(...) A sétába belefeledkezve, szinte észre sem veszik, milyen hosszú ideje bandukolnak már komótosan, az ég alját böködő, hatalmasra nőtt fák, átláthatatlan tengerében, mikor nagysokára egy tisztásra érnek. Több száz méter hosszan, és legalább ilyen szélességben, csak a kivágott fák, borongós hangulatú csonkjai kandikálnak ki a felázott talajból, s valóságos apokaliptikus atmoszférája van az egész helynek. Minden apró szegletéből a halál bűzös lehellete árad, amit lehetetlen megkerülni. Szó szerint: az arcukba csap ez az érzés, s valami rejtélyes erő – mintha csak egy hang suttogna folyamatosan a fülükbe – azt sugallja: „Ne menj oda! Tűnj el innen!”. S bár a hatalmas sártenger is ezt a dolgot igyekszik alátámasztani, ők mégis az ellenkezőjét teszik, mint amit a megérzésük diktál. Sokszor előfordult már ezen a helyen, hogy rossz előérzetük volt, de egyszer sem hátráltak meg – eleddig mindig  helyesen tették…

 Ezzel a vígasszal a szívükben, lépnek rá a saras, mocsaras „útra”, ám már az első lépésnél bokáig merülnek az ingoványba, s csak cefet szitkozódások, illetve megfeszített erőlködések közepette képesek kicibálni lábaikat, ebből az undorító posványból. „Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet” – üti fel fejét a gondolat mindannyiuk kobakjában. De most már mindegy – nem fordulnak vissza!

Iszonyú kínlódások árán képesek csak átverekedni magukat az előttük terpeszkedő semlyéken, s eközben folyamatosan ott motoszkál bennük az érzés, hogy nem lett volna szabad erre jönniük. Nem tudják megfogalmazni, mi is sugallja ezt számukra, de tény, hogy feszültséggel tölti el őket, ez a különös dolog.

Nagyjából félúton járhatnak már, s kezdenek picit fellélegezni, mikor Carlita, egy óvatlan pillanatban, váratlanul összerogy, s csak a sárba tenyerelve, fájdalmas arccal képes megtartani magát! A többiek döbbenten kapják fel a fejüket a különös hangra, majd felismervén a helyzetet, azonnal odaugranak hozzá, s ijedten tudakolják, mi van vele. Szegény asszony, a folyamatos erőlködéstől már annyira kimerült, hogy jártányi ereje se maradt a talpon maradáshoz sem. Teljesen elkészült az erejével. Minden porcikája ég és sajog.

Gyorsan felemelik a sárból, s két oldalról - Ray, valamint Varentes támogatásával - segítenek az idős asszonynak lábra állni. Várnak néhány percet, hogy Carlita kicsit összeszedhesse magát, de nincs túl sok vesztegetni való idejük. Amint egy picit jobb színbe kerül az asszony, azonnal az indulás mellett döntenek. Rayék nem hagyják magára az idős nőt. Varentessel szorosan közrefogva, segítik a haladásban, noha ők maguk is igencsak meg kell szenvedjenek minden egyes megtett lépésért. Az egyre mélyebbnek tűnő sár, vákuumként szippantja magába, fásultan cammogó lábaikat. Alig akarja elereszteni őket, de barátaink számára ez a túlzó „vendégszeretet”, most egy cseppet sem okoz örömteli pillanatokat. Olyan érzésük van, mint amikor az ember egy rég nem látott ismerősével fut össze, akit ráadásul, ő maga – bár ezt a delikvens nem tudja persze – igazából a háta közepére sem kívánna, s az egyre fárasztóbb jópofizás közepette, csak az jár a fejében: „Hogy a fenében tudnám lerázni valahogy?”. Ám a beszélgetés csak nem akar félbeszakadni, mert általában, pont olyan jellemű emberekről vélekedünk így, akiket még drótkefe, jottányit se finomkodó használatával sem lehet levakarni magunkról.

Némi felüdülést csak az a tudat adhat számukra, hogy nincs már sok hátra ebből a lápos szakaszból, s már látják maguk előtt a célt. Úgy tűnik, embert próbáló kínlódásuk, végre meghozza eredményét, s hosszú idő után, nagy nehezen túljutnak ezen a szörnyű, mocsaras vidéken. Még tizenöt méter lehet hátra, mikor azonban Carlita, újabb szünetet kér. Bár hajtja őket a vágy, mégis eleget tesznek az idős asszony kívánalmának, és megállnak, hogy kifújhassák magukat picit.

Az eső, mintha csak dézsából öntenék, úgy zúdul a nyakukba, s bár lassan kezdik kissé megelégelni a mindent feláztató, égi áldást, azért mindenképpen jobban örülnek ennek, mint a zimankós, jeges havazásnak.

Miközben Carlitára várnak, tétován bámészkodnak, az előttük tornyosuló, több tíz méter magas fák takarásában, s arra gondolnak, milyen szép hely is lenne ez, ha nem éppen a halál fennségterületén helyezkedne el! A „teadélután” azonban lassan véget ér, s Carlita rábólint, hogy mehetnek. Alig tudják kicibálni iszapba ragadt lábukat, ahogy az első lépést próbálják abszolválni, de rövidke lábrángatás után, végül csak sikerül mindenkinek kiszabadítani, elgyötört végtagját a sár szorításából. Gina picit még elmereng a tájban, ám Ray, néhány lépést már megtéve, visszaszól a nőnek, hogy ne maradjon le. Az asszony észbe kap, s azonnal indul is, pontosabban: csak indulna! Bárhogy erőlködik ugyanis, a jobb lábát nem tudja kiemelni a förtelmes ingoványból! Egy darabig küszködik, de lassan kénytelen belátni, hogy egymaga nem boldogul ezzel a helyzettel.

-Hé! Várjatok egy kicsit! – kiált társai után a nő, mire mindhárman hátrafordulnak. Ám ahogy visszanéznek, és meglátják Ginát, még a lélegzetük is elakad a látványtól, ami a szemük elé tárul!

-Uram Isten! – jajjdul fel mérhetetlen szorongással a hangjában Ray.

A csapdába esett asszony, először nem érti, mit bámulnak rajta ennyire a többiek, ám a következő pillanatban, egy különös, szorító érzésre lesz figyelmes a lábszárán. Ekkor már sejti, hogy valami nincs rendben, s feszült, rémült arckifejezéssel kezdi végigpásztázni saját testét. Alig mer lejjebb-lejjebb araszolni tekintetével, miközben a pulzusa, centiről-centire haladva, másodpercenként vagy tízzel ver többet! Ám ahogy tekintete, lassan a bokájára vetül, immáron nem csak a félelem, de a kétségbeesett rettegés lesz úrrá, vadul remegő testén, s egy vérfagyasztó, velőtrázó kiáltás kíséretében, döbbenetes felfedezést tesz! – Lenézvén ugyanis, egy, a sárból kinyúlván, a bokáját markolászó kéz, horrorisztikus látványa köszön vissza szerencsétlen asszonyra! A döbbent csendet, egy századmásodperc alatt felváltja a kétségbeesett sikítozás, s hirtelenjében azt sem tudják, mihez kezdjenek ezzel a helyzettel!

Miközben tanácstalanul, ide-oda kapkodva igyekeznek valami megoldást találni, egy másik, viszolyogtató kéz is megjelenik Gina lábszárán! A látvány egész egyszerűen hátborzongató, amiképp ez a groteszk, bizarr, mocsár alól kinyúló kéz, egyre erősebben szorítja a halálra rémülten sikítozó asszony bokáját, s kúszik egyre feljebb és feljebb a lábán! Gina minden tőle telhetőt megtesz – püföli, ütlegeli, cibálja az otromba nyúlványokat, de bármivel is próbálkozik, képtelen szabadulni a félelmetes kezek markából! A kezek, egy darabig csak szorítják a nő lábát, ám kis idő múlva már nem elégszenek meg ennyivel! – Egyenesen le akarják rántani a nőt, be a sár alá!

Ahogy az asszony ráébred a helyzet súlyosságára, még jobban eluralkodik rajta – már, ha ez egyáltalán még lehetséges – a rettegéssel vegyített halálfélelem, s még hangosabb üvöltések közepette igyekszik, kiráncigálni, lassacskán teljesen lezsibbadó lábait!

Ray próbál odasietni hozzá, de a hatalmas posványban tocsogva, csak vontatott tempóban képes lépteit szaporázni. Varentes is látja ezt, s tudja, ha nem találnak ki valamit, Ray sem mentheti meg a csapdába esett nő életét! Lekapja hát, irtózatos méretű pengéit a hátáról, s ráparancsol a társához épp megérkező férfira, hogy álljon hátrébb. Ray kétkedve pillant az elszánt tekintetű serrabellre – fogalma sincs, mire készül, de némi hezitációt követően, megteszi, amit a szörny kér tőle.

Amint hátrébb áll, Varentes egy másodpercet sem tétovázik – azonnal lengetni kezdi, iszonyú láncokon lógó, borotvaéles pengéit! Ekkorra már mindannyiuk számára világossá válik a monstre szándéka… Néhány karmozdulattal, pillanatok alatt, „üzemi hőfokra” izzítja az alabárdokat, és az életéért küzdő Gina szemébe néz. Az asszony kétségbeesetten tekint a szörnyetegre, s a hihetetlen acéldarabok süvítését hallván, számára is világossá válik a terv. A terv, mely akár az életébe is kerülhet, ha valami, ne adj’ Isten, balul üt ki. Ám a körülményekre való tekintettel, nem igazán válogathatnak az eszközök között…

Még néhány erőteljes lendítés, és Varentes irgalom nélkül lesújt! Spriccel a sár, de fröccsen a vér is, ahogy a jéghideg pengék, kegyetlen brutalitással szabdalják ketté a mocsárból kikandikáló kezeket! De hiába a mérnőki precizitás, és a több száz éves tapasztalat, ebben a kiélezett helyzetben, még a sokat látott serrabell kezei is megremegtek, s egy több centi hosszú vonalban, ujjnyi mély sebet ejtettek, szerencsétlen nő lábán!

A sárból előbukkanó kezek azonnal köddé válnak, amint az orbitális fegyver miszlikre aprítja őket, de Gina még ekkor sem menekülhet! – Fájdalmasan felsikít, majd azon nyomban összerogy! Ray rémülten veti oda magát, hogy segítsen rajta, ám a sebre pillantva hatalmas kő zuhan le a szívéről. – Az ijedelemnek, szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Igaz, valóban megsebezték a pengék a nő lábát, de korántsem olyan súlyosak a sérülései, mint ahogyan azt első ránézésre gondolták! Csak egy gyors kötözésre van szüksége, és már mehetnek is.

Varentes is aggódik az asszony állapota miatt, így ő sem habozik – amilyen gyorsan csak tud, odacsörtet Gináékhoz, majd néhány, sajnálkozó, bűnbánó pillantást követően, átkarolja a nőt, és felsegíti a sárból. Gina lábszárából, lassan csörgedező vér tűnik elő, ahogy terhet helyez a sérült végtagra, ám ez a vérveszteség nem számottevő – ezzel még képes kell legyen járni.

Sietve elindulnak a szárazabbnak tűnő, fás rész felé, de nem tesznek meg pár lépésnél többet, mikor döbbenetes módon, az alig néhány másodperccel korábban lekaszabolt kéz, ismét előbukkan a sár alól, még pedig nyilegyenest velük szemben

Varentes már készíti a fegyverét, hogy újabb csapást mérjen az elpusztíthatatlannak tűnő, titokzatos lényre, ám még mielőtt egyáltalán a pengéiért nyúlhatna, hirtelenjében több tucat, bűzösen csöpögő sárkéz emelkedik ki a mocsár felszíne alól, szinte teljesen egyszerre!

-Mi a picsa ez?! – kérdi Ray ideges hangon, a most először tanácstalannak látszó serrabelltől. De ezúttal, még a roppant szörnyeteg sem képes válasszal szolgálni a hátborzongató eseményekre! Bármerre is néznek, minden irányból, körös-körül, ezek az ocsmány mód’ meredező kezek köszönnek vissza rájuk, de ha még mindez nem lenne elegendő ok a pánikolásra, pár pillanattal később, a kezek mögött, lassan, egy dermesztő, még sokkolóbb kép kezd egyre inkább kirajzolódni előttük! El sem akarják hinni, amit látnak, s bár már rengeteg mindent megtapasztaltak az itt eltöltött idő alatt, ez a dolog még őket is megrendíti!

A mocsár alól, fortyogó, egyre sűrűsödő buburékhullám tör fel, mintha csak a pokol tüzének mardosó lángjai égetnék alattuk a talajt! A sár, szinte már habzik, a felszínét lassacskán teljesen beborító légbuborékok özönétől, mikor váratlanul, a kéztenger takarásából, egy soha nem látott, vérfagyasztóan festő, ocsmány emberi forma ölt lassan testet! Hőseink hitetlen, kétkedő tekintettel figyelik az események egyre inkább kétségbeejtő módon való alakulását, s még arra sem igazán van energiájuk, hogy azon töprengjenek: vajon, hogyan is másznak ki ebből a teljességgel kilátástalannak tűnő szituációból?

Ahogy a buborékok kezdenek lassacskán szertefoszlani, az előttük topzódó, mocsári lényről is egyre ijesztőbb, és hajmeresztőbb dolgok derülnek ki! – Egész testét csöpögő iszap fedi, de furcsa módon, bármennyi sár hullik is le visszataszító testéről, az embert sejtető formának, ez mégsem szolgál leleplezéssel! Valóban csak föld és víz keveréke alkotná ezt a förtelmes szörnyeteget? – Nagyon úgy néz ki! Ám mindezen tényen fölül, egy még elképesztőbb, és egyben megdöbbentőbb dologgal is szembesülniük kell – ez a hátborzongató lény, egy kislány! Vagy legalábbis annak a képében testesül meg. Egy szót sem szól, ahogy leszegett fejjel, vészjósló nyugalommal áll, egyenesen velük szemben. Készül valamire…

Hosszú másodpercekig csak hűledezve bámulják az ijesztő lányt, miközben a soktucatnyi, nyúladozó kéz, szép, komótos – szabad szemmel szinte észrevehetetlen – tempóban, folyamatosan lopja feléjük a távolságot. Varentes eszmél leghamarabb, és azonnal óvatosságra inti a többieket. Mindnyájan rémülten kapkodják ide-oda a fejüket, igyekezvén elkerülni a kellemetlen meglepetéseket. Óriási riadalom látszódik mindannyiuk szemében, ahogy tanácstalanul várják a sors, következő, nagy feladványát. – Mi jöhet még ezután?

Nos, a válaszra nem kell sokat várniuk! A következő pillanatban ugyanis, a rémisztő lény kitárja karjait, majd a mindezidáig mélyen lehajtva tartott fejét, egy hirtelen tett mozdulattal felkapja, és tekintetét egyenesen a kétségbeesett kvartettre szegezi. Ekkor végre előtűnnek, undort keltő, ijesztő szemei, melyekből mérhetetlen gyűlölet, gonoszság és düh árad egyszerre, ám mindez, valami olyan, egészen felfoghatatlan hidegséggel és intenzitással, hogy attól bizony még a drabális méretű serrabell is meghőköl egy picit. A szemei kolerasárga fényben világítanak, s mindezt a bennük megbúvó, sötétlő vörös foltok teszik még hangsúlyosabbá és rémisztőbbé.

Amint széttárja karjait, az előtte sorakozó kezek tengere, egycsapásra megváltozik, és megtörténik az, amit még csak elképzelni sem mertek – minden pár kéz alól, egy ehhez a bestiához hasonló, iszapszörny emelkedik ki, egytől-egyig, vérben forgó, gyilkos szemekkel méregetve a maréknyi csapatocska tagjait! – Nagy a baj. Ehhez immáron kétség sem férhet. Dunsztjuk sincs, hogyan juthatnának ki a köröttük gyűrűdző haramiák hálójából, hisz' azt sem tudják, milyen eszközök lehetnek hatásosak ellenük. Az egyetlen biztos pontot csak a félelmetes pengék jelentik, melyek már bizonyították, képesek sebesülést okozni ezeknek a titokzatos, elkorcsosult lényeknek...