2015.09.18 - Reggel (péntek):

Az előző nap kemény volt. Nagyjából 15 órát húztunk le a munkahelyen. Rengeteg meló, reggel fél nyolctól folyamatosan pörögtünk.  Másra sem vágytam egész nap, csak arra, hogy ruhástól beleugorjak az ágyba és végre pihenhessek. Éjfél körül meg is tettem.
Reggel 9-kor sikerült magamhoz térnem. Asszonykámmal megbeszéltem, hogy ma szabadnapom alkalmából délután bizony kockulás lesz, aztán majd este foglalkozok vele. Bele is egyezett. Sikeresen ki tudtam maxolni a Dishonored-et, aztán oda feküdtem barátnőmhoz, megmaszíroztam, mert fájt már a háta.
Este 11-kor ismét leültem az x360 elé, majd nekiálltam a Shadow of Mordor-nak. Egy óra játék után barátnőm szenvedni kezdtett...

Nem tudtuk mi számít jósló fájásnak és mi számít "valódi fájdalmaknak". Gyorsan rá is kerestünk Google-n. Igazából a jósló és a tényleges között is voltak rá jellemzőek. Édesanyámat is felhívtuk, mi tévők legyünk, mivel ő ápolónőként és két saját gyermek után tapasztaltabb, mint mi. Ő azt javasolta, irány a kórház, viszont anyós (ki három gyereken van túl) szerint ezek jósló fájások. Én pedig azt mondtam, várjunk hajnali négyig, s ha addig is ugyan olyan fájások vannak, akkor bemegyünk a kórházba.

A fájások pedig nem javultak. Igaz, hogy csak szeptember 21-re (hétfő) van kiírva, de pár napot tévedhetnek az orvosok. Néhány hét eltérés még nem jelent veszélyt, viszont hónapok már igen. Nálunk pedig két nappal volt kevesebb a kiírt időnél. Baj már nem igazán lehet. De ne fessük a falra az ördögöt...

Szóval hajnali négykor felhívtuk sógoromat, hogy jöjjön már értünk, mert úgy érezzük, itt az idő. Tíz perccel később szirénák hangjait hallottuk. Azt hittem mentő autóval jön, de nem. Beértünk a kórházhoz, felvittük a cuccokat a kilencedikre, majd csengettünk az ajtón.
Kijött egy nővércsaj, aki beinvitálta páromat, majd azt mondta én maradjak kint. Hát jó. Fél óra várakozás után odaálltam már az ajtóhoz megkérdezni, mivan már: szülünk ma, vagy ezek kamu fájások. Ahogy odaálltam vigyázba, kijött egy másik nővér. Kérdezi tőlem:
- Bejelentkező papírt kérem.
- Hát az nincsen nálam.
- Pedig magára várunk...
- Én meg magukra, azt se tudom mi van, nekem senki se szólt!
- Na jól van, szaladjon le kérem a portára, majd ott a számítógépen jelentse be.
Gyorsan futás le a földszintre. A portát egy hatvanas éveit taposó idős hölgy őrizte, aki éppen "meditált". Mivel én nem találtam azt a bizonyos számító gépet, így az ő segítségét kértem.
Amint megtaláltam szaladtam is vissza fel, majd veszettül csengettem. Megpillantottam bent páromat, s kérdeztem:
- Na mizu?
- Ma szülünk...

"Miért pont ma?"  - tettem fel magamnak a kérdést nap mint nap. Fáradt voltam, kezdtem nyűgös lenni, de inkább nem panaszkodom, mivel asszonynak szintén ez volt a baja, annyi különbséggel, hogy egy három kilós ember van benne. Eljött az idő, nincs vissza út. Ma apuka leszek, történjék bármi is!

Barátnőm beleegyezett abba, hogy a spanyol diákok részt vegyenek a szülésen. Érdekes volt, hogy se a szülésnők, se az orvosok nem beszéltek angolul, viszont a három spanyol diák sem beszélt magyarul. Még így is sikerült egymást megérteniük. Amikor meg nem, akkor én voltam az angol tolmács. Vicces volt, s egyben félelmetes is.

10:00

Már öt órája szinte semmi sem történik. Szegény szerelmem továbbra is ugyan úgy szenved, közben a szomszéd helyiségből halljuk az üvöltöző nőket. A spanyol Emanuel széles mosollyal jött be állandóan hozzánk, majd nézte mikor jöttek a fájások. Én azt hittem olyan lesz, mint a Taxi 3-ban: egy monitoron láthatom, mikor jönnek a fájások, de itt nem úgy történt. Asszony kezét ráadásul háromszor szúrták félre, mire megtalálták a vénáját. Így is szenvedett szegény, és még bénáznak is.

Jön a hír: lassan megindítják a szülést. Eddig minden rendben látszik, viszont kicsit felgyorsítják a tempót. Hoztak egy kb. 35cm-es tűt, aminek már a látványától rosszul lettem. Mondták, hogy ezzel a burkot megrepesztik. Egész jól tűrte a fájdalmat, én visont már kezdtem szédelegni.
Fél órával később jött a csódás hír: jön ide egy gyerek orvos, illetve egy doktor. A három diák szépen felrosakoztak egymás mellé. Volt ott még három szülésznő is. Megindították a szülést.

Az egyik doktor ráfeküdt asszony pocakjára, a másik pedig ott....az ajtónál túrkált. Szegény barátnőm hiába nyomta, ahogy tudta, a baba meg sem mozdult. Ezt eljátszották négyszer.
Az asztalon egy tál tele volt valami vörös folyadékkal. Arra gondoltam az befőttes üveges meggynek a leve, így kevésbé fordult fel a gyomrom. Több, mint 24 órája talpon, 12 órája nem ettünk, ezért a beleim is sokkal érzékenyebbek voltak. Próbáltam nem elokádani magamat, de majdnem sikerült, mikor olyan szagot tüdőztem le, amit nem kellett volna.
Nem megy ez a szülés olyan egyszerűen. Hiába adtak be valami fájdalom generáló löttyött a szervezetébe, semmi sem történt. Illetve csak annyi, hogy nagyobbak voltak a fájások. Mivel a baba semerre sem hajlandó mozdulni így jött az újabb hír:
Császármetszés lesz!

Ekkor már én se tudtam teljesen erős lenni, bevallom férfiasan, eltörött a mécses. Asszony szenved, feleslegesen. Én már a kezdetetek óta a császármetszés mellett voksoltam, mivel az kevésbé fájdalmasabb. Végül is teljesült azt, amit akartam, de már későn: kínlódott, méghozzá a semmiért.

Betolták a műtőbe. Három telefon volt nállam, mindegyik egyszerre csörgött. Azt se tudtam kivel beszéljek. Sőt, beszélni se tudtam! Hiába mondták az orvosok, hogy nem lesz semmi baj, én akkor is nagyon aggódtam! Járkáltam a folyosón jobbra-balra, mivel itt már nem lehettem bent. Egész végig vele voltam, de ide ugyebár nem engedtek be. Talán jobb is...

A tök csendes folyosón egyszer csak az ajtó mögül meghallottam egy kisbaba sírását. Egy kisbabáét, aki az enyém.
Bementem, hogy megmutassák nekem az utódomat. Mikor oda értem felé, lesokkoltam. Nem a látványtól, mert gyönyörű kislány lett. Odaértem és:
"Itt egy baba. Ráadásul az enyém. Ez a gyerek itt az enyém. Én vagyok az apja. Valamit tennem kéne. Megfogom. De hogyan?"
A kis ideig tartó sokk után észhez tértem, majd a nővér levitte a babaszobába lemérni. Vártam asszonyt, hogy vele vajon mi lehet. Az egész műtét negyed óra alatt készen is lett. Kislányom 2015.09.19-én, 11:35-kor látta meg a napvilágot!

 Asszonyt áttolták egy másik szobába, mely egy emelettel lejjebb volt található. Végre tudtam vele beszélni. Hál Istennek ő is és a baba is egészségesek. Kis idő elteltével behozták hozzánk kislányunkat. 

A baba 3050 gramm és 42 centi!

Kis szerelmem nem sírt, sőt, nézelődött és dugdosta ki a nyelvét. Őszintén szólva én nem ilyenre számítottam. Azt hittem visítani fog, mint a fába szorult féreg, s azt hittem úgy fog kinézni, mint egy ufó. De nem így lett. Gyönyörű lett a babám, akit már most nagyon imádok én leszek a világ legjobb apukája! Igyekszem mindent megtenni érte, és megadni mindazt, amit én nem kaphattam meg! Minden erőmmel azon leszek, hogy csodálatos gyerekkora legyen (és nem elkényeztetett...), és hogy biztonságban legyen! A lehető legtöbb törődést meg fogja tőlem kapni! Büszke vagyok rá és a barátnőmre! Ők az életem értelmei és a legfontosabbak számomra!!!

(Videó a csöppségemről)






(De a napi egy óra Game-elést nem adom fel!) 
 

Végszó: elnézést a foglamazási, helyesírási hibákért, de hosszú napon vagyok túl. Jelenleg 34 órája vagyok talpon.