A XXI. század a technológiai forradalom kora. A emberiség látszólag folyamatosan fejlődik és egyre feszegeti mind a fizikai, mind a biológiai értelemben vett élet határait. Különböző csúcstechnológiák kifejlesztésével (melyek alapjait már ma lerakták) az emberiség egyre közelebb kerül ahhoz a ponthoz, hogy elhitesse magával, tud Istent játszani. Ellentmondásosan, amit a fejlődés ideje alatt lerombolunk, azt később a technológia segítségével próbáljuk meg pótolni. Az ember arra született, hogy tanulmányozza, megismerje és megértse az őt körülvevő világ részleteit. De vajon mennyire használhatja föl ezt a tudását, mikortól szólhat bele a természet körforgásába? Teremthet-e az ember öntudattal rendelkező érző lényt? Anyagot létrehozhat, de lelket soha. Egészen egyszerűen azért, mert abba van valami megfoghatatlan és túlvilági, amit az ember nem tud leutánozni. Ezek a kérdések szolgálnak alapul a Transzcendens című filmhez is, mely arra lett volna hivatott hogy a fenti eszmefuttatásomat szépen körüljárja és hogyha konkrét választ nem is, de kellő mélységet közvetítsen. Ez sajnos azonban nem így történt.

A film első harmada még reményt tudott kelteni bennem és a hangulata is megfogott. Extrém alapötlettel állt elő, de mégis földhöz ragadt tudott maradni. A vége felé azonban, a film és a néző is elveszti a fonalat, a történet a totális banalitásba fullad. Elveszti minden kezdetben jól fenntartott feszültségét, aminek köszönhetően eljutunk arra a pontra hogy már a főszereplőinkért sem tudunk izgulni. Így a kezdetben üdítő izgalmat,a teljes érdektelenség váltja föl. A futurisztikus, biomechanikai megoldások pedig egyenesen nevetségessé teszik a történetet. Én értem, hogy sci-fi-ről van szó, de az internet és az emberek hiperregenerálódása messze vannak egymástól és kétlem hogy ezt megfelelő erőforrások nélkül meg lehetne valósítani. De fogadjuk el. Ami mellett viszont nem lehet elmenni az az amerikai kormány érdektelensége. Ne próbálja nekem senki beadni azt hogyha valami ellenőrzése alá vonná a világ összes gépét, hozzáférhetne a bankok online fiókjaihoz, akkor a kormány szaros terroristákat és két informatikust küldene az elpusztítására. A történetvezetésben is hibák vannak. Gondoljunk itt az első jelenetre, amelyben egyik főszereplőnk előre elmondja nekünk, hogy mi lesz a „nagy összeomlás” után és finoman utal rá, hogy egyik főszereplőnk sem éli túl ezt. Több filmben is láttuk már ezt a megoldást, itt azonban nem működik. Egy pillanatra felkelti ugyan az érdeklődést, de a finálét nagyon kiszámíthatóvá teszi.

Amilyen érdektelenné válik a film, olyan a színészek játéka is. A főszereplőt, Dr. Will Caster-t Johnny Depp formálja meg. Sokan biztos azt gondolják, hogy végre megint kapunk egy olyan filmet amiben az öreg Depp nincs szarrá maszkírozva és hogy végre várhatunk tőle egy jó játékot. Itt, azonban a sminkelés helyett belekerült egy monitorba, ahonnan végig üres tekintettel bámul. Az film legviccesebb jelenetei Morgan Freeman-hez kapcsolódnak. Az öregúr valószínűleg el sem olvasta a szövegkönyvet és az amúgy is béna dialógusokat, és meg sem próbált azonosulni a szerepével. Ez pedig sajnos több jelenetben is kitűnik. Caster feleségét Rebecca Hall játssza és finoman szólva ő sem remekel. Néha felbukkan még Cillian Murphy, de az ő jelentősége is elhanyagolható, jelenléte nem befolyásolja az eseményeket. Az egyedüli érdekes karaktert, Dr. Waters-t, Paul Bettany vitte vászonra, egész tűrhető módon.

A Transzcendens tehát egy minden szempontból gyenge film és esélyes, hogy a kasszáknál is meg fog bukni. Már akkor felmerült bennem a gyanú, amikor a premiernapon egyedül ültünk be Lars-al a vetítőterembe. Ez csütörtökön volt, de Húsvét alatt valószínűleg még kevesebb ember fog beülni rá. Mondjuk én is inkább bámulnám otthon a Hannibál ínycsiklandó vágóképeit, mint ezt a melléfogást.

Erton

Vannak olyan ikonikus rendezők, akik egyedi, rájuk jellemző stílussal dolgoznak, és gyakran ez a stílus megihlet más direktorokat, akiknek későbbi munkájuk során visszaköszönnek a „nagy rendezők” stílusjegyei. Gondoljunk csak bele, hogy például a Steven Spielberg, Sergio Leone vagy Alfred Hitchcock filmekre jellemző karakterek, különböző képi vagy történetvezetési megoldások hány rendezőre voltak nagy hatással, akik ezeket az elemeket felhasználták a pályájuk során. Wally Pfister Oscar-díjas operatőr és első filmes rendező esetében kicsit más volt a helyzet ,de alapvetően a Transzcendensen erősen megérződik Christopher Nolan hatása, ami nem akkora csoda, ugyanis Pfister eddig hét Nolan-filmet fényképezett, a közös munkának pedig egy Oscar-t és további három jelölést köszönhet. Most, hogy már láttam a filmet, azt hiszem, nem kell temetni Pfister rendezői karrierjét, annak ellenére, hogy a Transzcendens gyakorlatilag nézhetetlen.

Ebből a filmből hiányzik az eredetiség. Ha másban nem is, pár képkockában azért megidézi a Nolan-nel évekig folytatott közös munkát, de minden másban annyira égbe kiáltó ötlettelenség érződik, hogy az leírhatatlan. A történetből a semmitmondóság üvölt és kínosan kaotikus. Míg a Nolan filmek cselekménye a 180 fokos fordulatok ellenére végig követhető és leköti az embert, itt követhetetlen és érdektelen. A film utolsó harmadában csak arra tudtam gondolni, hogy a büfében kiszolgált kólának csúfolt jeges vizet ráöntsem-e az egyik alkalmazottra. A dialógusok pedig csak ráerősítenek erre. A film legelejétől piszkosul pocsék az összes párbeszéd egytől-egyig, komolyan, ha egy kiscsoportos zsírkrétával vésett füzetét adaptáljuk, abban több tartalom lesz, mint ebben a szövegkönyvben. A színészekre nem érdemes sok szót fecsérelni, Johnny Depp-et maszk helyett bekúrták a Skynetbe,  ahonnan nagyon csúnyán tud nézni, bizony, Morgan Freeman pedig sanszos, hogy azt se tudja hol van.

Eddig az év csalódása,de attól tartok nem ez az utolsó.

L. van Dussen

Erton: 60%

L.van Dussen: 45%

IMDb: 10/6,5

A kritikát megtalálhatod a blogunkon is: http://kinodino.blog.hu/2014/04/22/jack_sparrow_es_a_fekete_skynet_atka_transzcendens_elmenybeszamolo