Pókember: Nincs hazaút filmkritika

A Sam Raimi-féle Pókember-trilógia az X-Men-filmekkel karöltve kikövezte az utat a modern szuperhősfilmeknek, azok nélkül valószínűleg nem létezne a Marvel Filmes Univerzum olyan formában, mint ahogy most ismerjük. Marc Webb A csodálatos Pókembere már az álarcos igazságosztók aranykorában érkezett, ám mint oly sokan, belebukott az univerzumépítésbe. Ilyen elődökkel a háta mögött érkezett meg az Amerika Kapitány: Polgárháborúban a Falmászó legújabb iterációja, ezúttal a már bejáratott moziverzumba épülve.

Az új, minden eddiginél fiatalabb Peter Parker szakított a karakter sok ismert vonásával: átugrotta a kezdő szuperhősködést, és egyből Vasember mentoráltjává lépett elő. A Marvelre jellemző módon gondosan beépítették a filmes univerzumba, ez azonban hátrányokkal is járt – igaz, hogy Pókit láthattuk a nagy csapatfilmekben, cserébe azonban még az önálló filmjeiben sem sikerült a saját lábára állnia. Vasember árnyéka folyton felette lebegett: a Hazatérésből maga Tony Stark is kivette a részét, míg az Idegenben arra helyezte a hangsúlyt, hogy Pókember fel tud-e nőni a vasemberi örökséghez. Mindkét alkotás szinte csak utózöngéje más filmeknek.

Ettől függetlenül persze nem voltak rossz alkotások, Jon Watts rendező jó érzékkel keverte a tinédzserfilmek elemeit a szuperhősökhöz, Pókember karaktere azonban sosem kapta meg a lehetőséget a kiteljesedésre. A Nincs hazaútban első ránézésre adott minden, hogy Pókember végre magáévá tegye a hőslétet, hiszen már nincs Tony Stark, nincs Mysterio, nincs Nick Fury, elfogytak a mentorfigurák – ráadásul ennél pókemberesebb kalandot kívánni sem lehetne!

A történet közvetlenül a második epizód után veszi fel a fonalat: Mysterio világgá kürtölte Pókember kilétét, ami érthetően pillanatok alatt pokollá teszi a srác életét. Ami ennél is rosszabb, hogy a rá irányuló figyelemnek a szerettei isszák meg a levét, Peter ezért drasztikus megoldást keres. Elmegy Dr. Strange-hez, aki egy felejtőbűbájjal rukkol elő, csakhogy az a fiú belekontárkodásának hála rosszul sül el: más Pókemberek nemeziseit önti a nyakába. A képletet tovább bonyolítja, hogy ezekre a gonoszokra halál vár a saját univerzumukban, Peternek pedig nem fűlik a foga hozzá, hogy így küldje vissza őket.

Az előzetesek ennél többet nem árulnak el a sztoriról (és nem is érdemes), de ennyi is jól kijelöli a film főbb témáit. Peter, aki az eddigi filmekben kereste a helyét a világban, és próbált felnőni a feladatához, határozottan kiáll egy elv mellett: mindenki érdemel egy második esélyt. A Nincs hazaútban ráadásul végre a saját tetteinek következményeit szenvedi el, hiszen az előző két kalandban csak Vasember után takarított Keselyűvel és Mysterióval.

Az előző két részt is jegyző Chris McKenna-Erik Sommers páros ennek megfelelően komorabbra vette a forgatókönyvet valamivel. Elhagyva a középiskolás miliőt, egy sokkal nagyívűbb történetnek lehetünk szemtanúi, ami próbára teszi Pókembert, a rajongókat pedig hamisítatlan fan service-szel kényezteti. A Nincs hazaút egy afféle miniatűr Végjáték, ami a Marvel univerzuma helyett a mozis Pókember-mitológiában fürdőzik. A Bosszúállók kalandjával ellentétben ráadásul nem húz lapot tizenkilencre újra és újra, hogy minden percben meglepetésekkel árasszon el – egy ponton túl hagyja, hogy az utalások helyett a cselekmény vigye előre a filmet.

Kikacsintásokban, easter eggekben persze így is bőven lesz részünk, hiszen Pókember ellenlábasai – élükön Zöld Manóval, Doktor Oktopusszal és Elektróval – magukkal hozzák a saját univerzumaik témáit. Az őrület, a gyász, a harag és a bosszúvágy tárgyalása így teret nyer ebben a filmben, bár nem annyira, hogy a szokásos marveles vonásokat háttérbe szorítsa. Az eredetileg sokkal komolyabb gonosztevők sem kerülhetik el, hogy az erre az univerzumra jellemző beszólogatásból kivegyék a részüket, ami különösen Oki Dokin és Elektrón látszik meg.

Ettől függetlenül élvezet újra gonoszkodni látni Willem Dafoe-t, Alfred Molinát és Jamie Foxxot is. A forgatókönyvnek és a játékuknak hála még visszamenőlegesen is sikerül új nüánszokat adni ezekhez a már megalapozott karakterekhez, úgy, hogy közben a Nincs hazaút világából sem lógnak ki. Tom Holland is rendesen kitesz magáért, egyre inkább belakja Peter szerepét, míg Zendayával közös párosuk továbbra is édesen kínos, kínosan édes, de változatlanul működőképes. Dr. Strange az előzetesekben és plakátokon elfoglalt helyéhez képest jóval visszafogottabb szerepet játszik a filmben, de Benedict Cumberbatch könnyűszerrel hozza a morcos mágust.

Akciók terén próbált a korábbiaknál emlékezetesebbet alkotni a Nincs hazaút, a nagyobb összecsapások mellett kisebb harcokra is jut idő – különösen a Pókember és Dr. Strange fizikaivá váló elvi konfliktusa és a nagyszerűen komponált végső összecsapás maradhat velünk a moziból távozás után is. Michael Giacchino zenéje illő aláfestés minden momentum alatt, és Mauro Fiore kamerakezelése is sokat tesz azért, hogy minél dinamikusabbak legyenek Pókember jelenetei.

A 2007-es Pókember 3 és A csodálatos Pókember 2 is szenvedett attól, hogy megtömték gonosztevőkkel, ám Jon Wattséknak sikerült elkerülnie a zsúfoltságot. Hiába a megannyi átemelt főgonosz, szépen megférnek egymás mellett, és még a főhőst sem nyomják el. Ez részben annak is köszönhető, hogy elég néhány mondatban felskiccelni őket, hiszen már ismerjük a történetüket. Ugyanakkor ismét előáll a probléma, amitől az előző két Pókember-kaland is szenvedett: kevésbé áll meg magában, más filmekre támaszkodik.

A végére a Nincs hazaút sikeresen pályára helyezi Tom Holland Pókemberét az elkövetkezendőkre, hogy azonban mit hoz számára a Marvel Filmes Univerzum, az egyelőre rejtély. A milliméterre kiszámolt első három fázis után a negyedik még mindig folytatja a sodródást. A Fekete Özvegy, a Shang-Chi és az Örökkévalók után a Nincs hazaút sem jelzi igazán, hogy merre akar mozogni a nagy egész. Persze a mostani multiverzumos mókázás, illetve a WandaVision és a Loki sorozatok már kezdik felvázolni az irányt, de a korábbi összeszedettség még mindig nem látszik.

Ha azonban egy kis időre eltekintünk ettől a nagy egésztől, és visszatérünk még a Pókember: Nincs hazaúthoz, akkor azt kell mondjam, hogy a stáb kitett magáért – meg persze letagadhatatlan, hogy elirigyelték az Irány a Pókverzum! sikerét. Egy izgalmas, szórakoztató és olykor érzelmes kalandot kaptunk. A kölcsönvett szereplőket egyáltalán nem vesztegették el, miközben maga Pókember is jókorát léphetett előre az útján. A rajongók kívánságait kellőképpen kielégíti, ugyanakkor nem felejt el film sem lenni, jól megtalálja az egyensúlyt a kikacsintások és a történetvezetés között.

Gamekapocs értékelés: 8.0

Rendezte: Jon Watts
Szereplők: Tom Holland, Zendaya, Jacob Betalon, Benedict Cumberbatch, Willem Dafoe, Alfred Molina, Jamie Foxx, Marisa Tomei
Forgatókönyv: Chris McKenna, Erik Sommers
Zene: Michael Giacchino
Fényképezte: Mauro Fiore
Hazai premier: 2021. december 16.