Ragadozó madarak filmkritika

  • Írta: gorien
  • 2020. március 10.
Link másolása
Miközben úgy látszik, a DC Comics szuperhősei lassan megtalálják önálló hangjukat, addig az Öngyilkos osztag egyetlen igazi túlélője is megkapja saját filmjét. Harley Quinn egy csapat női igazságosztó oldalán próbál bizonyítani.

Harley Quinn karaktere 1992-ben bukkant fel először a Batman: A rajzfilmsorozatban, pusztán azért, mert egy epizód erejéig kellett egy segéd a Joker mellé. A figura azonban annyira népszerű lett, hogy visszatérő szereplővé vált. 1994-ben megkapta a ma is ismert eredettörténetét, segédből pedig Joker (sokszor bántalmazott és kihasznált) szeretőjévé vált az évek során. Amikor 2011-ben a Rebirth során újraindították a képregényes DC-univerzumot, Harley-t is új alapokra helyezték.

Ahogy a karakter egyre ismertebb lett, úgy lett egyre mélyebb az ábrázolása is. Az akkortájt megjelenő videojátékokban (így az Arkham-sorozat és az Injustice révén) szélesebb közönséghez is eljutott, a Jokerhez fűződő kapcsolata egyre komplexebbé vált. A Rebirth után Harley kitört a bántalmazó párkapcsolatból, afféle antihőssé vált, és elindult az önmegvalósítás útján. Ezeket a történetszálakat dolgozza fel a Ragadozó madarak is.

A DC filmes univerzuma nem indult simán. Míg Az acélember megállt a lábán, a mögötte álló stúdió annyira be akarta érni a Marvel tévedhetetlennek tűnő koncepcióját, hogy mindent az univerzumépítésnek rendelt alá. Miután Az igazság ligájáig ez nem jött össze, változtattak a hozzáállásukon és az önálló hősfilmek felé mozdultak el. A korábbi univerzumépítő Öngyilkos osztagból így maradt meg egyedül Harley Quinn.

A Ragadozó madarak nem sokkal az Öngyilkos osztag sztorija után veszi fel a fonalat. Harley és Joker szakítottak, az előbbi pedig legszívesebben a kapcsolatot gyászolná a tévé előtt pizsamában habzsolva, csakhogy a gothami alvilág célkeresztjébe kerül a Bűn Bohóchercegének védelme nélkül. Különösen Roman Sionis feni rá a fogát, Harley életét pedig csak az mentheti meg, ha előkerít egy különleges gyémántot.

Az alcímben szereplő „és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása” nem véletlenül került oda. Ez a film Harley egyszemélyes show-ja. Azt is megértem, hogy a címet Amerikában végül lecserélték Harley Quinn: Birds of Preyre, mert azon túl, hogy ezerszer könnyebb kimondani, közelebb is áll a valósághoz. Maguk a Ragadozó madarak ugyanis csupán kis hányadát teszik ki a filmnek.

Margot Robbie visszatér az Öngyilkos osztag-béli szerepéhez, azt még több őrülettel és érzékenységgel ruházza fel. Mivel az említett filmben is az övé volt az egyik legkidolgozottabb karakter, ezért volt mire építkezni, és a Ragadozó madarak e tekintetben sikerrel helyt is áll. Ugyanakkor vélhetően a Deadpool is inspirációként szolgáltatott, hiszen amellett, hogy Harley főszereplővé emelkedik, narrátort is csinálnak belőle, így fel kell készülnünk arra, hogy egy bomlott elmébe utazunk.

A film története ennek megfelelően epizodikus, szakadozott. Oda-vissza ugrálunk az időben, hogy minden fontos karaktert bemutassunk, miközben az eseményekbe is hol itt, hol ott kapcsolódunk be. A játékidő felét ilyen összevisszaságban töltjük, azután viszont magas fordulatszámra kapcsolunk, beindul az akció. Mivel Harley a mesélő, olykor kapunk álomjeleneteket is, illetve viccesnek szánt feliratokat, néha pedig a negyedik falat is áttöri. Emellett mindent elkövettek, hogy az Öngyilkos osztagot, de főleg Jared Leto Jokerét elfelejtsük – annak ellenére, hogy a vele való szakítás a sztori katalizátora, a karakter érdemileg nem bukkan fel.

Harley Quinn olykor bosszantóan harsány figurája mellett az akciók a film fénypontjai. Az akciójelenetek létrehozásába a John Wicket rendező egykori kaszkadőr, Chad Stahelski és csapata is besegített, és ez abszolút meglátszik. Mind a rendőrőrsi bunyó, mind a vidámparkban játszódó finálé látványos, ötletes és feszes. Főleg az utóbbiban koreografálták kiválóan a fő karaktereket, hogy mindenkinek kijusson a rivaldafény, míg taccsra vágják a rosszfiúkat.

Minthogy ez Harley filmje, a Ragadozó madarak többi tagja a finálét leszámítva nem érvényesül. Kettejüket ismerjük meg behatóbban: a fiatal tolvaj Cassandra Caint és a gyilkos hangú Fekete Kanárit. Az elhanyagolt rendőrként felbukkanó Renee Montoya és a családját megbosszulni vágyó Vadásznő ezzel szemben mintha inkább részben paródiái lennének önmaguknak – erre még a film szereplői is megjegyzést tesznek.

A főgonosz szerepében tetszelgő Roman Sionis (azaz Fekete Maszk) szerencsére szintén a kiforrottabb karakterek táborát erősíti. Ewan McGregor bizonyára élvezte az önértékelési gondokkal küzdő pszichopata szerepét, kiváló nüánszokkal játssza a figurát, egy-egy jelenete igazán rémisztő. Mellette csak másodhegedűs Victor Zsasz, aki ugyan manipulatív kis szemétláda lett, de túl sok izgalmas pillanat nem jutott neki.

Rosszfiúból egyébként bőven akad a filmben, és ezt szó szerint kell értelmezni. Az eredeti angol cím „emancipation” kifejezése nem véletlen. A Ragadozó madarak egy girl power-film: a nők a sarkukra állnak és kiérdemlik a helyükét a férfiak uralta Gothamben. Ezt azonban azzal sikerült ábrázolni, hogy a Harley-nak szendvicset készítő, örmény sütödésen kívül egyetlen pozitív férfi szereplő sincs a filmben. A rendőrök tahók és lenézik Montoyát, mindenki más pedig pszichopata, gyilkos, hazug vagy csak általában bunkó.

Harley Quinn küzdelmei a bántalmazó kapcsolattal és a felemelkedéssel kiváló reprezentációi a feminizmusnak a képregények világában. A Ragadozó madarak is ugyanezt a vonalat próbálja megragadni, csakhogy balszerencséjére tavaly november óta fut egy rajzfilm-sorozat a DC Universe-en, ami ugyanezt csinálja. A Harley Quinn ugyanazokat a témákat öleli fel, mint a film, azonban nagy előnye, hogy rajzolt: mindent annyira túloznak el, amennyire csak akarnak, és mindez végig jól áll neki. Egy filmadaptációnál nehéz ugyanezt a hatást elérni, és sajnos most nem is sikerül.

A Ragadozó madarak alapjáraton izgalmas és szórakoztató, valahogy mégsem áll össze egésszé. Ennek egyik oka a szakadozott sztoristruktúra, a másik a címben szereplő hőscsapat jelentős hanyagolása lehet. Harley és világa roppant harsány, ami megfekheti a gyomrot, a viccesnek szánt jelenetek pedig olykor túl rajzfilmesek, ami egy filmnek nem áll jól. A történet helyett inkább a karakterek viszik el a hátukon (főleg Harley és Sionis), plusz Daniel Pemberton zenéje és az akciójelenetek, amelyek igazán kiélvezik a 16-os karika adta szabadságot.

Gamekapocs értékelés: 6.5 

Rendezte: Cathy Yan
Szereplők: Margot Robbie, Ewan McGregor, Ella Jay Basco, Jurnee Smollett-Bell, Mary Elizabeth Winstead, Rosie Perez, Chris Messina
Forgatókönyv: Christina Hodson
Zene: Daniel Pemberton
Fényképezte: Matthew Libatique
Hazai premier: 2020. február 6.

5.
5.
Caleon
#3: Nem kötött bele semmibe... veled ellentétben.

InJustice 2-ben lett Harley igazán a kedvencem. Várom nextgenre a harmadik részt.
3.
3.
Norbaszki
#1: "Az írásból viszont az jött le nekem, hogy..."
Az irományból, a cikkből, a kritikából... Gyűjtsünk még szinonimákat? Így fogalmazol és még te kötsz bele más fogalmazásába? Vicc
2.
2.
user101
A trailer alapján ilyen délutáni Film+-os ebéd közben, után, karosszékből típus... Nem vagyok rá kíváncsi...
1.
1.
hedzsooo
Hú, még nem volt ingerem hozzá, talán ha 1x majd nagyon unatkozom...
Grat., hogy végig tudtátok nézni, nekem nem tetszettek sajnos az előzetesei egyáltalán, nem hozta meg a kedvem úgy igazán! :)))

Az írásból viszont az jött le nekem ,hogy szerintetek annyira nem is lett kukába való..

Ja, azt az elírást javítsátok: "...és sajnos nem most nem is sikerül.".
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...