1-2. oldal
Vancouver, 1999. január 12.-e. Ray Scowly életében eljött a várva-várt nagy nap, amikor újra szabad embernek érezheti magát. Keservesen eltöltött másfél év a börtön fullasztó falai között és az ember máris másképp gondol a szabadságra. Arra, hogy azt tehet, amit szeretne, akkor és ott, ahol jólesik neki, hogy minden nap láthatja a családját, jókat ehet, vagy kimehet egy jó kis hokimeccsre.
A börtönben ezzel szemben szigorú szabályok szerint kell élned. Nem azt csinálsz, amit szeretnél, oda mész, ahova engednek, azt kapsz enni, ami van, de a legfájóbb mind közül, hogy a családoddal sem találkozhatsz minden nap. Azonban Ray számára ez a korszak lezárult. Ismét láthatja a gyerekeit és megcsókolhatja a feleségét.
Majd’ kiugrik a bőréből örömében, hogy szabadul, de a többiek előtt persze keménynek mutatja magát, pedig legszívesebben a világba ordítaná boldogságát. Egy kicsit azonban még magában kell tartania, amíg az őröktöl visszakapja a holmijait és kinyitják előtte a „szabadság kapuját”.
A kapun kilépve egészen felemelő érzés ragadja magával a férfit, és szavakkal szinte leírhatatlan boldogás hatja át a testét. Izgatottan körülnézv, ám meglepetten tapasztalja, hogy senki sem várja odakint, holott úgy volt megbeszélve, hogy a családja elé jön, és együtt mennek haza. Kicsit furcsállja a dolgot, de megnyugtatja magát azzal, hogy biztos dugóba kerültek. Úgy dönt vár egy kicsit, hátha befutnak, ám kitartása ellenére, úgy tűnik, csalódnia kell. A felesége Debbie, valamint szerelmük gyümölcsei, Angela és Kevin, egy óra elteltével sincsenek sehol. Ray megunja a tétlen várakozást és elindul egyedül hazafelé. A hazaúton, magába roskadva egyre inkább nyugtalanítja ez a dolog, hiszen tudták az időpontot, mégsem jöttek el. Ez furcsa…
Hazaérve félelmei tovább fokozódnak, mivel az autó a házuk előtt parkol, de a házba belépve síri csend fogadja. Ez nem vall a feleségére. Egy ilyen jelentős eseményt nem szokott elfelejteni. De akkor hol vannak? Elmentek vásárolni? Vagy lehet, hogy egy szupertitkos meglepetésbulit szerveztek az érkezésére?
Ray nem tudja, mire vélje a dolgot. Úgy határoz, felhívja Debbie szüleit, hátha tudnak valamit a lányuk hollétéről. Azonban ez a próbálkozása is eredménytelen. Ray kezdi elveszíteni a türelmét, ezért inkább megpróbál egy kicsit lazítani, remélve, hogy nemsokára azért hazaérnek. Felslattyog az emeletre, ahol is célbaveszi a rég nem látott fürdőszobát. Teleengedi a kádat jó meleg vízzel és beleveti magát az élvezetek hajszolásába. Elővesz egy régi sportújságot és próbál nem a családjára gondolni.
Olybá tűnik ez sikerül is: kis időn belül Ray szépen lassan elszenderedik a meleg hatására. Aztán hirtelen felriad. Valami szörnyűséget álmodott, de csak arra emlékszik, hogy egy faluban volt, amit minden oldalról fák vettek körül és nem volt kiút. Nem foglalkozik vele sokáig, inkább gyorsan kikászálódik a kádból, hogy körülnézzen a házban, remélve, hogy a családja időközben már hazaért és őt várják a nappaliban. Sajnos azonban ismét csalódnia kell. Még mindig se hírük, se hamvuk, pedig már legalább négy órája itthon van. A férfi újra megpróbálja hívni az anyósát, de az továbbra sem veszi fel a telefont. Aztán megpillant valamit a falon, a telefonnal szemben. Egy üzenet az: „Szia Drágám! Szörnyű dolog történt! Lezuhant a repülő, amin Lizáék utaztak. Oda kell mennünk anyuval, hogy azonosítsuk őket, ha ne adj Isten… Rá sem merek gondolni! Remélem, mire jössz, már itthon leszünk. Nagyon szeretünk: Debbie, Angela és Kevin”
Ray elsápad, majd egy kicsit azért meg is nyugszik. Legalább már azt tudja, miért nincsenek itthon, de reméli a sógornőjééknek nem esett bajuk. Átsétál a nappaliba és leül a kanapéra egy kicsit összeszedni a gondolatait. Amint leül, meglátja az asztalon a naptárat. Ledöbben, ugyanis az, Január 4.-ét mutat. „Azóta nyolc nap telt el. Nyolc napja, hogy elutaztak?” – teszi fel magának a kérdést Ray. „Az nagyon sok idő, arra hogy hazaérjenek. Akkor miért nincsenek még itthon? És Debbie miért nem írta meg a levélben, hogy hol zuhant le a repülő?”
Aztán eszébe jut az internet. „Azon biztos, hogy rajta van!” – gondolja. Felrohan hát az emeletre a számítógéphez, és gyorsan bekapcsolja. Néhány perc alatt rá is lel a keresett információra: „Január 3.-án, este 9 óra körül, a Canadian Airlines Buenos Airesbe tartó Boeing 747-es utasszállító repülőgépe, 186 utassal a fedélzetén, egy chilei kis falura, az Antofagasta közelében fekvő Tocopillára zuhant. A mentőalakulatok hat túlélőt találtak, két személyt eltűntnek nyilvánítottak, miután négy nap kutatás után sem bukkantak a nyomukra a roncsok között. A repülőgépszerencsétlenség okait jelenleg is vizsgálják.” – áll a hírben.
Ray megrökönyödik a hírt olvasván: „Csak hatan elték túl?! Akkor lehet, hogy Liza és Cio – így becézik Liza férjét Feliciot – már nem is élnek? Istenem, szegény Debbie! Hisz’ Liza még alig múlt 25 éves. Előtte állt az élet, még egy éve volt hátra az orvosi diplomájához… De miket beszélek? Lehet, hogy él és virul valahol Felicioval és Debbieékkel. Mi a fenét csináljak?” – tépelődik magában.”Ha holnapig nem érkezik róluk hír, akkor oda kell mennem. Nem tudok itthon ülni tétlenül és várni, hátha történik valami.”
Ezután úgy dönt, elmegy sétálni egy kicsit, remélve, hogy jobb kedvre derül. A régóta várt nagy nap nem úgy alakult, ahogy azt már oly’ sokszor elképzelte a cellájában ücsörögve. Hogy majd a nyakába ugrik a felesége és a gyerekei, aztán hazamennek együtt, és közösen megebédelnek. Délután a kertben focizik egy jót a fiával, teázgat a lányával, majd a gyerekek elalvása után végre a feleségével kettesben romantikáznak, másfél év után újra. Ám ezek sajnos csak álmok maradtak Ray számára, de reméli azért nem örökre.
Séta közben figyelmes lesz egy villanypóznára kiragasztott plakátra, melyen két személy látható: egy 5 év körüli kislány és egy idősebb asszony, akiket eltűnésük miatt keresnek. A papír szerint 1998. december 16.-án látták őket utoljára. Már majdnem egy teljes hónapja nincs hír róluk. Ray együtt érez az őket hazavárókkal, de egy picit meg is könnyebbül, látva, hogy mások is vannak hasonló helyzetben, mint ő.
Kis idő múlva az órájára pillantva úgy határoz, hazamegy és alszik egy nagyot, bízva benne, hogy egyáltalán sikerül álomra hajtania a fejét, a benne felhalmozódott, mérhetetlen feszültségtől.
Január 13.-a:
Másnap reggel Ray korán ébred, majd miután rendbeszedte magát első útja a házuktól mindössze pár száz méterre lévő, hangulatos kis kávézóba vezet egy kiadós reggeliért. Régen rendszeresen jártak ide a családjával vacsorázni, ám most egymaga kénytelen elfogyasztani a szalonnás rántottát, ami Debbie egyik kedvenc étele.
Evés közben figyelmes lesz a háta mögötti asztalnál ülő két nő beszélgetésére. Az egyik nő hangja nagyon kétségbeesettnek és megtörtnek tűnik, míg a másik próbálja nyugtatgatni:
- Na, tudsz már valamit róluk, vagy még mindig semmi?
- Fogalmam sincs, mi lehet velük. Már majdnem egy hónapja nem adtak semmi életjelet magukról… Végső elkeseredésemben tegnap elmentem egy médiumhoz, hátha tud segíteni, csak egy icipicit is.
- Gina, ezt komolyan mondod?! Pont te, aki…
- Ne, várj! Halgass végig, kérlek! Ahogy bementem hozzá teljesen meglepődtem a látványtól. Sehol semmi gyertya, vagy füstölő, semmi cicomás ruha. Egy teljesen hétköznapinak látszó, 30-35 év körüli nő fogadott. Megkínált teával és egy asztalhoz kísért. Egy kissé besötétített, de még azt sem nevezném félhomálynak, mert szinte teljesen világos volt úgy is. Aztán leült velem szembe és egy fényképet kért tőlem minkettejükről. Letette maga elé a képeket és becsukta a szemét. Pár percig néma csendben ültünk. Már azt hittem elaludt, mikor egyszercsak megszólalt és azt mondta, hogy egy falu képe rajzolódott ki előtte. Egy fákkal sűrűn körülvett helyet látott, és valami romos épületet, meg lepukkant furgont. Aztán hosszú koncentrálás után végre kinyögte a hely nevét is: Tocopilla.
- Toco-mi?
- Tocopilla.Én sem hallottam még ezt a nevet sohasem, úgyhogy egyből, ahogy eljüttem tőle gyorsan rákerestem a falu nevére és kiderült, hogy Chilében van valahol fent az Andok hegységben. Lehet, hogy most őrültnek fogsz tartani, de úgy döntöttem elmegyek oda és megkeresem őket, hátha igaza lesz ennek a nőnek, és újra láthatom a kislányom és az anyámat.
- Hogy mi van?!... Te tényleg megőrültél. Mi a fenét keresnének Chilében?! Ugyan már, Gina ezt te sem gondolod komolyan. És mégis, mit csinálnál ott? Végigkérdezgetnéd az ott élő embereket, hogy nem látták-e őket véletlenül? És mindezt egymagad?
- Hát, ami azt illeti, már ha így szóba került, tényleg nem egyedül akarok oda menni.
- Hanem? Kivel?
- Nos… Hát…
- Gina, mi ez a nagy titkolózás? Csak nem jöttél össze valakivel? Már ilyen komoly a dolog, hogy együtt utazgattok? Hm? Te rossz kislány!
- Nem! Dehogy is! Nincs senkim. Ha lenne, arról te is tudnál. Meg különben is, most semmi ilyesmire még csak gondolni sem tudok!
- Hát akkor? Kivel akarsz menni?
- Arra gondoltam, hogy talán te eljöhetnél velem.
- Hogy mi?! Meg vagy te húzatva?! Előszöris: nagyon jól tudod, hogy irtózom a repüléstől. Másodszor: éppen most vannak a félévi vizsgáim, azt sem tudom hol áll a fejem. És negyedszer, … izé, harmadszor: te is nagyon jól tudod, hogy a múlt hónapban eljegyzett végre Eric. Már erre vártam legalább egy éve és nem fogom most ezt az egészet felrúgni azzal, hogy az állítólagos médiumod mindenható szavára ugrok és átruccanok Chilébe, valószínűleg a semmiért!
- Naszóval! Előszöris: nem vagyok meghúzatva! Veled ellentétben, akit felpróbált az egész tanári kar az egyetemen…
- Hogy van képed…
- Nem! Most én beszélek! Másodszor: ha neked fontosabbak a nyüves vizsgáid, meg a pénzsóvár, idióta pasid, mint a legjobb barátnőd eltűnt családjának a megkeresése, akkor eddig nem tudom, kit ismertem és mit szerettem benned!
- Azt lesheted, hogy mikor hívlak meg az esküvőmre, te hülye ribanc!
S ezzel a nő felfuvalkodva kiviharzik a presszóból, Gina pedig összeomlik és rátör a sírógörcs. Mielőtt még teljesen eltörne a mécses, gyorsan fizet, majd ő is sietve távozik.
Ray, aki akaratlanul is végighallgatta a beszélgetést, úgy dönt a nő után ered és megpróbál beszélni vele erről a „chilés” dologról.
Felkapja a kabátját, és lóhalálában az ajtó felé veszi az irányt. „Állítsák meg, tolvaj!” – üvölt egy erős férfihang a háta mögül. Ray megfordul és azonnal észbekap: „Ő, de idióta vagyok! Elnézést kérek! Ne haragudjon! Nagy sietségemben teljesen kiment a fejemből, hogy még nem fizettem. Tényleg restellem. Ne haragudjon!” – majd nagy szabadkozások közepette a pultra vágja az első kezébe akadó papírpénzt, és már rohan is tovább. „Na, ezt már szeretem, öregem!” – reagál a csapos elégedetten, a több mint bőséges fizetséget látván.
Az ajtón kilépve gyorsan szétnéz, merre ment a nő, de sehol sem látja. „A fenébe!” – dühöng Ray. „Ilyen nincs!”
Aztán elindul a kocsisor és egy busz tovahaladása után Ray megpillantja a túloldalon igyekvő asszonyt. Mit sem törődve a forgalommal átrohan az úttesten a száguldó kocsisorok között. Valahogy sikerül ép bőrrel átverekednie magát a másik oldalra, ahol elkezdi a nő nevét kiabálni, remélve, hogy előbb-utóbb felfigyel rá és megfordul. Az asszony az ismeretlen hang hallatán tétovázik kicsit, de végül csak megáll.
Hátrafordulva egy nagy lendülettel felé tartó férfira lesz figyelmes. Gina nem tudja, ki lehet, azt meg pláne nem, hogy honnan tudhatja a nevét, mikor még életében nem látta. Kételyei ellenére azért megvárja a láthatóan izgatott idegent. Hajtja a kíváncsiság, vajon ki lehet ez az ember, és mit akarhat tőle. Gyorsan letörli a könnycseppeket az arcáról, megpróbálva leplezni nem éppen rózsás kedélyállapotát. Kisvártatva Ray is odaér végre a nőhöz. Liheg, alig kap levegőt a nagy rohanás után. Próbálja kinyögni, mit is szeretne:
- Jó reggelt!… Köszönöm, hogy… megállt. Kegyed biztosan nem tudja… én ki vagyok. Én sem ismerem magát.… Az imént a kávézóban az Önök asztalához közel ültem és véletlenül halottam, miről beszéltek. Ezért vagyok most itt. Erről szeretnék beszélni Önnel.
- Micsoda?! Maga hallgatózott?!
- Nem! Tényleg csak véletlenül hallottam az elejét, aztán amikor a családja eltűnéséről kezdett beszélni, nos… ott már valóban hallgatóztam. Nyilvánvaló, hogy nem illik ilyet tenni, de meg tudom magyarázni.
- És mégis honnan veszi, hogy érdekel a magyarázata?
- Sehonnan. De úgy gondolom, érdekesnek találná, és talán segíthetnénk egymáson. Kérem, hölgyem, legalább hallgasson meg!
- Rendben van. De fogja rövidre!
- Köszönöm, asszonyom. Nos, hallottam, hogy már majd’ egy hónapja nem tud semmit a családjáról. Sajnos én is hasonló cipőben járok. Az én családom is már több mint egy hete nem hallatott magáról. Ez önmagában véve talán még nem olyan különös, de az már szerintem igenis az, hogy az ő nyomaik is Chilébe vezetnek, akárcsak a maga szeretteié.
Hosszú csönd, majd Ray folytatja: „Kérem, mondjon rá valamit!” A nő erre gőgösen odalöki:
- Rendben. Ennyi? Vagy van még valami?
- Nem, nincs. – válaszolja hűledező, lehangolt hangsúllyal a férfi.
- Akkor azt hiszem, az útjaink itt ismét különválnak.
- Dehát…
- Viszlát, és sok szerencsét a családja megtalálásához!
A nő elsétál, Ray pedig kővé dermedve, mélabús tekintettel néz maga elé. „Mégcsak az arcizma sem rezzent. Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam neki. Hihetetlen. Hogy tudott ilyen közönyös maradni, egy ilyen dolog hallatán?” – áll értetlenül a történtek láttán.
A férfi összetörve sétál haza az üres házba. Már nem is reménykedik abban, hogy a felesége valamikoris betoppan a gyerekekkel, és minden jóra fordul. Biztos benne, hogy a kérdéseire választ csak Tocopillában találhat. Eldönti: nem vár tovább. Neki vág az ismeretlennek és megkeresi a családját.
A börtönben töltött idő alatt, szép lassan a régi barátok is elfordultak tőle. Nincs senki, akit megkérhetne, menjen el vele. Az ismeretlen nő is, akinek felajánlotta a segítségét, rövid, de velős válaszban tudatta vele, hogy nincs szüksége rá.
9. oldal
A zsaruknak sikerül az embereket nyugalomra inteniük, majd elindulnak visszafelé, az addigra már lecsillapodott, mérhetetlen pusztítást maga mögött hagyó földcsuszamlás irányába. Az időjárás továbbra is a legrosszabbik arcát mutatja. Folyamatosan zuhog az eső, melyet hangos mennydörgések, és sűrű villámcsapások kísérnek. Csak nagyon lassan, araszolva tudnak haladni a lábszárig érő sárban.
Körülbelül tíz perc dagonyázás után visszajutnak a hídig, aminek a felületén is bőven hagyott nyomot az iszap. A nehézkes mozgás miatt csak igen körülményesen haladnak a hely feltérképezésével. Rövid nézelődés után egyikük észrevesz valami mozgolódást a sárban. Hogy megnézze, mi lehet az, óvatosan odaoson, az iszap mozgásán kívül azonban semmi sem látszik. Nagyon furcsállja a dolgot, ezért szól a társának is, hogy jöjjön, nézze meg ő is. Amint ezt megteszi, ismét az a vészjósló moraj hallatszik a hegytető felől. Újabb sárlavina indul pusztító útjára, az első nyomain haladva.
- A francba! Húzzunk innen a picsába! – majd elkezd „futni” visszafelé.
- Várj! – kiált utána a másik.
- Mi van? Gyere már! Vagy itt akarsz megdögleni?
- Segíts, nem bírom kiszedni a lábam ebből a kibaszott sárból!
- A kurva életbe, vedd le a cipőd, vagy vágd le a lábad, de valamit csinálj basszus! Haladjunk!
- Ne a pofád jártasd már te barom, hanem inkább gyere ide, és segíts!
Ekkor a másik hirtelen megpillant valamit:
- Mi… mi a tököm az ott baszdki? – kérdi dermedt tekintettel.
- Mi? Hol? – néz értetlenül társára, aki úgy áll ott, mint aki kísértetet látott.
- Ott! A lábadszárán baszdmeg! Olyan, mint egy kéz!
Mindketten halálra rémülnek a látványtól: a sárból egy emberi kéz formája kezd kirajzolódni, és halad egyre feljebb és feljebb a férfi lábán, nem eresztve azt el, bárhogyan is próbálja kiszabadítani magát. A másik rendőr kővé dermedve áll, és nézi kollégáját, amint az reménytelenül erőlködik, és néz rá segélykérőn, hogy mentse meg valahogy. Néhány pillanat múlva a kéz mögött egy női test formája emelkedik ki az iszapból, majd borzongató segélykiáltások közepette magával ragadja a férfit a sár alá.
A mindezt végignéző, addigra már sokkos állapotban lévő másik rendőr előkapja a szolgálati fegyverét, és beleereszt egy tárat a test felbukkanásának helyére. Rémülten várja a következményeket, ami nem is marad el: a női forma ismét kiemelkedik, és a férfi irányába kezd lépdesni. A rendőrön végképp úrrá lesz a rettegés, miközben kétségbeesve próbál tárat cserélni a pisztolyában, de a keze annyira remeg, hogy képtelen rá. Bármennyire is erőlködik, nem tudja kezének remegését kontrollálni, így hosszú, eredménytelen kísérletsorozat után inkább a menekülés mellett dönt. Döntése azonban hiábavalónak bizonyul. Ahogy megfordul, ideje már csak egy kiáltásra marad, majd a sártenger véget vet megpróbáltatásainak. A felázott talaj olyan erővel zúdul le a hegyoldalon, hogy a meggyengült, romos hidat is a földdel teszi egyenlővé, elvágva ezzel a külvilágtól a faluban tartózkodókat.
Mindkét rendőr odaveszett, de vajon mi történt azzal a furcsa, sárból előbukkannó nővel? Egyáltalán mi lehetett az? Egy esetleges túlélője az első földcsuszamlásnak, akit magával sodort az iszap? Lehet, hogy csak segítséget akart kérni a két férfitől? De akkor miért rántotta magával a sár alá egyikőjüket, és hová tűnt közben ő, és a test is? És még valami: a golyók miért nem ejtettek sebet rajta, hiszen a lövések éppen oda mentek, ahol a nő mind a kétszer felbukkant az iszap alól, ami ráadásul épphogy csak bokáig ért. A lövéseknek ezen még könnyedén át kellett volna hatolniuk. Rejtély.
12. oldal
Január 16.-a:
6 óra 48 perc. A nap sugarai lassacskán kezdik kiszorítani a sötétséget a környékről. A kunyhóban békésen szunyókáló Gina, valamint Ray arcát a réseken át beszűrődő fény gyengéden cirógatja. Kicsivel később Ray az ébredés nem túl örömteli érzését kezdi tapasztalni a szemébe világító napsütés miatt. Visszaalvás helyett a kelést választja. Mihamarabb szeretne elmenni ebből a faluból. Lekászálódik a szénaboglyáról, s közben erőteljes dörzsölésekkel próbálja a látást visszavarázsolni a szemébe. Az ajtón kilépve ragyogó napsütéses idő fogadja a férfit. A falu felől semmilyen hang nem hallatszódik, de ennek inkább örül, mintsem sajnálná. Kis nyújtózkodás után visszatér a viskóba, ahol közben Gina is ébredezik.
- Szia, Ray!
- Szia. Jó reggelt! Hogy aludtál?
- Egész jól, csak kicsit kényelmetlen volt ez a hely.
- Akkor ma este bérelünk egy hotelszobát.
- Nem azért mondtam.
- De én igen!... Látod milyen szép, napos idő van? Nem is láttuk a Napot, mióta a hegyekben vagyunk, úgyhogy jól jegyezd meg ezt a pillanatot!
- Okés, jegyeztem!
Gina az ajtón kinézve meglepő dologra lesz figyelmes:
- Ray! – szól kikerekedett szemekkel társának.
- Tessék!
- Tegnap… a fák levelei… milyen színűek voltak?
- Micsoda? A falevelek? Nem tudom. Talán sárgák vagy barnák. De miért kérded? – néz értetlenül a nőre.
- Azt nézd! – mutat az erdő irányába Gina.
- Mit? Hol? Mit kellene látnom? - Ray megfordul, de semmit sem lát.
Az erdő, előző napi, őszies, fakó színkompozícióját, színpompás, nyári, erőtől duzzadó árnyalatúra cserélte. A férfi még mindig nem látja a fától az erdőt, s így Gina instruálja:
- A színek, a környezet. Hát nem látod?! Tegnap minden fa félig már kopasz volt. A leveleik mind elsárgultak. Úgy néztek ki, mint ősszel. Most pedig az egész hely a színek kavalkádja. A virágok kinyílva, a fák, és a fű zöldell, mindössze egyetlen nap alatt! Hogy lehet ez, Ray? Mi folyik itt? – kérdi zavarodottan a nő, a szintén elképedve álló társától.
- Nem tudom! Ez tényleg hihetetlen! Nekem eddig fel sem tűnt a változás, csupán a napsütést vettem észre.
- Látod? Egy újabb rejtélyes dolog: tegnap állt a víz mindenhol, a talaj teljesen fel volt ázva. Mára azonban az esőnek nyoma sincs. A föld nem szívhatott magába ennyi vizet egyetlen éjszaka alatt! Ez képtelenség! Ehhez nem kell időjósnak lenni, hogy rájöjjünk!
- Valami nagyon nincs rendben ezen a helyen. Talán még az eltűnésekkel is kapcsolatban lehet…
- Fogalmam sincs, mi okozza, de nem is érdekel! Keressük meg a családod, és az enyémet, aztán menjünk haza, amilyen gyorsan csak lehet! A frászt hozza rám ez a falu, amióta csak megérkeztünk!
- Oké, induljunk!
Pillanatok alatt összekapják magukat, s az autó felé veszik az irányt. A helyieknek még a hangját sem hallják, miközben sietős tempóban átnyargalnak a főutcán. Egyetlen megveszekedett lélek sincs az utcán, pedig már nincs olyan korán, hogy mindenki aludjon. Ezzel azonban különösebben nem foglalkoznak. Addig jó nekik, amíg egyedül vannak.
Az autóhoz érve újabb dolog kelti fel az érdeklődésüket: a födcsuszamlás nyomai is, érthetetlen módon, mind eltűntek! Mintha szó szerint: a föld nyelte volna el. Ezen viszont már igazából meg sem lepődnek, annyi mítikus dolog történt velük az elmúlt pár napban. A kocsi nem indul, Ray kitartó próbálkozásai ellenére sem. Úgy tűnik eddig bírta a megpróbáltatásokat szegény, öreg Plymouth. Ezen merengeni azonban nincs idő. Minél előbb vissza kell jutniuk a városba, ha másképp nem, hát gyalog. Magukhoz veszik a maradék ennivalójukat, és a táskáikat, majd elindulnak lefelé a hegyről, azon az úton, amin jöttek. Ám útjuk nem bizonyul túl hosszúnak. Hanmarosan felfedezik, hogy az ódon híd, az előző napi sárlavina következtében a földdel vált egyenlővé. Fölöslegesen jöttek el idáig, mert erre nem tudnak visszajutni Iquiquébe. A sártengerré vált patakocska most ismét kristálytisztán ragyog. Döbbenetes.
Ray, a csomagokat hátrahagyva elindul körülnézni, hátha meglát egy másik utat, amin lemehetnének, de nincs semmiféle ösvény, ami biztonságosan levezetne a hegyoldalon. Talán azonban az út mégsem volt teljesen hiábavaló: Ray ugyanis talál egy pisztolyt, és egy tölténytárat a híd peremén. Vélhetően valamelyik jobb sorsra hivatott rendőré lehetett. Megmutatja Ginának is, hisz’ mégiscsak ő a „szakember”, ám a nő nem tart rá igényt, így közös megegyezéssel a férfinél marad a fegyver.
Csalódottan visszasétálnak a faluba, ahol a helyzet még mindig változatlan: sehol senki. Ez a nagy csönd már tényleg kezdi megrémíteni minkettejüket, ezért inkább, hogy ne kelljen itt tölteniük az idejüket, felmennek a roncshoz, további esetleges nyomok után kutatni.
Jó ideje keresgélnek már, amikor valami árny suhan át mögöttük.
- Mi volt ez?- kérdi összerezzenve Gina. Te is láttad? Vagy csak képzelődök?
- Hát, ha arra az árnyra gondolsz, akkor nem, nem képzelődtél.
- Akkor te is láttad. Mi a fene lehetett ez?
- Nyugi! Biztos csak egy madár volt, vagy egy papírzacskó, ami átrepült fölöttünk. Nincs mitől félni!
- Oké. Biztos neked van igazad! De mégis nem jönnél ide, egy kicsit közelebb? Bevallom, egy kissé beparáztam!
- Persze, odamegyek, de nincs mitől tartanod!
- Nagyon szeretném én is ezt hinni!
Ahogy keresgélnek tovább, az ég, egyik pillanatról a másikra gyönyörű világoskék színűből, komor, ijesztő feketére mázolja saját arcát. Mindebben nem az a legmegdöbbentőbb, hogy az egész folyamat mindössze néhány másodperc leforgása alatt ment végbe. Nem. A legtitokzatosabb, és leginkább rémületet keltő, hogy az óra, még csak délelőtt fél tizenegyet mutat, mind Gina, mind pedig Ray karján is. „Hogyan lehetséges ez? Mitől lett délelőtt éjszakai sötétség?” – mindketten ezen törik a fejüket. Logikus magyarázat nincs rá. Most már mind a ketten biztosra veszik, hogy valami nagyon különös dolgot rejteget ez a hely. De vajon mit?
Ha tetszett, írd meg, és ha van rá igény, hamarosan újabb részleteket osztok meg Veletek!
Hajrá! Kíváncsian várom a regényedet! (Ha időd engedi, tehetnél fel még néhány részletet belőle! Én roppant nagy örömmel fogadnám!) :-)
Jó, azt kell, hogy mondjam kifejezetten remek írás. Vannak benne váratlan dolgok, a párbeszédek kiválóak és az általad megjelenített rejtélyes események kellő hatással ragadják meg a fantáziát.
Annyit javasolnék, hogy a párbeszédeket érdemes egy-egy sornyi leírással megtörni (akár a szereplők kifejezéseit, gondolatait szemléltetve, akár a környezetbe végbement apró változásokat leírva).
Folytasd, felcsigáztad a gondolataim! :D
Mindenképp folytasd.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.