Nos, múltkor ott hagytam félbe, hogy megkaptam az új, előbbinél izmosabb gépem (Pentium 1 - 200MHz; 32MB RAM; 1,18GB HDD; és valamilyen belépőszintű videokártya). Ebben az időszakban a két igazi nagy kedvenc a Worms Armageddon volt, amivel naphosszat játszottuk testvéremmel, illetve a Carmageddon, amiben csak simán imádtunk zúzni. Hatalmas csapás volt, amikor elveszítettük a játék CD-jét. Akkoriban még senkinek sem volt internet és csodaszámba ment a CD író, szóval az az egy szem kópiánk volt belőle, amit az egyik barátom is csak úgy kapott az unokatestvérétől, nem lemásolták neki, így sajnos esélyünk sem volt újra beszerezni. Illetve tudat alatt két játék hagyott még nyomot bennem. Az egyik a Tomb Raider első része, amivel az egyik osztálytársamnál találkoztam, és az első eredeti dobozos játék volt, aminek életemben a közelébe kerültem. Akkoriban nem sokat jelentett az eredeti és a másolat szó. Nem tudtuk, hogy mi a játékterjesztés hivatalos csatornája és morálisan vagy a törvény szemszögéből hogyan működik a kalózkodás. Nem is nagyon érdekelt, és ilyen szinten a szüleink úgysem finanszírozták volna ezt a hobbit. Azon túl, hogy "a gyereknek jó az játszani" alapon kaptunk egy-egy használt PC-t vagy szaki ismerős beszerelt egy-egy újabb alkatrészt, illetve kaptunk egy-egy játékmagazint, nem volt meg a megfelelő motiváció. Ők még nem gamernek szocializálódtak.

Na de vissza a témára. A TR bár már elsőre is nagyon tetszett, a limitált kapcsolat miatt (osztálytársamnál játszottam egyszer), inkább csak az érdeklődést plántálta el a sorozattal kapcsolatban, de rajongás nem tudott kifejlődni. Hasonlóan jártam a Command & Conquerrel. Ez sokkal inkább érdekelt, de mint említettem a CD író csodaszámba ment, a játék meg túl nagy volt floppyzni. Viszont megnyitotta bennem a kíváncsiságot a stratégiai játékok műfaja iránt. Egy élénk, de a bejegyzés szempontjából irreleváns emlék, hogy ekkor találkoztam először pendrive-val is. Az általános iskolás számítástechnika tanár hozta be büszkén új szerzeményét, egy 16MB-os darabot, amiről büszkén mesélte, hogy 12 ezer forintért vásárolta.
Na de az idő haladt, és ha a teljes játékok nem is, a magazinok lemezmellékleteinek demói tudtunkra adták, hogy hardvereink kezdtek elmaradni a kor kívánalmaitól. Így a millennium után, talán 2002 környékén(?) az előbbi matuzsálem után jött a következő lépcső. Mostantól már csak linket adok. Talán ezzel együtt cseréltük le a már erősen képcsöves 14"-os VGA felbontású CRT monitorunkat egy hatalmas 19"-os Belineára 1152×864 felbontással. A gép egy kis méregzsák volt, a monitor pedig, nos szerepe volt abban, hogy a régóta használt számítógépasztalom is cserére került. Egyrészt a hatalmas mérete mellett gyakorlatilag elfoglalta a fél asztallapot, másrészt pedig az asztallap meggörbült a súlya alatt. Ez a számítógép egyébként még mindig megvan és hellyel-közzel működik is és a monitortól is csak két hónapja váltam meg véglegesen.

Na de a játékok. Ekkor már havi rendszerességgel vettem én is magazinokat, amikkel egy-egy teljes játék is érkezett, mint a Thief: The Dark Project, A nagy balhé, Soldiers of Anarchy, Haegemonia, Cossacks, Platoon és Soul Reaver. Kipróbálni viszont csak nagyon keveset próbáltam ki. Egy (az előbbieket nagyrészt igen). Egy rivális játékmagazintól azonban megkaptam a Worls War III: Black Goldot, ami rögtön rátelepedett a C&C által lefektetett alapokra és a következő fél évtizedre meghatározta a játékok iránti érdeklődésem fő csapásirányát. Ennek hála teljesen elmerültem az RTS-ekben, a leginkább kedvelt műfajommá vált. Több száz órát elpepecseltem bázisépítgetéssel, egységfejlesztéssel és csaták levezénylésével. Ilyen mértékben talán csak évekkel később a Codename: Panzersben tudtam elmerülni.

Pedig a játék egyébként nem volt kiemelkedő. A három frakció között csak nüansznyi különbség volt, a gyalogosok teljesen hiányoztak, a speciális egységek ritkán voltak tényleg hasznosak. A játék egyébként teljes lokalizációval jelent meg, amit akkor nagyon szerettem. Annak ellenére, hogy a szinkronjáték sokszor erősen suta volt, a írott szövegekben pedig hemzsegtek az elütések.

A másik fő forrásom anyám egy munkatára (vagyis az ő fia), aki átadott nekünk egy négy oldalas, Excelben szerkesztett játéklistát. Három oszlop, játékcím, gépigény, hány CD. Az ár méltányos volt. Ha adtam a CD-t, az írást ingyen vállalta. Ráadásul egészen új játékok is szerepeltek rajta. Így ismerkedtem meg például a Medal of Honor-ral, Half-Life-fal és Sim City 4-gyel.

Az iskolába járás persze komoly kellemetlenség volt, ami fél napra elszakított a hobbitól. Tetrises tapasztalataimból kiindulva ekkor gondolkodtam el rajta, milyen jó is lenne egy hordozható játékgép, még ha csak az olyasmik is mennek rajta, mint az örök kedvenc Prince of Persia. Egy disznótoron vagy valamilyen egyéb családi összejövetelen ekkor találkoztam először a hordozható játékplatformok következő generációjával. Egy monokróm kijelzős Alcatel mobiltelefonnal, és rajta egy pálcikaemberes side scrolling platformerrel. A városi unokatestvérem mutatta a családi telefonon. Igen, akkoriban még ez sem járt mindenkinek, de a telefonos múltamról majd talán később egy önálló bejegyzésben, vissza a PC-re és a játékokra.

A 2000-es évek elején a másik hatalmas hatást gyakorló játékom a Grand Theft Auto III volt, amiről egyébként itt már írtam, így csak ismételni tudom magam. A játék egy évvel a PS2-es változat megjelenése után érkezett PC-re és borzalmasan optimalizálatlan volt. Fél órányi játék után teljesen átment diavetítésbe, de mégis annyira élveztem, hogy képtelen voltam letenni. Ma pedig már képtelen lennék így játszani. A gépem idővel átesett kisebb nagyobb fejlesztéseken, de érdemi változást egyik sem hozott. A játék első pillanatai, ahogy megkapom az irányítást a Callahan Bridge-en, beszállok a Kurumába és megszólal a Head Radio, örök életre a memóriámba égett. Ez akkor már az első másodperc után olyan élményt adott, amit addig még soha semmi meg sem közelített. És minden új megnyitott sziget egy teljesen új játék érzetét adta. Ezen a ponton a hardveres hibákat már gyakorlottan le tudtam küzdeni, a szoftveresek azonban még komoly gondot tudtak jelenteni. Meg is jártam, amikor azóta is tisztázatlan okok miatt a játék egyszer csak nem volt hajlandó többé elindulni. Indításra azonnal fagyott. Elvonási tünetektől szenvedve — ez volt az első és egyetlen játék, ami ilyet képes volt belőlem kiváltani — így viszont legalább kínjaimat enyhítendő, megismerkedtem az első két résszel. Azóta persze már tucatnyi végigjátszáson túl vagyok vele, és jobban ismerem Liberty Cityt, mint bármelyik valós várost. Nálunk az általános iskolában 8. osztály végén volt egy kis érettségi jellegű vizsga, ami elég komolyan beleszámított az év végi jegybe. A mai napig meg vagyok győződve róla, hogy az angol vizsgán a GTA III segített át. Számomra egyértelműen minden idők egyik legjobb játéka.

És el is érkeztünk 2004-be, elballagtam általános iskolából, megkezdtem a középiskolát, ami rengeteg új játékot és játékos társat ismertetett meg velem. De erről majd egy másik bejegyzésben.

Free Counter