A holland származású rendező második amerikai alkotása épp időben lovagolta meg a Terminátorral felcsapó robothullámot és vette a bátorságot, hogy teljesen más irányba menjen el. Paul Verhoeven munkáiban a legszebb az extrém brutalitáson és a kendőzetlen szexualitáson túl, hogy újabb és újabb rétegek fedezhetőek fel bennük. A Robotzsaruba is belevitte saját egyéniségét, szatirikus világlátását. A film egy híradóval kezdődik, melyben a tömegmészárlás és egy kis színes mosolyogva fér meg egymás mellett, hogy a reklámszünetben arra is felhívják a figyelmünket, hogy feltétlenül Yamaha márkájú műszívet ültessünk be magunkat. Ez a műfaji kötöttségekre fittyet hányó eredetiség ma már elképzelhetetlen luxus, de a ’80-as években is ritkaságnak számított. Verhoeven a híradóval elővezeti a történet szempontjából fontos OCP vállalatot is, más szóval gyorsan és ötletesen felvázolja a világot, amelyben a film játszódni fog.
Az alapsztori, mely szerint a meggyilkolt zsarut (Peter Weller) robotként hozzák vissza, hogy aztán öntudatra ébredve bosszút álljon a tetteseken, a legtöbb a rendező kezei között szimpla B-filmként végezte volna. Edward Neumeier és Michael Miner forgatókönyvét Verhoeven először maga is buta akciófilmes scriptnek titulálta, majd újraolvasva felfedezte a benne rejlő lehetőségeket. A Robotzsaru így lett egy intelligens megközelítésű sci-fi, mely gúnyosan röhögi ki a ’80-as évek cseppet sem vicces állapotú Amerikáját. Az utcákon a szegénység és a bűnözés szedi áldozatait, míg üvegtornyaikban az előrejutásért gyilkolják egymást a yuppie-k. Építjük a szebb jövőt, ígéri az OCP vállalat, amely már a rendőrséget is megvette, de csak a profit izgatja.
Amikor az új ED-209-es robot a tesztbemutatón tévedésből szitává lövi az egyik kollégát, az alelnök Dick Jones (Ronny Cox) egyszerű üzemzavarnak minősíti az esetet. Nem véletlen az se, hogy a főszereplőt élvezettel megkínzó bűnöző, Clarence Boddicker (Kurtwood Smith) ugyanazzal a jelmondattal él az üzletről, mint a jó öreg Dick. Az, hogy társak, több a film egy fordulatánál, kiérződik belőle, hogy miképp is működik a világ. Ami még nagyon tetszett, hogy akárki kapcsolja be a tévét, ott szinte mindig ugyanaz a bárgyú kabaré megy nagycsöcsű lányokkal, melyen aztán önfeledten vihorászik akár a többszörös gyilkos is. A tévés kultúráról és nézői szokásokról ezzel minden el is lett mondva.
Aki csak azt akarja látni, hogy egy robottá változtatott zsaru igazságot oszt, szintén maradéktalanul megkapja, amit szeretne. A szatirikus felütés sose áll a cselekmény útjába. A filmben nincsenek üresjáratok, az alkotók jó érzékkel lendítik előre hol akcióval, hol annak a kérdésnek a felvetésével, hogy a címszereplő gép vagy inkább ember. A Peter Weller alakította rendőrt a halála után alig öt-tíz perccel már átalakítva látjuk járőrözni. Az átkötés olyan szépen van megoldva, hogy egy pillanatra se tűnik úgy, hogy az alkotók kapkodnának. Amikor a robotzsaru először megjelenik egy üvegfal árnyékában, majd akcióba lendül, az a film fénypontjai közé tartozik. Nem kevésbé mikor ellátogat egykori házába és felrémlenek előtte a régi emlékek mikor még Alex Murphy, a családapa volt. Verhoeven kontrasztba állítja az élettel teli múlt képeit a sivár jelennel, melynek köszönhetően a rész nem kevés drámai súlyt nyer.
A film hatásosságából nagyban kiveszi a részét Basil Poledouris zenéje is, mely az érzelmes részeket ugyanazzal az erővel hangsúlyozza ki, mint az akciójeleneteket. A jellegzetes főtéma a film után akár még napokig a fülünkben csenghet. Korát megelőző munkát végzett a robotzsaru megjelenéséért felelős trükkmester, Rob Bottin. Neki köszönhető, hogy a címszereplő nem csupán komolyságot, de tekintélyt sugall. A ruhát persze viselni is tudni kell, Peter Weller pedig a maximumot hozta ki abból, hogy jórészt csak a testével játszhat. A többi színész közül elsősorban a rosszfiúkat alakítók emelhetőek ki. Ronny Coxnak és Kurtwood Smithnek olyan borzongatóan testhezálló a kíméletlen mocsokláda szerepe, hogy abszurdnak tűnik, hogy valaha is rendes fickókat játszanak, pedig mindketten megtették.
A Robotzsaru még ma is teljességgel megállja a helyét. Az egyedüli rész, amibe bele tudnék kötni az az első autósüldözés, mely annyira átgondolatlan, hogy csak arra tudok következtetni, nem jutott elég idejük a rendes kivitelezésre. A továbbiakban az alacsony költségvetésének elhanyagolható jele látható. Az akciójelenetek egyre nagyobbak és kidolgozottabbak. A trükkök nagyrésze is jól öregedett, igaz kiszúrni nem nehéz őket. A film olyan véres, amiről a remake készítői álmodni se merhettek, de a rendezőnek sose okozott problémát egy kis sokkolás. A Robotzsarut ugyan a magam részéről nem raknám Verhoeven két sci-fi mesterműve, a Total Recall és a Csillagközi invázió mellé, ám nagyon szorosan ott van a nyomukban. Aki nem akar kockáztatni az új verzióval, az tegyen úgy, ahogy én, és keresse elő a régit. Nem lehet hibázni vele.
ÉRTÉKELÉS: 90%
A második rész teljesen kimaradt az életemből.
A harmadik pedig a kedvencem! Pár héttdl ezelőtt újre megnéztem. Megint gyereknek éreztem magam. Imdb 3 pontos értékelése ide vagy oda, nekem akkor is favorit!
A többi részét (azt hiszem még három, mikor lesz egy fekete Robocop is) duzzogva néztem. Egyáltalán nem tetszett...
Viszont a sorohatot jövőhéten elkezdem.
Az új filmről:
Nem, nem és nem! Meg fogom nézni, de úgy gondolom a Robocop megszégyenítése. Nyomába se fog érni a régieknek. De ne legyen igazam :).
Viszont megkérem valamelyik kedven usert, hogy majd írjon róla, lehetőleg olyan ember, aki látta az előző részeket :).
Az a bizonyos mutánsos rész pedig a mai napig megrémiszt!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.