Nem vagyok benne biztos, hogy lehet-e egyáltalán Assassin’s Creednek nevezni a franchise legújabb, az ókori Görögországba helyezett darabját. Az Origins-szel új utakra terelt sorozat már alig-alig emlékeztet régi önmagára, az Odyssey alcímű pedig még a korábbinál is látványosabban tör egy másik széria, a The Witcher babérjaira. Éppen csak az a történetmesélői szenvedély és tartalmi igényesség hiányzik belőle, ami annak harmadik részét etalonná avatta. Az aszaszinok és a templomosok háborújának előzményeire koncentrálna elvileg a sztori, ám ez olyan sovány háttérként van csupán jelen, hogy egy idő után le is válik a főszálról. Választható nemű hősünkkel utazásaink során leginkább elvesztett spártai családunkat egyesíthetjük újra. Mint egy igazi görög tragédiában, zűrös egy famíliánk van, tehát több esetben is döntenünk kell, hogy megöleljük vagy inkább megöljük a kedves rokonokat. A Ubisoft ezúttal a quebeci részlegének passzolta le az aktuális rész megalkotását, mely a legfőbb attrakciónak a küldetések során meghozott döntések messzire ható következményhálóját szánta. Ez valóban ad egy érdekes pluszt a játéknak, de közel sem akkorát, hogy elvigye a hátán. Főképp, hogy, mint sok mást, amit a konkurenciától ellestek, úgy ezt is a rutin uralta középszerűség jegyében építették be a játékmenetbe. Mit ér, hogy megválaszthatjuk, kivel fekszünk le és kit mentünk meg, ha az összes figura, akivel találkozunk annyira érdektelen, hogy a párbeszédek gyorsléptetése szokássá válik? 

Annak, hogy a Black Flag után újra központi szerepet kapott a hajózás, elvileg jó hírnek kellene lennie, de nem az. Az utazás a görög szigetvilágban lassú és nehézkes, köszönhetően annak, hogy a víz fizikája botrányosan elnagyolt. Egyszerűen nincs sodrásuk a hullámoknak, ezért hajózni olyan, mintha egy tál imbolygó zselében lavíroznánk. Mind a tengeri, mind a szárazföldi harc jóval unalmasabb és szimplább lett, hiába a technika fejlődése. Az ellenfeleink most is olyan buták, ha nem ostobábbak, mint a Black Flagben voltak. Az Odyssey-t meghatározza az a betegség, mely a cégnek szinte az összes open world címét: nevezetesen, hogy tennivaló rengeteg akad, de azok annyira egysíkúak, hogy a játékmenet rövid úton végtelennek tűnő önismétlésbe fordul. A nagy újításnak szánt - pár katona vagy hajó gyors lerohanására korlátozódó - régióuraló csaták is tök egyformák. Az elnyújtottságot súlyosbítja, hogy a karakterszint lépés iramát úgy belassították, hogy nem marad más választásunk, mint a századik szabadítsd ki / öld meg / szerezd meg feladatot is végrehajtani. Közben a fejvadászokra is ügyelnünk kell, akik egyből a nyakunkra jönnek, ha túl sok nyílt színi gyilkosságot követünk el. Még jó, hogy annyira hülyék, hogy egy nagyobb tetőre felmászva már elveszítik a nyomunkat. Az Odyssey-t nagyon kevés tartja egyben. A történet túlnyomó része – az értelmetlen jelenkori megszakításokkal - halovány endgame tartalomba fordul. El se akartam hinni, hogy a főszálnak már vége is van, és az volt a legyőzött főgonosz, akit én egy másodosztályú senkinek véltem. A templomosokat helyettesítő, leginkább a nevükben különböző szektások megtalálása is opcionális, ahogy a játék kevés boss-harca is melléktevékenységgé silányodott. A korhangulat, a hatalmas térkép felfedezése még mindig le tud kötni, de élményt maga után nem hagy. Alighogy meg lett a sorozat újítva, az Odyssey-vel máris visszatért a toporgáshoz. 

ÉRTÉKELÉS: 60%