Terminátor: Sötét végzet filmkritika

A Terminátor egyik üzenete szerint "nincs végzet, csak ha magad is bevégzed". A franchise évtizedek óta tartó pokoljárása után önreflexívnek tűnik a mondat - talán pont a Terminátor: Sötét végzet végzi be a sorozat sorsát?

Közel három és fél évtized óta képtelen mit kezdeni a Terminátor-sorozattal Hollywood. Az Álomgyár egyszerűen nem tudta elengedni a Connor-család és a T800-as kezét, pedig ha némi önvizsgálatot tartottak volna az illetékesek, akkor bőven lett volna idejük, hogy belássák, a történetben egyébként teljesen huszadrangú időutazással hiába bolygathatóak meg az idővonalak, az alapkoncepció gyakorlatilag az 1991-ben bemutatott Terminátor 2. - Az ítélet napjával kifújt. Egyszerűen már akkor sem volt több kraft a történet továbbszövésében. Így elbaltázott próbálkozások sora követte minden idők egyik legjobb folytatását, hogy aztán több évtizednyi hullagyalázás után visszavándoroljanak a jogok James Cameronhoz, aki azonnal be is jelentette, komoly tervei vannak.

Az öröm egészen addig tartott, amíg ki nem derült, hogy Cameron csak felügyelni fogja a munkálatokat, az alkotói folyamatba nemigen fog beleszólni. Sajnos ideje sem lett volna rá, hiszen az Avatar évek óta tervezett folytatásain dolgozik, így a rendezői székbe a Deadpool rendezőjét, Tim Millert tették, ami azért elég gyorsan beárazta, mire is lehet majd számítani. Az első előzetesek nem is voltak túl biztatóak, sőt, a manapság úton-útfélen erőltetett női emancipáció jegyében íródott történet alapján úgy tűnt, vissza fogjuk sírni a sorozat korábbi próbálkozásait.

A Terminator: Sötét végzet ehhez képest nem hogy csalódást nem okoz, de tulajdonképpen könnyedén ugorja meg és emeli a közepesnél egy kicsit magasabbra az elmúlt évtizedek során bemutatott folytatásokkal egészen alacsonyra emelt lécet. Nem ez az epizód fogja kirángatni a mocsárból a sorozatot, de legalább nem is ássa tovább azt a gödröt, amit egyébként már réges-régen be kellett volna temetni. A kellemes meglepetés csak kis részben Tim Miller érdeme, a Deadpoollal nagyot robbantó, egykori kaszkadőrből lett rendező ugyanis filmről filmre bizonyítja, hogy nem több egy jó iparosnál. Az akcióhoz és a koreográfiához viszont piszkosul ért, ezt most is maximálisan kamatoztatja, így a Sötét végzet tulajdonképpen kisebb üresjáratokat leszámítva egy, az elejétől a végéig maximális fordulatszámon pörgő adrenalinbomba. Látványos, jól megkomponált akciószekvenciák teszik hangsúlyossá a tétet, vagyis az emberiség sorsáért folyó küzdelmet.

Az összképbe egyedül a CGI minősége rondít bele, ami ha nem is mindig, de sajnos elég sokszor teszi zárójelbe gép és ember közötti, elsőre talán előre lejátszottnak hitt csörtét. A helyzet a történetmeséléssel orvosolható lenne, de a forgatókönyv igazából meg sem próbálja továbbgondolni Cameron előző két filmjét. Ehelyett az alkotók fogták magukat és újrahasznosították a klasszikus Terminátor-epizódok elemeit. Itt nem egy-egy jól beillesztett pillanatról van szó, hanem konkrétan a teljes cselekményről, a fordulatokról, de még a poénokról is. A Terminator: Sötét végzet így csak egy nagyon drága és felesleges biztonsági játék lett, egy remake, amiben ugyanazt a sztorit mesélik el, csak újracsomagolva, minimálisan napjaink igényeihez igazítva.

Merthogy amikor Sarah, John és a T800-as megakadályozták, hogy a Skynet öntudatra ébredjen, akkor valójában hiába mentették meg több milliárd ember életét. Az emberiség képtelen tanulni a hibájából, így újabb fegyverkezésbe kezdünk, és Legion néven hozunk létre egy olyan védelmi rendszert, ami természetesen később ellenünk fordul. Vagyis az Ítélet napja így vagy úgy, de bekövetkezik, csak abban a jövőben nem John Connor lesz az ellenállás vezetője, hanem Dani Ramos (Natalia Reyes), akit ezúttal nem a T800-as fog védelmezni, hanem a jövőből visszaküldött ellenálló, Grace (Mackenzie Davis). Később hozzájuk csatlakozik majd Sarah Connor (Linda Hamilton), illetve a T800-as terminátor (Arnold Schwarzenegger), akik ezúttal egy szuperfejlett, nanotechnológiás pusztító (Gabriel Luna) elől menekülnek.

A színészek teljesítményét viszont abszolút nem érheti szó. A Rev-9-es halálosztót alakító Gabriel Luna ugyanúgy nem ér fel Robert Patrick teljesítményéhez, de a korai jelek után óriási meglepetés volt, mennyire jó terminátor. Amikor kell, hűvös, kimért és könyörtelen, amikor pedig szükséges, akkor baromi jól hozza ennek az ellenpólusát. Mackenzie Davis olyan, mint fiatal korában Linda Hamilton volt Sarah Connorként. Grace egy igazi anyatigris, aki az utolsó leheletéig küzdeni fog azért, hogy megmentse Danit, aki Natalia Reyes alakításában szintén remekül változik át. A kezdeti ártatlanság a szerettei halálával tovaszáll, az edzett csapatban pedig hamar felveszi a ritmust, így a film végére tényleg el lehet hinni róla, hogy képes lenne elvezetni a jövőben az ellenállást. Linda Hamiltonnak nagyon jó dumákat írtak, és még mindig mocskosul badass, amikor fegyvert ragad. Schwarzenegger kötelező jelenléte is jobban sült el, mint eddig bármikor, de azért érezhető, hogy sem neki, sem Hamiltonnak nem kellene már erőltetnie a visszatérést.

A Terminator: Sötét végzet minden hibája ellenére egy tisztességesen összerakott, szórakoztató akciómozi, amiben borzasztóan jók a karizmatikus karakterek. Nem tesz hozzá franchise-hoz, de szerencsére nem is vesz el belőle. Megágyaz egy új trilógiának, de ha továbbra is képtelen túllépni múltján a sorozat, akkor ezt a jövőben már nem kellene erőltetni. Egyszerűen fogadjuk el, hogy ebben a történetben nincs több.

Gamekapocs értékelés: 6.0

Terminator: Sötét végzet
Eredeti cím: Terminator: Dark Fate
Rendezte: Tim Miller
Írta: Josh Friedman, David S. Goyer, Billy Ray, Justin B. Rhodes
Szereplők: Edward Furlong, Mackenzie Davis, Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Diego Boneta, Gabriel Luna, Natalia Reyes
Játékidő: 134 perc
Magyarországi premier: 2019. október 31.

60 komment - szólj hozzá!