Pókember boldogult gyerekkorom legkedveltebb szuperhőse volt, ezért kapva kapnom kellett volna az alkalmon, hogy a bőrébe bújhatok, de én mégis kivártam vele. Az okok között volt, hogy a már előre bejelentett kiegészítő tartalmakkal együtt akartam megvenni a Marvel bélyeggel ellátott Spider-Mant, így mikor a Digital Deluxe csomag leárazásra került a PSN-storeban, egyből le is csaptam rá. Az alapjáték hozza azt a magasfokú technikai profizmust, melyet egy AAA-kategóriás produktumtól elvár az ember, manapság mégis egyre ritkábban kapja meg. New York virtuális mását Pókemberként hintázva az épületek között bejárni, ez az Insomniac Games alkotásának legnagyobb ütőkártyája. Ettől eltekintve csupán egy korrekt sandbox játék, mely nem túl fantáziadúsan követi a műfaj sablonjait és olykor erőlködve próbálja az Arkham-trilógiától ellesett fogásokat ráhúzni szerencsétlen Pókemberre. Az érdektelen, kihívásban szegény lopakodós szegmenseket és a hiányérzetet maga után hagyó harcrendszert látva a készítők tán jobban tették volna, ha rágyúrnak arra, hogy a játékuknak saját identitása legyen. Mindezek ellenére a Spider-Man, mint egy „Arkham light” összességében rendben van, ám végigjátszása után a három részes, az eredeti kampányt kiegészítő sztoricsomagba kissé bizalmatlanul vágtam bele. 

A The City That Never Sleeps a főjáték eseményei után nem sokkal veszi fel a történet fonalát, de ahhoz szorosan nem kapcsolódik. Az első epizódban a Fekete Macska nyomait követjük, aki belekeveredett a nagyfőnök Hammerhead hatalomátvételi akciójába. A folytatásban már magával a keményfejű maffiózóval vesszük fel a harcot, aki az alapjátékban megismert zsoldoskülönítmény high tech felszerelését lopdossa. A lezárásban visszatér annak vezetője is, akivel hol harcolva, hol összefogva vágunk vissza a Pókemben-univerzum egyik legkevésbé érdekes gaztevőjének. A DLC-pakk megalkotásakor az insomniacos srácok nagyobb célok nélkül, rutinból dolgoztak. Új ellenfelek kidolgozásával se erőltették komolyabban meg magukat, többnyire megelégedtek a korábbiak kombinálásával. A sztorinak vannak érdekes elemei, mint egyik segítőtársunk bekattanása, ám annyira kiszámítható, hogy kevéske inspirációt jelent az előrehaladásra. A küldetéstervezők is már képzeletben a szabadságukat tölthették. Egy-két minimálisan új elemet vittek bele csak a játékba, ezért a végrehajtandók nagyja kimerül a rosszfiúk hordáinak szétverésében. A kihívás néhol nagyobb lett, ami előhozza a játék gyengéit is, például a kamerakezelést illetően. A három rész felépítésében sablonszerűen ismétli egymást, ugyanazok a melléktevékenységek és bázisszabadítások fordulnak elő alig eltérő formában. Köztük az eszelős youtuber, Screwball kihívásainak teljesítése mozgatott meg a leginkább, ez is csak azért, mert ritka irritáló volt a fazon és szerettem volna mielőbb lekapcsolni. A konklúzióm, hogy a The City That Never Sleeps még több ugyanabból, csak kevésbé lelkes kivitelben. Az alapjáték rajongói ideig-óráig elmalmozhatnak vele, ám nem veszítenek sokat, ha kihagyják.

ÉRTÉKELÉS: 65%