern, Clifton Collins Jr., Scoot McNairy, Samantha Robinson, Mike Moh
Játékidő: 159 perc
Magyarországi premier: 2019. augusztus 15.

11 komment - szólj hozzá!