A Hotel Transylvaniat megnézve azon gondolkoztam; hogy a készítők nagyot kockáztattak a nagy bukás/győzelem esélyével, vagy a járt utat nem voltak hajlandóak elhagyni a bár visszafogott, de biztos győzelemért? Hiszen egy lerágott csontot elővenni és valami rendhagyóként, egyediként bemutatni mindenféleképpen kockázatos. Viszont az a bizonyos csont okkal lerágott, bevétel cafatok mindig maradnak rajta.
Egy szülő-gyermek kapcsolat a történet alapja, a szokásos ellentétpárokkal és konfliktusokkal. A sztori magját bővítő elemek és a történet alakulása is a legnagyobb nyugalommal reflektál többször hasznosított elemekre, így nyilván más fronton kell megnyerni a nézőt.
Azt a kis pluszt valóban el akarták érni (talán), Genndy Tartovsky személye a bizonyíték. A Dexter laboratóriuma, a Pindúr pandúrok, a Szamuráj Jack után joggal vár az ember valami megfoghatatlan de magával ragadó hangulatot.

Nem állítom, hogy a nagy egészet véve rosszul sikerült animációs film, de az idő haladtával egyértelmű választ kapunk az első mondatomban felvetett kérdésre. Hogy mennyire nem mertek a sztori alakulására némi önállóságot erőltetni még csak nyugtalanító. A poénok forrásának hiánya és kifinomulatlansága viszont (nyilván nem minden esetben azért) már elkeserítő.
Adam Sandlerre építeni egy vígjáték központi karakterét (a karaktert is rá építették, nem csak szinkronhang) úgy látszik már tényleg csak egy nyomvonalat rejt. Például a fingós geg kifejezetten beleerőltetett.
Ezen felül már csak egy dolog zavart igazán, csak sajnos az egy sarkalatos pont. Érezhető mikor vették észre magukon a forgatóköny írása közben, hogy az előre meghatározott célkorosztály alsó szegmense viszonylag háttérbe szorult, akkor azonban elgurul a gyógyszer és átadják az egészet nekik.

Talán a fenti sorok alapján kezd túlzottan is negatív vélemény kirajzolódni a Hotel Transylvaniáról, de miért is nekem kéne ezt ellensúlyoznom? Nem volt elpocsékolt idő az életemből, de ha kihagyom sem lett volna bántó dolog.