A kezdetek

Elég régóta fenntartásokkal kezelem az Ubis játékokat (is). Az előzeteseknek a felének a negyedét sem hiszem el. Számításba veszem, hogy a grafika a végleges változatra valószínűleg jelentős downgrade-en megy keresztül, és megjelenéskor inkább hasonlít egy félkész, optimalizálatlan beta állapotú játékra, aminek rengeteg hibája, és hiányossága van. De ugyanakkor egyre többször tapasztaltam azt is, hogy ha várok, egy idő után a legtöbb esetben foltoznak rajta annyit, hogy végül olyan állapotba kerül, amilyennek minimum a megjelenéskor kellett volna lennie. Éppen ezért az utóbbi években a legtöbb ubis címet jóval a premiert követően, sok patch után szerzem be. Addigra általában már egy egészen korrekt állapotban lévő játékot kapok, amivel szívesebben játszom.

Gondoltam ez a játék is ilyen lesz majd. A Wildlands koncepciója nagyon tetszett. Kedvenceim az Open World játékok, és azon belül is az akció-shooter orientált játékmenet. A Ghost Recon széria pedig régebben nagy favorit volt nálam, amíg nem jött a Future Soldier…

A Ghot Recon Wildlands esetében két beta is rendelkezésemre állt, hogy kipróbáljam megjelenés előtt. Egy zárt, és egy nyílt. Nem tudom már melyik milyen sorrendben volt. A lényeg, hogy az első alkalommal borzasztó élményeim voltak. Annyira sok sebből vérzett a játék számomra, hogy nem is részletezném.

Ha jól emlékszem alig két hét múlva jött a következő beta lehetőség. Úgy gondoltam szinte kizárt dolog, hogy ilyen kevés idő alatt javítsanak rajta annyit, hogy megfeleljen az igényeimnek. De adtam neki még egy esélyt. A következő beta alkalmával már sokkal jobb lett. Habár még mindig úgy éreztem, bőven van mit csiszolni rajta, de mégis már akkor volt olyan állapotban, hogy nagyon élveztem azt a közel 8 órát, amit a beta hétvége alatt töltöttem el vele. Úgy gondoltam, hogy ha a megjelenésig nem is javul tovább jelentősen, ha csak így marad, mint ahogy most van, akkor is megéri nekem. Így sok év után először a megjelenéskor vettem meg magamnak egy ubis játékot.

Freeeeedoooom

Hatalmas térkép, óriási szabadon bejárható terület. De itt tényleg szabadon bejárható az egész rögtön az első bevezető küldetés után. Nincs lezárva semmi. Persze sokan mondják ilyenkor, hogy mit ér a nagy map, ha üres, monoton, és ismétlődő a táj? Nos, itt erről szó sincs. A játéktér 11 ökoszisztémát vonultat fel.

Rendkívül változatos, és szemet gyönyörködtető tájak váltják egymást ebben a fiktív Bolíviában. A különböző napszakok, időjárási viszonyok, valamint azok legkülönfélébb kombinációi pedig még tovább fokozzák a változatosságot. Oké, de ezt a nagy térképet be is kellene járni valamivel.

Járművek

A játéknak vannak gyengeségei. Nem is kevés. Az egyik ilyen, ami sokaknál kiverte a biztosítékot az a járművek fizikája. Szvsz jogosan. A beta verzióban először a négykerekűeknek semmi súlyuk nem volt, mintha papírból lettek volna. Az irányítás, és a járművek viselkedése pedig tényleg nagyon fura volt, sokszor pedig egyenesen nevetséges. Sokan panaszkodtak még a légi járművekre is, főleg a helik irányítására, viselkedésére. A megjelenés óta többször is változtattak a járművek fizikáján, viselkedésén. Szerintem még most is hagy bőven kívánnivalót maga után. De legalább elég jól koszolódnak, és törnek. Szépen le lehet őket amortizálni :)

Számomra azonban nem annyira vállalhatatlan. Akadt pár autó, aminek aránylag tetszett a fizikája, irányítása, és inkább csak azokkal megyek. Amúgy meg ha az a célom, hogy minél hamarabb odaérjek valahova, akkor viszont pont kapóra jön, hogy árkon-bokron keresztül lehet hajtani, mint a meszes. A légi járművek irányítására pedig jól ráéreztem már az elején is, még mielőtt könnyítettek, és csiszoltak volna rajta jelentősebben. A térképet elsőként úgy oldottam fel, hogy szinte az egészet körbe repültem. Az elején a haverral ketten sokat toltuk coop-ban, ott ült mellettem a gépben, én vezettem, és teljesen el volt ámulva attól, hogy a fenébe érzem ennyire a gép irányítását, és milyen szépen kikerülöm a rakétákat is. Ugyanis neki nagyon nem ment. Elmondása szerint ő max. pár percet tudott repülni, aztán mindig lezuhant, vagy lelőtték. Nem tudom miért, és hogyan de nekem jól kézre állt, és főként az egymotoros kis repülővel nagyon szerettem repülni. Csakúgy, mint a Just Cause 2-3-ban. Talán pont azért jött be annyira, mert ahhoz hasonló volt itt is a repülés. Nem tudom, de a stat szerint 10 órát töltöttem a levegőben, és nagyon élveztem. Bámulatos a látvány onnan fentről is. (Galéria itt.)

Később aztán indítottam egy másik karaktert, amivel már szinte az egész térképet gyalog sétáltam körbe, és fedeztem fel. Mivel az autók fizikája, viselkedése tényleg elég ’fura’, a séta meg amúgy is nagyon egészséges, a gyönyörű tájakon túrázni egy jót remek kikapcsolódás.

Az open world játékokat ezért is szeretem nagyon. Az világ hangulata, az atmoszféra, ha bejön, akkor örömmel barangolok benne, és sétálgatok gyönyörködve a tájban. Így van ez nálam sok open world játéknál. Pl. a Mafia 2 esetében is, amiről szintén készítettem egy ilyen videót anno.

Rengeteg feladat, de mit ér, ha mind repetitív, monoton, unalmas?

Mit is lehet csinálni ebben a hatalmas országban? Felszámolni a drog kartellt. 21 régió, 26 boss, 106 küldetés, mellékküldetések, plusz a rengeteg gyűjtögetnivaló. Ezek a számok impozánsak, azonban szvsz a story egyáltalán nem nagy durranás, és a küldetések is hamar monotonná válhatnak, hiszen elég önismétlők. Viszont a játék legnagyobb erénye, hogy óriási szabadságot kapunk abban, hogyan oldjuk meg azokat.

Freedom of choice

Szinte csak a fantáziánk szab határt annak, hogy milyen taktikával, és milyen stílusban oldunk meg egy-egy feladatot. Sokszor ráadásul nem is a terv szerint alakulnak a dolgok, improvizálni kell, hiszen véletlen, meglepetésszerű szituációkba is keveredhetünk. Plusz abban is elég nagy szabadságot kapunk, hogy milyen sorrendben teljesítjük a küldetéseket.

Azért persze nem határtalan a szabadság, de még mindig jóval több, mint sok más játékban.

Jómagam a story küldetéseket csak azért nem szerettem, mert sokszor volt benne valami előre scriptelt dolog, vagy olyan, ami pl. arra kényszerített, hogy ezt most csak így, vagy csak ezzel az eszközzel lehet megcsinálni. Ezt pedig nem szeretem, szóval hagytam is a fenébe a sztori szálat. De leginkább az nem tetszett, hogy sok volt benne az olyan, hogy észrevétlennek kellett maradni. Ha észrevettek buktam, és kezdhettem elölről. Persze amúgy érthető, és jogos a sok ilyen küldetés, hiszen ez egy lopakodós játék lenne elvileg, amiben „mi szellemek vagyunk”.

We are Ghosts

A játék lényege mégiscsak a lopakodós kommandós játékmenet lenne. Amit nagyon szépen szét tudnak barmolni az idióta AI csapattársak. Egy újabb gyengesége a játéknak. De van megoldás. Én azt választottam, hogy ha egyedül játszottam, akkor mindig elzavartam őket messzire, valami bokor mögé, hogy ne zavarjanak, és csináltam egyedül, magányos farkasként a feladatokat. De sokszor játszottunk a haverral ketten, szépen összedolgozva, kommunikálva. Természetesen alapból ’Ghost’ módban, tehát lopakodva, hangtompítós fegyverrel, mesterlövész puskával. Szellemekként, nem riadóztatva, szépen csendben. Szerintem a legnagyobb erőssége a játéknak ha csapatban, haverokkal, összedolgozva, taktikázva oldjuk meg a feladatokat, pucoljuk ki a bázisokat, outpostokat. Fantasztikus élmény. Plusz a választás lehetősége, amit már említettem. Pl. ugyan azt a bázist kipucoltuk egyszer úgy, hogy a haver taktikai terve szerint (ő volt a parancsnok) aztán meg fordítva, egy másik taktikával, más irányból támadva. De ha ugyan azt a taktikát próbáltuk meg kétszer egymás után, akkor sem alakult mindig minden a terv szerint, improvizálni kellett, így megint másképp alakultak a dolgok. Plusz még a napszak, és az időjárás is más volt, így pláne teljesen más élményt nyújtott. Pedig ugyan azt az objektumot támadtuk meg kétszer, vagy többször is egymás után. Na így lesz változatos, egy olyan játék, amiben a feladatok rendre ismétlődnek. Ezért kedvenceim az OW játékok. De ehhez a játékos (játékosok) kreativitása, fantáziája is kell.

Kihívás

Szvsz a kihívás mértéke nem csak a nehézségi szinttől függ ebben a játékban sem. Nagyban függ attól is, hogy milyen segítségeket, és HUD elemeket használunk. Nyilván minél kevesebbet, annál nagyobb lehet a kihívás. Jómagam pl. utálom, amikor világít az ellenség a monitoron, netán egy rikító, színes ikon van a feje fölött, hogy „ide lőjetek!”. Ha pedig még a falon keresztül is átlátok azt végképp rühellem (wallhack). Persze van még mindenféle marker, detection meter, drone, minimap, night vision, stb. ami megmutatja nekünk merre is van az ellenség, és minden egyéb cucc. Sokan úgy vannak vele, hogy így nem nagy kihívás a játék. Én is hasonlóképp gondolom. Nem szeretem, ha tele van HUD elemekkel a képernyő. De ezeket részletesen testre lehet szabni, ki-be lehet kapcsolgatni. Van lehetőség néhányat, vagy akár mindet kikapcsolni, így igényünk szerint testre szabható a kihívás mértéke.

Difficulty and HUD: a challenge adapted to your tastes

Lehetőség van a teljes HUD kikapcsolására is. Azért a legnehezebb fokozaton teljes HUD off mellett egy nagyobb Unidad bázist kipucolni nem gondolnám, hogy annyira könnyű. Persze biztos akadnak olyan nagy „hardcore gémerek”, akiknek így is piskóta. Amúgy érdekes, hogy amikor kerestem a neten ilyen No HUD, extreme difficulty videókat, majdnem mindenki használt egy-két „kiskaput”. Az egyik ilyen a drone. Nincs marker, meg hud, de a drónt azért felröpteti, és így figyeli ki, hogy hol, hogyan helyezkedik el az ellenség.

Nálam a drone használat a több, mint 160 óra játékidőből mindössze 3 perc volt. Az is csak azért mert egy-két küldetésnél kötelező volt. A távcsövet sem használtam. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy én olyan fasza gyerek vagyok, hogy HUD nélkül, drone nélkül, legnehezebb fokozaton tolom. Nem, nekem az már túl nehéz. Én csak egy átlag casual játékos vagyok.

Nehézségi szintek

Sok játékkal nem szeretek a legnehezebb fokozaton játszani. Ezzel sem. Mert itt is, mint sok más esetben, inkább érzem unfair szopatásnak, csalásnak, mint korrekt kihívásnak. Ugyanis legtöbbször annyiból áll a (leg)nehezebb fokozat, hogy az ellen több sebzést kibír, míg én kevesebbet. Valamint az érzékei oly módon kifinomulnak, hogy az már valami természet feletti. Valószínűleg pl. ilyenkor már ő is átlát a falakon is, ugyanis hajlamos olyankor is észrevenni, amikor elvileg lehetetlen lett volna. Plusz olyan szuper mesterlövész válik belőle, hogy ha a fűben hasalva leadok egy hangtompítós sniper puskából egy lövést, azonnal tudja, hogy hol vagyok, rögtön odafordul, és csípőből, rohanás közben micro uzi-val fejbe lő 60000 km-ről. Persze a hardcore gémerek általában a legnehezebb fokozaton tolják, és tudom, hogy én vagyok a noob, meg kazuár, de nekem ez így akkor sem szórakoztató. De persze nem is lehetetlen. Haverral ketten pucoltunk már ki sikeresen így is egy-két bázist, de ilyenkor már tényleg nem szabad hogy észrevegyenek. Riadó, pontosan lőnek, hamar halunk.

Én inkább szeretek úgy játszani, hogy lazább nehézségi szinten, de kevesebb segítséget használva. Kevesebb HUD, skill, kütyük, spéci OP fegyverek, stb. hanyagolva. Ezek közül sokat nem használok egyáltalán, vagy nem a legjobbat, nem maxolom ki a karaktert, és a felszerelést.

Jó ideje már egy olyan karakterrel játszom, aminek NULLA skill-je van. Egyet sem váltottam be. Nem a legjobb tulajdonságokkal rendelkező fegyverekkel megyek, és szinte semmilyen kiegészítőt nem raktam rájuk, főleg olyat nem, ami a pontosságot jelentősen javítaná. És mint említettem drónt sem használok, AI csapattársak pedig elzavarva messzire. De cserébe nem a legnehezebb fokozaton tolom teljes HUD nélkül, mert így tényleg hamar kifeküdnék.

Mesterséges Intelligencia

Nehezebb fokozaton (!!!) ’Ghost’ stílusban, lopakodva játszva egészen jónak tűnt az ellenséges AI. Nem süket. Felfigyel a különféle hangokra. Nem vak. Felfigyel minden rendellenességre. Pl. arra is, ha egy hangtompítóssal kilövünk egy lámpát, és pont meglátja. Sok apróság van, amit észrevesz, meghall, gyanút fog, és elindul kinyomozni mi lehetett az.

Plusz megvan a maguk élete. Járőröznek, megállnak beszélgetni, leülnek pihenni, stb. Éjszaka alszanak, reggel felkelnek, és mennek a dolgukra. Egyszer haverral hajnalban beszivárogtunk egy nagyobb bázisba, hogy észrevétlenül kilopjunk valamit. Szinte mindenki aludt, könnyedén, észrevétlenül besunnyogtunk. Már a bázis kellős közepén voltunk, amikor kelt fel a nap, és szépen sorba jött ki mindenki a sátrakból, barakkokból. Mi meg ott topogtunk jobbra-balra. Vígjátékba illő volt, amit mi leműveltünk ott :) Ráadásul nappal hamarabb észrevesznek. De ez függ az időjárási viszonyoktól is. Nyilván éjszaka vesznek észre a legkevésbé, de napközben ködös, borongós időben szintén kevésbé, mint szikrázó napsütésben. Vagy pl. viharban, villámlások közepette kevésbé hallják meg az általunk keltett zajokat, mint szép időben, szélcsendben. Ha pedig észrevettek, és kitör a tűzharc próbálnak bekeríteni. Ha eliszkolunk, és sikerül újra elbújni, akkor jó ideig keresnek, stb. Összességében szerintem elég részletesen kidolgozott az AI, sok apróságra odafigyelnek. Szóval elég korrekt lenne…. De csak lenne….

Detection meter = Nem vesz észre akkor sem, ha előtte szambázok.

Sok játékban az ellenséges MI számomra ezen csúszik el. Miközben mi nagyon is jól látjuk az ellenséget, mindeközben ők minket nagyon nehezen vesznek észre, mivel látássérültek. Sok paródiába illő jelenetet tudnék mesélni, ami ezt példázza, de a youtube is tele van ilyen vicces videókkal, és szerintem majdnem mindenkinek volt számtalan ilyen élménye, szóval szerintem tudjátok miről beszélek.

Főként az egyre több játékban alkalmazott „detection meter”-nek hála nem igazán akarnak észrevenni még akkor sem, ha pont előttük szambázok. A rendszer lényege ugyanis egy olyan jelentős könnyítés a játékosoknak, hogy még ha észre is vesz az ellen, akkor is jó pár másodpercig csak vakargatja a fejét, hogy ’ez meg kicsoda, és mit akarhat !?’

Na most ezt akkor is előadja, ha épp előtte állok, és egy fegyverrel pont a fejére célzok. Még ilyenkor is eltelik az a bizonyos x idő még mielőtt felfogná, hogy ellenség vagyok, és a kezemben nem virágot tartok, hanem fegyvert. Vagy amikor a szeme láttára rohanok egyik bokortól a másikig, de csak vakargatja a fejét. Addig amíg a detection meter csík meg nem telik úgy szambázhatok előttük, ahogy akarok teljes harci felszerelésben. Csak áll bambán, és néz, mint a birka egy jó ideig. Ez idő alatt kényelmesen lelőhetem, ha akarom. Duck hunt. Vagy elbújhatok. Ilyenkor jobb esetben csodálkozva lassan odasétál, ahol legutóbb látott. Megáll, vakarja a fejét, majd legyint egyet, és megy tovább mintha mi sem történt volna. A csík visszamegy, és kezdődhet az egész elölről. Ez egy egész játékot teljesen komolytalanná tud tenni számomra, sőt egyenesen nevetségessé. Sokat röhögünk az ilyeneken a nejemmel. A szomorú viszont az, hogy ez a késleltetett reakció sokszor tényleg duck hunt szintre alacsonyítja le a játékot. Hiszen rengeteg időm van az orra előtt táncolva becélozni, és lelőni, mialatt csak áll, és bambán bámul.

Nem szeretem ezt a rendszert. Pl. a Mafia 2, és a Jimmy DLC, amit mostanában épp újrajátszok sokkal hitelesebb, és egyúttal élvezetesebb kihívás nekem, ugyanis ott az ellenség abban a pillanatban, ahogy meglátja Jimmy kopasz fejét, rögtön golyózáport küld rá. Ezzel szemben pl. a Mafia 3-ban a detection meter-nek hála, még vakargatja a fejét egy ideig. Röhej, nézzétek meg.

Egyébként sem annyira kedvencem a lopakodós stílus, így meg aztán pláne kiábrándító, mert ilyen látássérült, lassú felfogásúak között nem nagy kunszt észrevétlennek maradni. Habár a Wildlands esetében talán annyiban változik a helyzet, hogy minél közelebb vagyok, annál hamarabb megy fel a csík. Valamint a (leg)nehezebb fokozaton már egyáltalán nem olyan bambák, sőt. Mint említettem azzal meg az a bajom, hogy nekem az már túlzás, a másik véglet.

Könnyebb fokozaton viszont főleg a lassan ’töltődő’ detection meter miatt eléggé vicces duck hunt nekem a játék, de mégis szórakoztató tud lenni így is. Sokszor pucoltam ki egyedül bázisokat tele cartell emberekkel úgy, hogy végig hangoskodtam LMG-vel, és rohangáltam fel-alá mint a mérgezett, de ők egyszer sem tudtak rám lőni, mert mindig lelőttem mindenkit még mielőtt megtelt volna detection meter csík. Vagy szimplán csak odarohantam, és tökön rúgtam (szó szerint) még mielőtt lőtt volna. Röhej. Viszont éppen ezért azt csinálom az ilyen játékoknál sokszor, hogy direkt hagyom, hogy észrevegyenek. Különböző (nejem szerint) "filmbe illő", amolyan Chuck Norris módon. Odamegyek, és integetek, hogy ’hahó itt vagyok seggfejek’. Van, amikor csak odaállok, és hagyom, hogy észrevegyenek, és amikor elkezdenek lőni gyorsan fedezékbe ugrok. Vagy egy figyelmeztető lövést adok le az ellenség mellé. Vagy egy gránáttal, robbanással nyitom a bulit.

Na így már viszont nagyon élvezem :) Ilyen amikor Chuck Norris módban Lone Wolf McQuade Texas Ranger stílusban tolom könnyebb szinten:

Főleg 1:12-től emeltem ki azt, hogy a detection meter-nek hála milyen bamba az ellenség.

Intelligens fedezék, és egyéb bakik

Számomra ez a legnagyobb hibája a játéknak. Mint minden új TPS játékban, így itt is az első indítás után kerestem a fedezék gombot. Nem találtam. Mert nincs. „Intelligens” módon használja, vagy épp nem használja, vagy nem jól használja a fedezéket, amikor a közelébe érek. Rohadt bosszantó. Sokszor ugyanis azért halok, mert a fedezékhez nem sikerült rendesen odalapulni. Vagy nem jó irányba. Amúgy meg sokszor kilóg a fél testem, vagy a fejem, ami ’engage’ módban, heves tűzharc közepette, főleg nehezebb fokozaton végzetes. Amikor pedig én szeretnék kilőni a fedezék mögül, sokszor odaragadok, szerencsétlenül bújok ki, nem tudok ráfordulni, nem látok rá az ellenségre, stb. Nagyon bosszantó tud lenni nekem. Főleg a Division remek fedezékrendszere után ez valami iszonyat frusztráló. A legtöbbször ezért megy el a kedvem ettől a játéktól.

Plusz az ellenség tipikusan, csakúgy mint más játékokban, itt is úgy bújik be a fedezék mögé, hogy sokszor kilóg a fél teste. De a feje majdnem mindig, hogy könnyedén gyűjthessem a headshot-okat egyúttal megadva neki a kegyelemlövést, ha már ilyen marha. Plusz az erősítés hasonlóképp érkezik, mint a Far Cry 3-4 esetében. Jön a jeep, kiürítem rá a táramat, majd holtan kihullanak belőle az emberek, vagy még bent felrobbannak. És gyűlnek szépen egy kupacba.

Arcade casual duck hunt, vagy korrekt taktikai shooter?

Szerintem mindkettő. A játékoson múlik, hogy állítja be, hogy áll hozzá, milyen stílusban játszik, milyen fegyverekkel. Nem mindegy milyen nehézségi szinten megyünk, és milyen segítségeket veszünk igénybe, milyen HUD elemeket kapcsolunk be, és ki.

Beállíthatjuk úgy is, hogy egy arcade, könnyű shooter játékot kapunk buta, lassú, bamba AI-val, ahol minden villog, világít, és alig sebződünk. Azonban minél följebb állítjuk a nehézségi szintet az AI annál gyorsabban reagál, lövései pontosabbak, és halálosabbak, valamint sokkal kifinomultabbak lesznek az érzékei, jobban kiszúrnak minket. Plusz a HUD-ot is lehet e mellé minimalizálni, vagy akár teljesen kikapcsolni. Megfelelően beállítva tehát egy komolyabb kihívást nyújtó lopakodós taktikai shooter is lehet ez a játék. Plusz az egyes körzetek is eltérő nehézségűek. A 30-as szint elérése után pedig megnyílik a Tier One mode, ami újabb kihívásokat nyújt.

Sok múlik tehát a játékoson is. Számomra a szabadság, a sokféle lehetőség játéka, rengeteg felfedezni valóval, gyönyörű játéktérrel. Nekem 160 óra után sem unalmas. Rendszeresen visszatérek a játékba, és csinálom, amihez épp kedvem van. Van amikor csak kirándulok, felfedezek, repülök, vagy sétálok. Van, amikor egy unidad bázisra van kedvem beszivárogni, minimal HUD-al, komolyabb nehézségen, óvatosan. De legtöbbször inkább egyedül, Lone Wolf McQuade Chuck Norris módban könnyebb fokozaton megyek és lekommandózom a bázisokat, darálom a kartell embereit.

Sokak szerint azonban a legnagyobb élmény, ami a szavatosságot is a leginkább kitolja, ha haverokkal toljuk coop-ban. Van még Live season challenge, érkezik a pvp mód is (Ghost War), valamint most hétvégén ingyen játszható a játék. (2017. október 12-15.)

Köszönöm a figyelmet.