Hazaérsz, ledobod a táskát, suliból, munkából, vagy csak egy nehéz nap után.
Egyéntől függően megrohanod a helyet ahová a király is egyedül jár, lerogysz
egy székre, ágyra, vagy csak állsz pár pillanatig bambán, élvezed a csendet,
vagy párnába temetett fejjel üvöltöd a tollak közé az élet fájdalmát.
Meg akarsz szabadulni a naptól. Mindentől, mindenkitől, magadtól is. A saját
gondolataid tombolnak odabent a fejedben, tökéletes káoszt (mindig imádtam ezt
a paradoxont) teremtve. Ilyenkor ki akarsz kapcsolni. Hát bekapcsolod a gépet.
Szerintem nem vagyok vele egyedül, akinek ismerősen csengenek a fenti sorok. És
az ember minél idősebb, annál sűrűbben tapasztalja. Kell, hogy kicsit
kikapcsoljunk. Ilyenkor van aki olvas, játszik, mindegy mit csinál, valamit,
ami kimozdítja őt kicsi világából. Ilyenkor lépünk be azon a bizonyos kapun, ami
az ismeretlenbe vezet.
Attól függően, hogy éppen milyen hangulatunk van, választunk kaput. Itt válik
izgalmassá a dolog, ugyanis a választás során dől el, hogy mi is lesz a
történet folytatása. Teszem azt, ha ideges vagyok, vagy széjjelverek egy városnyi
rosszfiút, vagy két világháborúra elegendő ólmot szórók az ellenre. Vagy nem.
Van úgy, hogy nem tud megnyugtatni vagy vigasztalni. Van, hogy ennél több kell.
Ezen a ponton lép színre a játékok azon világa, vagy oldala, amit csak az
ismer, aki benne van.
Annyi érzelmet tudnak kiváltani a játékok, formálni a játékost, és mégis, még
mindig az él a köztudatban, hogy a játék gyerekeknek való. A gémer az, aki otthon
ül, antiszociális, csendes, nyomi és játszik. A helyzet sokat változott az
elmúlt évek alatt, persze nem itthon...
De abszurdisztántól ne várjunk csodát...
De még mindig a szociális élet határmezsgyéje a mi otthonunk, felszántva
lenézéssel, és behintve a megvetés sójával.
Vegyünk egy példát.
Magának való gyerek, nem rajong a sportokért, olvas, otthon ül, feszengve érzi
magát tömegben.
A gátlások szépen falat építenek köré, amit a környezete, a tizenkettő egy
tucat egyediségek sokasága, ki is fest szépen a "gyökér"
"nyomorék" és hasonló rettentő kreatív jelzőkkel.
Nekem volt részem hasonlóban, annyi szerencsém azonban volt, hogy néhány
emberrel közös hangot találtam, és a fizimiskám miatt ez a céltábla legalább a
hátamon volt, és nem kellett hallgatnom őket. De még így is nyomot hagyott
bennem, pedig több éve már. Csak elképzelni tudom, milyen lehet ezt a megvetést
éveken át napi szinten direktben átélni.
Ilyen napok után hazamegy az ember leül a gép elé.
Elmerül egy világban, ahol ő a hős, a megváltó, de legalábbis valaki, aki
számít. A barátok vele játszanak (hasonló szociális hátérrel), és boldogok.
Értékesnek érzik magukat, de legalábbis valakinek.
Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy miért várja a társadalom, hogy az, aki ebben
nő fel, az felnőttként otthagyja, és a világ szerves része lesz. Mikor a
társadalomtól nem kapott mást, csak elutasítást, a játékok pedig mindig tárt
karokkal várták.
Nincs alap, amire építeni tudna.
Ez így nyilván rettentően le van sarkítva, és nagyon fekete fehér. Rengeteg
olyan tényező mutat teljes képet, amit most nem akarok kifejteni, mert napokig
lehetne írni, és beszélni róla.
Viszont szerintem mindenki ismer legalább egy embert, akire illenek a fent
leírtak. Vagy mondjuk magára ismer.
Így nézve a játék máris több, mint játék.
Én például minden játékban jó vagyok, amennyire csak lehet. Nem azért, mert
olyan mély és erős lelki trauma ért, amiért legalább a játékokban meg akarom
váltani a világot, hanem mert ott megtehetem. Szeretem azt látni egy történet
végén, hogy jó volt, amit tettem. Jó érzés tölt el, ha megváltó lehetek, Albion
vagy a galaxis hőse, mindegy, a lényeg, hogy belőlem elégedettséget és jó
érzést vált ki, ha elérem a pozitív befejezést.
Gyerekként rengeteget álmodoztam róla, hogy szupererőm lesz, és megváltom a
világot, megszüntetem az éhezést, és leszek Jézus 2x.
Engem valahogy mindig előre tudott vinni, ha egy játék jutalmazott azért, ha
jót cselekedtem. Hogy nem szétvertem egy házat egy totemért, hanem egy kérést
teljesítettem, vagy kértem és nem loptam, vagy bosszú helyett megbocsátottam.
Nem mondom, hogy a való életben hasonló szituációban ugyanígy tennék-e, de egy
játékban törekszem a jóra.
Az élet olyan amilyen, én a porszem porszeme vagyok a gépezetben, esélyem sincs
bármin is változtatni. Viszont egy játékban hatalmamban áll megtenni mindazt,
amin itt maximum álmodozhatok. Egyszerűen szeretem látni, hogy jóra fordulnak a
dolgok, mert az élet nem ilyen. Nincsenek hirtelen megoldódó gondok, és
mindenből felálló hősök. Itt valaki élete azelőtt ér véget, hogy megszületne,
másé pedig egyik napról a másikra dől porba. Persze van, mikor fordított a
helyzet. De egy játékban TE vagy aki ezt eldöntheti. És szerintem ez az egyik alappillére
amiért játszani szeretünk. A döntés hatalma.
Az élet igazságtalanságát le tudjuk vezetni egy játékban és fel tudunk lépni
ellene. Persze, lehet mondani, hogy az csak egy játék. Mert így van. Az csak
egy játék, ezt soha nem szabad elfelejteni. De hatással van ránk, erősít
minket. Nekem például mindig jó kedvem lesz, akárhányszor a neverhood végére,
vagy az arcanum befejezésére gondolok. Mindkét esetben egy jó emlékért nyúlok,
amit pajzsként tudok az élet kardja ellen emelni, amíg az kicsit ki nem fárad.
Olyan plusz töltést nyerhetünk egy játékból, amit nem is gondolnánk.
Ami mindennél fontosabb szerintem, hogy hat ránk. Kapcsolatba lépünk a
játékkal és az képest jókedve deríteni, kikapcsolni minket egy kis időre.
Szar napom volt, de megállítottam egy alien inváziót, vagy szövetségre léptem Ghandival
(ne… nem éri meg).
Képes velünk elfedtetni egy pillanatra a világot, és kapunk egy pár percet,
hogy vegyünk egy nagy levegőt.
A lényeg, hogy pozitívan tud minket tölteni egy játék. Lesz, mikor ezt a
töltést sokkal, sokkal erősebben kapjuk meg.
Egy rettentő nehéz és zsibbasztó nap után, fáradtam, dühösen, elkeseredetten
hazaérsz, ledobod a táskád és…
Megöleled a párod, vagy a gyerekeidet, örülsz nekik, ők örülnek neked. Életed
szerelme egyetlen mosolyával elpusztítja minden gondodat, a gyereked látva
pedig tudod, hogy érte semmi nem lehetetlen.
Összemérhetetlen a két erő, viszont van közös pontjuk, mert mindkettő segít.
Nyílván, közel sem azonos mértékben. De amíg a fentiek nem lépnek be az
életünkbe, addig ezt egy program tudja kölcsönözni nekünk, nem végtelen ideig,
és nem mindig. De amíg tart, addig jó, és a lényeg. Túlélni egyik napról a
másikra, míg meg nem tanuljuk a problémákat és gondokat megoldani, kezelni. A
játékok pedig pont egy olyan korban nyújtanak segítő kezet annak, akinek kell,
mikor igen csak szükség van pozitív töltetre az életben.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet.
Aztán, amikor a nagy hárdkór gamerre (most kb 5 percig gondolkoztam, hogy fogalmazzak, hogy ne vedd magadra, mert téged szeretnélek a legkevésbé megbántani) rámosolyog egy lány, vagy eltölti élete első munkanapját, esetleg lesz egy baráti társasága és befogadja egy bizonyos társaság, akkor meg fejvesztve hajítja el a joyt, bill, egér kombót, és egy hét múlva már, gúnyos vigyorral mondja, hogy kinőttem belőle. Persze, kicsit összetettebb ez és sarkosan írtam, de lényeg a lényeg. Arra nincs idő, amire nem akar szánni az ember.
Rengeteg családos "gamer"-t ismertem meg, akik egészséges, teljes értékű életet élnek, mégis van idejük játszani. Persze, nem úgy mint anno, hogy hajnali négyig nyomja a Morrowindet, aztán az álmossággal küszködve, a buszon olvasgatja a tételeket, hogy mégis legyen gőze arról, miből is szóbelizik. Öregszünk és ezzel együtt a felelősségtudatunk is nő, de attól még játsszunk. (és még így is belecsúszhatunk, egy 5 órás keléssel egybekötött, hajnal háromnegyed négyig tartó x-com végigjátszásba) ;)
Egyébként érdekes blog. ;)
Csak én saját magamon úgy látom, hogy ahogy az ember halad előre ( barátnő, feleség, gyerekek) úgy egyre inkább szorulnak háttérbe a játékok. Mert onnantól ami időnk van velük szeretnénk tölteni. Én legalábbis tizedannyi időt töltök a gép előtt, mióta a párommal együtt vagyunk.
A téma mindenesetre érdekes :D
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.