Ha csupán annyi lenne a kérdés, lehet-e egy mesterműhöz folytatást csinálni, a válasz viszonylag egyszerű volna: persze. Már a '70-es években is minden különösebb gátlás nélkül nyúltak hozzá a klasszikusokhoz. A bajok ott kezdődnek, hogy minden Keresztapa II-re jut vagy egy tucat olyan rémség, mint az Ördögűző 2. A Szárnyas fejvadász 2049 annyiban különbözik ezektől, hogy nem egy közönségsiker, hanem egy kultikus darab folytatása. Ridley Scott rendezését ugyan mostanra alapfilmként tisztelik, de még mindig nem egy Star Wars-matéria, amire franchise-t lehetne építeni. Egy lassú folyású, létkérdésekről elmélkedő sci-fibe oltott film noir, aminek egyedül pazar látványvilága kínál belépési pontot a tömegszórakozást váróknak. A Szárnyas fejvadászból bár számos különböző változat készült, ám abban osztoznak, hogy egyikük se igényelt folytatást. A pusztulásra ítélt androidokat, a replikánsokat üldöző és esetleg maga is közéjük tartozó Rick Deckard története pont annyi talányt hagyott maga után, amennyit kellett, azt se azért, hogy megadja a löketet egy második résznek. Több évtized után a készítők mégis úgy érezték, eljött az idő, hogy visszatérjünk a Philip K. Dick kitalálta borongós világba, amiből az előre várható anyagi bukás mellett sokak szerint egy az eredetihez felérő modern mestermű született. Ez utóbbit illetően vannak (spoileres) kétségeim. 

Ridley Scott első visszatérése a sci-fihez nem egészen úgy sült el, ahogy azt remélni lehetett. A Prometheust a műfajra kiéhezettek a keblükre ölelték, ám egyre hangosabb lett azok véleménye, akik úgy látták, nem kiterjeszti az Alien-mítoszt, hanem rombolja. Ezek után kész örömhírként érkezett, hogy a Szárnyas fejvadász folytatását nem ő fogja rendezni. Utódja a pozícióra tökéletesnek tűnő Denis Villeneuve lett, aki egyéni hangú filmjeivel nolani népszerűségre tört. Az amúgy is a régi sikereiből élő Harrison Fordot nem lehetett túl nehéz meggyőzni, hogy térjen vissza, igaz a szerepe jóval kisebb, mint azt a marketing sugallja. A közel három órás filmben játszik kb. húsz percet, azt is egy az első rész fináléjára hajazó felejthető bunyót leszámítva minimális fizikai aktivitással tölti. Semmi gond, itt van nekünk az újgenerációs fejvadász, Ryan Gosling, akit úgy hívnak, mint Will Smitht a Men In Blackben, ami néha akaratlanul is mosolyra ingerelt. K ügynöknél már nem az a nagy kérdés, hogy replikáns-e - rögtön az elején kiderül, hogy az -, hanem valami egészen más, de erről majd később. A legérdekesebb vele kapcsolatban nem is ő maga, hanem holografikus barátnője, Joi (Ana De Armas). Személyében mintha A nő c. film lenne továbbgondolva, csak épp jóval leegyszerűsített és megszépített formában.

Az ritkán jó jel a karaktereket illetően, ha a legemberibb szereplő egy mesterséges lény. Erről tudna mesélni többek közt a Chappie is. A Szárnyas fejvadászban nem a hősnek távolról se nevezhető Deckard volt a legösszetettebb szereplő, a film története részben azzal lépett magasabb szintre, hogy a gyilkos replikánsok nem is voltak igazán gonoszak, lényegében csak élni akartak. A folytatás bár úgy tesz - méghozzá elég esetlenül -, mintha filozófiai mélységei lennének, de közben meglehetősen szimpla gondolatvilággal rendelkezik, ami mindent igyekszik a néző szájába rágni, nehogy szegény összezavarodjon. A szomorú szemű Ryan Gosling nem hagy sok kétséget afelől, hogy, amit tesz a replikánsokkal az helytelen, és maguk a készítők is elég direkte módon osztják le a szerepeket. Azt nem állíthatom, hogy minden fekete és fehér a filmben, de nem áll messze tőle. Ebből a szemszögből a folytatás legkínosabb pontja Jared Leto. A színész megint úgy túltolja a szerepét, mint az Öngyilkos osztagban, mégse ő az, akire az első követ vetném, hanem az írókra.

A Leto alakította Niander Wallace az érzéketlen vállalati főmufti és a magát Istennek képzelő tudós sablonját egyesíti mindennemű rétegeltségtől vagy emberi vonástól mentesen. Közte és az első rész teremtőfigurája, Tyrell között zongorázni lehet a különbséget. Wallace terjengős szövegei még a Wachowski-testvéreket is hajtépésre késztetné, hatásvadász jeleneteivel pedig inkább illene egy '60-as évekbeli Bond-film gonoszának, mint egy elvileg intelligens sci-fibe. Azért, hogy mi hülyék is megértsük, hogy nem neki kell szurkolni, mindjárt első megjelenésekor megöli az egyik teremtményét miközben szép tagoltan kifejti motivációit. Replikánsbabákat akar nagyüzemben, mert a jelenlegi modellek szülésképtelenek. Deckard és replikáns szerelmének, Rachelnek a gyermeke lesz hát a történet MacGuffinja. Alapnak nem rossz, hogy az érintettek rohangászni kezdjenek, ám a gondolati kibontást meghagyják a soha el nem készülő folytatásoknak, miképp a replikánsok belengetett felkelését is.  

A sovány forgatókönyv is bőven elég ahhoz, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-et soha a büdös életben ne lehessen az eredetivel együtt emlegetni, de van még más is. A film rendezője, Denis Villeneuve amilyen jó választásnak tűnt elsőre, épp annyira elhibázott lett. Egyre inkább úgy érzem, hogy a fickó pusztán zsonglőrködik az izgalmasnak tűnő gondolatokkal (pl. a rabszolgaságról), de nincs valódi mondanivalója. A Szárnyas fejvadász a díszes sci-fi körítés ellenére egy roppant személyes és bensőséges film volt, és pont ez a kettő az, amivel a folytatás adós marad. Mindazon érzelmek, amiket kínál patikamérlegen vannak kimérve. Akárcsak a vizuális megjelenése, mesterséges és steril hatást kelt. A dróton rángatott K ilyetén ideális főhőse. Egy tragikus Pinokkió, akinek Ryan Gosling, becsületére legyen mondva, igyekszik mélységet adni, ám ezt megtorpedózza a forgatókönyv, ami egész érzelmi utazását egy zárójeles lábjegyzetté silányítja. A helyet aztán olyan jól bevált, mégis ezúttal igen hamisan csengő lózungokkal töltik ki, mint, hogy az önfeláldozás tesz minket emberré, meg effélék. A kérdésre, hogy K Deckard fia-e, ugyan nem a várt választ adja, viszont a történetnek ez is csupán egy szappanoperás feszültséget adott.

Villeneuve van annyira rafinált, hogy kiváltsa a kívánt hatást, ám, ha mögé nézünk, ott kongó ürességet találunk. Önmagában vizsgálva tán nem is lennék annyira szigorú a filmjével. Elintézném annyival, hogy egy újabb tetszetős kinézetű sci-fi, mely többnek szeretne látszani, mint, ami, csakhogy nem másnak, mint a Szárnyas fejvadásznak a folytatása. Ehhez nem ártott volna felkötni a gatyáját. Annyi előnye volt, hogy olyan filmek, mint Ridley Scott klasszikusa, ma már alig-alig készülnek. Az, hogy Villeneuve mert lassú és meditatív lenni most, amikor a mozi túlnyomó részt az ingerek gyors kielégítéséről szól, elismerésre méltó, de ettől még nem lesz jó egy film. A Szárnyas fejvadász megelőzte a korát. A folytatás ideje akkor jöhet el, ha az emberek helyét A dolog lélektelen imitációi veszik át. Feldob pár labdát, például, hogy Deckard találkozása Rachellel esetleg meg volt tervezve, azonban leütni már nem meri őket. A film létének így nincs jogosultsága. Gondolatban elmarad az elődjétől. A látványvilága nem jelent mérföldkövet. A zenéje Vangelis csecsét szopja. Egy olyan kaliberű alakítást pedig amilyen Rutger Haueré volt, nagyítóval se lehet találni. Ha van igazság a földön, akkor idővel épp úgy fog eltűnni, mint a könnyek az esőben.

A poszt eredetileg a Filmek a polcról blogon jelent meg.