Nate Hope

Nate Hope

32/F
Moderátor
üzenetet írok neki

Top 10 - 2020 legjobb filmjei

Link másolása
Sorra vesszük a tavalyi év legjobb filmjeit.

Mozizás szempontjából a tavalyi év kész katasztrófa volt, ugyanakkor a filmipar így is rengeteg említésre méltó, vagy egyenesen zseniális alkotást termelt ki. A továbbiakban ezekről lesz szó.

A lista természetesen erősen szubjektív, és azok a filmek kerülnek nagyító alá, amelyeket Magyarországon 2020. január 1. és 2020. december 31. között mutattak be a mozikban, vagy kerültek fel a streaming szolgáltatókra.

Kezdjünk is neki!

10. Nyomorultak (Les misérables)

43e583ada6775f95d6479ac91a83a68211a8191e1c9984d462c3a6ec03b16374._SX1080_.jpg

Ladj Ly filmjének egy-két utaláson kívül nincs sok köze Victor Hugo világhírű regényéhez (tehát nem, nem egy újabb adaptációról van szó – szerencsére), a párizsi gettókat és az ott élő különböző népcsoportokat bemutató dráma/thrillerje inkább olyan örökzöld hollywoodi klasszikusokkal mutat rokonságot, mint a Kiképzés, vagy Az utolsó műszak. Egy, a nagyvárosi forgatagban viszonylag tapasztalatlan rendőr új terepre kerül, ahol a már gyakorlott, sokat látott kollégái fogják, akik nemsokára be is vezetik őt a kilátástalan, kőkemény állapotokat nyögő nyomornegyedek világába – és amelyet különböző vallású és etnikumú emberek laknak be, akik nemhogy nem akarják megérteni egymás saját kultúráját, de egyenesen gyűlölik egymást. Négerek, cigányok, muszlimok, korrupt, hatalmukkal rendre visszaélő rendőrök: az egész környék egy hatalmas dinamitkupacon ül, és csak az a kérdés, hogy ki gyújtja majd meg a kanócot, és mikor robban fel az egész – ami végül természetesen meg is történik. Ladj Ly egyik oldal mellett sem foglal állást, egyszerűen csak gyomorba vágóan hitelesen mutatja be az ottani állapotokat, ami sajnos cseppet sem egyedi (manapság elég csak megnézni egy-két esti híradást), ugyanakkor a Nyomorultakban egy olyan helyzet elharapódzását láthatjuk, amit még nem forgatott ki teljesen a média és a politika, és nem adta hozzá az ilyenkor megszokott cukormázas, túltolt polkorrekt töltetet. Mert ebben a filmben gyakorlatilag mindenkinek igaza van: igaza van a rendőrnek, aki azt mondja, hogy az ilyen konfliktusokat és problémákat egyszerűen nem lehet józan ésszel és értelmes kommunikációval megoldani, igaza van a bűnözésből megtért sarki kebabos muszlimnak, akinek már elege van az erőszakból, és az – egyébként bűncselekményt elkövető – fiú védelmére kel, igaza van a cirkuszos cigánynak, aki jogosan követeli vissza az ellopott bébioroszlánját, igaza van a helyi polgármesternek, aki nem akar konfliktust a sajátjai és a rendőrség emberei között, de azért mégis jól jönne valami, amivel képes lehet őket sakkban tartani, és szintén igaza van a kisgyereknek is, aki bosszúra szomjazik, miután azok, akiknek elvileg őt is meg kellene védeni, fizikailag bántalmazták. Ennyi és ilyen összetett problémák hálójában eligazodni és egyetemes igazságot tenni lehetetlen – nincs jó és rossz oldal, csupán egy elbaszott helyzet, elbaszott világ és egy elbaszott kor. A Nyomorultak ezen témáknak a realisztikus és kényelmetlen hírnöke: giccs nélkül a néző arcába üvölti, hogy sokkal mélyebb problémák ezek annál, minthogy a közeljövőben, vagy akár valaha is orvosolni lehetne, és hogy a politika, ami csupán szítja a feszültség, uszít és gyűlöltet, főleg nem fog segíteni a békés megoldás megtalálásában. A disztópikus jövő, amit még a múlt században vizionáltak, már nem csupán egy fantáziakép: gyakorlatilag most pont ebben élünk.  

9. Cselszövők (Schemers)

F_1_schemers.jpg

A Cselszövők rendezője és írója az a Dave McLean, aki a Placebo nevű együttes menedzsere lett, és aki fiatal korában három barátjával a semmiből rendezte meg a skót Dundee városában 1980. június 12-én nagy sikerrel lezajlott Iron Maiden koncertet. A film ezt a történetet meséli el – viccesen tragikomikusan, ahogy az egy Skóciában játszódó coming-of-age sztorihoz illik. A Cselszövőkön szinte rögtön kitüremkednek a tapasztalatlanságból és a költségvetésből adódó problémák: McLean ugyanis elsősorban nem forgatókönyvíró és nem rendező, ami persze alanyi jogon hozza magával a kissé amatőr filmtechnikai megoldásokat, ráadásul az alacsony büdzsé is meglátszik rajta. Ugyanakkor nem lehet nem üdvözölni azt a kreativitást, azt a bájt és azt a fajta sajátos, csakis a ködös Albionra jellemző humort, amit a már említett hiányosságok kompenzálása érdekében vet be. A színészek tisztességesen teljesítik a rájuk kiszabott feladatokat, McLean nem rest több alkalommal is megidézni (vagy inkább másolni?) Guy Ritchie stílusát, de ez végeredményben nem jelent semmiféle hátrányt, sőt, az egészből egy több mint kellemes, feelgood-mozi kerekedik ki, aminek persze megvannak a maga problémái, de egyszerűen képtelenség haragudni rá.

8. Staten Island királya (The King of Staten Island)

2020-07-16_00040.jpg

A nagy öregek talán még emlékeznek a ’80-as évek egyik legnépszerűbb, a jelenkori tévés sitcomokban is néha-néha felemlegetett coming-of-age filmjére, a Szent Elmo tüzére, amelyben egy csapat tinédzser útját követhetjük nyomon, akik a gondtalan gyermekévek után kénytelenek kilépni a felnőtt élet nehéz, viszontagságos és sokszor kifejezetten kegyetlen világába. Végeredményben nem vette fel a versenyt az évtized elnyűhetetlen John Hughes-os klasszikusaival (bár Joel Schumacher átmentett belőlük néhány színészt saját rendezésébe), viszont mégis volt benne egy olyan karakter, aki miatt véleményem szerint zokszó nélkül megéri időt pazarolni erre a filmre. Aki emlékezetessé teszi azt, még ha negatív értelemben is: ez a valaki pedig nem más, mint Rob Lowe. A cselekmény alapvetően arról szólt, hogy a tapasztalatlan fiatalok, bár számtalan nehézséggel néznek szembe, mind a munkakeresésben, mind a szerelemben, mind a magánéletben, azonban a film végére ezeket többé-kevésbé sikeresen leküzdik, és emelt fővel sétálnak végig a felnőtté válás rögös útján – csak nem Rob Lowe. Noha több évtized távlatából is úgy tűnik, hogy az egyébként kiforratlan forgatókönyvnek mindenképp szüksége volt egy olyan figurára, aki a többi karakterrel szemben már jóval nehezebben boldogul el a felnőtt életben, ráadásul rendre elbukik kb. mindenben, amibe belekezd, már-már művészet, amit a Lowe által játszott srác összetöketlenkedik. Látszólag semmihez sem ért, mindenben kudarcot vall, pedig az élet folyamatosan gördíti elé a lehetőségeket, de ő egyszerűen nem képes élni velük – nem azért, mert tehetségtelen, hanem mert teljesen életképtelen (fun fact: más is észrevette, hogy a Szent Elmo tüze lényegében az Éjjel-nappal Budapest korai, nyolcvanas évekbeli amerikai változata?). És mindezek tetejébe még csak nem is szórakoztató – nem úgy, mint a Staten Island királya főhőse, Scott. Már csak azért is érdemes összemérni a két karaktert, mert nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, utóbbinak mégis sokkal átérezhetőbb, természetesebb és szimpatikusabb hátteret adtak, amit a figura beteg humora is nagyban elősegít. Pete Davidson lubickol a főszerepben (nem csoda, mivel lényegében önmagát játssza, és a film nagyjából az ő életén alapul), Judd Apatow pedig – aki már régóta egy külön intézménnyé nőtte ki magát – évek óta nem írt és rendezett ennyire vicces, mégis drámai, teljesen mellbevágó és életszagú produkciót. És pont azért működik ennyire, mert nem fél mélyre ásni: gyakorlatilag kifordítja a megszokott coming-of-age sémákat, és elénk tárja az Y-generáció alapvető problémáit.

7. Még egy kört mindenkinek (Druk)

AnotherRound.jpg

Finn Skårderud, norvég pszichiáter elmélete szerint az ember a vérében alkoholdeficittel születik, tehát az állandó 0,5 ezrelékes véralkoholszint fenntartásával elérhető az optimális életminőség: szociálisabbá, nyitottabbá, muzikálisabbá, egyszersmind kiegyensúlyozottabbá válik ily módon az ember. Az erősen megosztó teóriát a pszichiáter állítólag később visszavonta, azonban pont ez az elmélet ihleti meg a Még egy kört mindenkinek négy, kissé kiégett, életunt, lelkileg kiüresedett középiskolai tanárát, élükön Martinnal (Mads Mikkelsen természetesen csípőből viszi az egész showt), akik végül amellett döntenek, hogy önként vetik alá magukat a kísérletnek, hogy folyamatosan egy bizonyos szinten tartsák a véralkohol szintjüket. Bármenyire is abszurd, a dolog eleinte kifejezetten remekül működik: mind a négyük, de különösen Martin, sokkal aktívabb lesz mind a szakmai, mind pedig a magánéletben, a tanórákon sikerrel ragadja meg a végzős diákok figyelmét, életkedve hirtelen visszatér, elidegenedett gyerekeire és feleségére is jobban odafigyel, nem utolsó sorban pedig szexuális étvágya is újra erőre kap. Aztán, ahogy az lenni szokott, hirtelen felszínre kerülnek a kísérlet árnyoldalai is, amely után az alkohol már nem gyógyszer, hanem kőkemény méreg, ami nem csupán az egészséget, de az emberi kapcsolatokat is kíméletlenül szétzúzza. A Még egy kört mindenkinek alapsztorija már alanyi jogon egy derűs vígjátékot indokolna, ha Hollywoodban készült volna el, minden bizonnyal az is lenne a vége, azonban Thomas Vinterberg más irányba tereli a cselekményt, amely ugyan nem nélkülözi teljes mértékben a komikus pillanatokat, mégis kőkemény, életszagú dráma. Külön plusz pont, hogy témájából adódóan (az alkohol és az alkoholizmus kultúrája) érdekes módon némiképp sikerül megragadnia azt a tipikus magyar sírva vígadós hangulatot – mindezt egyenesen a messzi Dániából. A rengeteg megpróbáltatás, keserűség önostorozás és törvényszerű elszámolás után a finálé igazi telitalálat, az utóbbi idők egyik legzseniálisabb mozgóképes katarzisa: lehet, hogy tövig benyomott pedállal hajtunk az éjsötét szakadék felé, lehet, hogy egyre gyorsabb iramban baszódik el körülöttük minden, de talán az élet mégsem annyira szar, mint amennyire sokan gondoljuk.

 6. Sötét vizeken (Dark Waters)

Dark-Waters_Universal_supplied-1920x1080.jpg

A Sötét vizeken egy közel húsz éves, de mai napig tartó történetet dolgoz fel, aminek középpontjában Robert Bilott (a nagyszerű Mark Ruffalo) ügyvéd áll, aki 1998-ban Wilbur Tennant farmer kérésére nyomozni kezdett a Dél-Virginiában tömegesen pusztuló tehenek haláloka után. Tennant meggyőződése szerint az állatok pusztulásáért a környékbeli vegyi gyárak és az azokat irányító cégóriás, a DuPont a felelősek, amik évtizedek óta a környékre dobják ki a hulladékot. Billot eleinte elég szkeptikusan áll neki az ügynek, viszont amint elkezdi felgöngyölíteni a szálakat, olyan hátborzongató eltussolásokra és titkokra lel, amik egész világnézetét megrengetik. A cég szennyezései ugyanis nemcsak a környékbeli állatvilágra, de akár minden amerikai emberre is visszahathattak, évtizedekre visszamenőleg. A szörnyű igazság felfedéséért és jogi elismertetéséért Robert elkeseredett küzdelmet indít, ez azonban hatalmas áldozatokkal jár. Megélhetése veszélybe kerül, kollégái elfordulnak tőle, családi élete elkezd szép lassan tönkre menni, ráadásul a kemény munka sem hozza meg a várt eredményt, a DuPont ugyanis olyan hatalmas befolyással és jogi háttérrel rendelkezik, amellyel szemben még egy eltökélt kisembernek sincs szinte semmi esélye. Todd Haynes rendezése nem kecsegtet sok jóval, sőt, kifejezetten nyomasztó, szörnyen kényelmetlen témákat boncolgató film, amely többek közt szürkés képi világban is megnyilvánul. A finálé ugyan adna okot némi bizakodásra, de az a tény, hogy Bilottnak az eltelt esztendők során nagy nehezen sikerült összesen 600 millió dollár kártérítést kiharcolni, nevetségesen eltörpül amellett az adat mellett, hogy a DuPont cégóriás bevétele több mint Négy. Milliárd. Amerikai. Dollár. Évente. A Sötét vizeken egyébiránt egy univerzális problémára is felhívja a figyelmet (még ha kimondatlanul és indirekt módon is): a mindennapokban egy rakás olyan dologgal foglalkozunk, és tulajdonítunk nekik az átlagosnál sokkal nagyobb horderejű hangsúlyt, melyek egyáltalán nem érintenek minket, vagy egyenesen jelentéktelenek, miközben a saját életünkre és egészségünkre is kiható, sokszor teljesen tisztán látható gondokra ügyet sem vetünk, és még annak a halvány szándéka sincs meg bennünk, hogy jobbá tegyük egy kicsit a helyzetet. De ami még ennél is borzasztóbb igazság: ha meg is próbálnánk, ugyan mire mennénk ilyen mértékű hatalommal szemben? Kapitalizmus, én így szeretlek!

5. A metál csendje (Sound of Metal)

3026.png

A Blackgammon nevű két tagú metálbanda dobosaként, Ruben Stone egyik napról a másikra elveszíti hallásának nagy részét, és egy orvosnál tett látogatás alkalmával kiderül, a helyzet nemhogy napról napra, de óráról órára is tovább romolhat, amelynek következtében nemsokára teljesen meg fog süketülni, ráadásul hiába a drága műtét, az elvesztett hallását már sosem fogja visszakapni. Rubennek így nem csak szakmai pályája, de a magánélete is összeomlik: a zenélés ugyanis valami sokkal, de sokkal többet jelent számára, nem csupán a megélhetést, az egzisztenciát, az alkotást és az erőt adó koncertezést, de az erre épülő párkapcsolatát is, mi több, mivel egykor heroinfüggő volt, a fizikai egészségét is. A Sound of Metal egy két órás kálváriával, fájdalommal, szomorúsággal és végül megbékéléssel teli belső utazás, amelyben az elsőfilmes Darius Marder a főhős megtépázott lelkének a lassú és kínkeserves, hatalmas életigazságokkal és tanulságokkal teli gyógyulására helyezi a hangsúlyt és mutatja be a mindenféle giccses melodrámát nélkülöző folyamatot, a tehetetlenségből és a helyzetből fakadó agresszív tombolástól és elutasítástól kezdve, a gyógyulásba és a régi, megszokott élet visszaszerzésének reményébe való elkeseredett, görcsös kapaszkodáson át, a döntésekkel való szembenézésig és az ezt elhozó békés megnyugvásig bezárólag.  Az utolsó előtti jelenet rendkívül kínzó, torokszorító, szinte már fizikailag is fájdalmas percei és másodpercei után megtörténik, aminek meg kell történnie, az annak az egyértelmű leképzése, hogy saját megmentésünkért csakis saját magunk vagyunk a felelősek, és egyszerűen vannak olyan „helyek” az életben, amin egyedül kell végig mennünk, és ahová senki sem tarthat velünk – még akkor sem, ha az a valaki történetesen a szerelmünk. Innen jutunk el az utóbbi évek egyik legmegindítóbb és leggyönyörűbb fináléjához, amelyben Ruben a sok viszontagság, küzdelem és fájdalom után végül megvilágosodik, és rálel arra, amit mindvégig kajtatott. A Sound of Metal irgalmatlanul mélyre hatol, kifejezetten nehéz film, amely egy konkrét dologgal (a hallás elvesztésével) világít rá egy univerzális problémára, amely azóta gyökeret vert, mióta ember az ember. Nyugodtan odaállhatnánk páran a főhős mögé – sokan jártunk már azon a bizonyos helyen, ahol ő.

4. A platform (El hoyo)

2832.png

A világ hiába változik, az ember lényegében ugyanaz marad: kezdve a mindenkori vagyont, bőséget és jólétet birtokló kisebbségtől, akik ezeket a javakat még mindig nem osztják el igazságosan, egyenlően és arányosan az alattuk létezők között, a felsőbb rétegeken át, akik folyamatosan a szegények és a nélkülözők nyomorán élősködnek, a világvégét vizionáló szájmaszkos, gumikesztyűs véglényekig bezárólag, akik vadállat módjára halmozzák fel százával a konzerveket és a vécépapírt a boltokban, nagy ívben szarva a másikra. Utóbbit figyelembe véve A platform című film nem is érkezhetett volna jobbkor a Netflix streaming szolgáltatójára. A spanyol illetőségű alkotás helyszíne egy többszáz szintes vertikális betonépület (börtön, kísérlet, purgatórium? Lehet mindhárom, vagy akár egyik sem, ez voltaképp lényegtelen), amelyben emeletenként két ember lakik, és amelyben minden nap elindul fentről lefelé egy platform, tele a legkülönfélébb ételekkel. Minden szinten csupán egy-két percre áll meg, a bentlakóknak pedig ezen idő alatt kell jóllakniuk. Az étel alapjában véve talán még elég is lenne az ottlévőknek, azonban nem lenne ember az ember, ha ezt korrekt módon és normálisan sikerülne kiviteleznie. Az, hogy hol csúszik el a szimplán csak „Gödörnek” becézett betonépület koncepciója, az legfeljebb annak új és váratlan, aki tegnap született, vagy egész eddigi életét egy barlangban élte le, elvágva magát a civilizáció béklyóitól. Így hát a mohóság, a torkosság, a másikkal nem törődés és az, hogy a legalsó szintre érve a platformon már csak patyolattisztára nyalt tányérokat találni, természetesen tökéletesen magától értetődik.  Galder Gaztelu-Urrutia rendezőnek nincsenek illúziói, és cseppet sem fogja vissza magát: A platform miliője az emberi mivoltukat, erkölcsöket, moralitást és civilizáltságot levetkőző, habzószájú vadállatokká alacsonyodott egyszerű ösztönlények játszótere, és emberi szörnytettek húsbavágó, gyomorforgató, metaforákkal teli színpadja. Kell gyomor, enni nem nagyon érdemes közben (úgyis hamar elmegy tőle az étvágyad, és a film kiválóan állít (nem is annyira) görbe tükröt a társadalomnak

3. 1917

2754.png

A háborúban minden egyes ember élete egy-egy saját, különálló személyes történet. Az 1917 című film ezen történetek közül mesél el egyet: a sztori Sam Mendes rendező, valóban az első világháborúban harcoló nagyapjának elbeszélésein alapul, és két fiatal brit katonát helyez a középpontba, akiknek egy lehetetlennek tűnő küldetést kell teljesíteniük. Át kell hatolniuk az ellenséges német vonalon, hogy kézbesítsenek a bajtársaiknak egy üzenetet, amely arra szólítja fel a támadásra készülő csapatot, hogy fújják le a hadműveletet a visszavonuló németek ellen, akik valójában kelepcébe akarják csalni a briteket. A két bátor harcosnak egy napja van a küldetés teljesítésére, ami ha nem sikerül, összesen 1600 ember vész oda, köztük egyikük bátyja is. Mendes persze nem elégedett meg a háborús miliővel és a magasztos, nagyon-nagyon könnyen giccsbe fullasztható, ámde végeredményben ennek tényét ügyesen kikerülő alapsztorival, és olyan ritka filmtechnikai eszközt alkalmazott, amelynek gondolatával már sokszor, többek közt A kárhozat útjában és a Spectre-ben is eljátszadozott – ámde először csak itt sikerült úgy megvalósítania, ahogyan azt eredetileg elképzelte. Így az 1917 legérdekesebb és egyben legtöbbször emlegetett tulajdonsága, hogy olyan, mintha egyetlen egy hosszú snitt lenne, egyetlen egy összefüggő jelenet, amelyben a szereplők eljutnak A-pontból B-be, a néző pedig eközben minden egyes rezdülésüket és lélegzetvételüket nyomon követheti.  Egyszerre éljük meg a lövészárok poklát és a siker eufóriáját, amelyek közül utóbbi egy ilyen közegben csupán pillanatok alatt elmúló szeszély – egy csepp a tengerben, nem több egy olyan tettnél, amely bár magában hordozza a bátorságot és a hősiességet, az egyén szempontjából jelentős is, de egyetemleges szinten gyakorlatilag alig jelentéktelenebb egy sárdarabnál a csatamezőn. A háborús gépezet kíméletlen fogaskerekei között mit sem számít, a film utolsó pillanatai azonban mégis megmutatják (persze ismét az egyén szemszögéből) a jóságot, a szeretetet és a reményt, hogy egyszer majd talán véget ez az egész, és jobb lesz minden. Az 1917 úgy váltogat a háború globális és az ott harcoló katonák perspektívája között, akár a sztori csendesebb és hangosabb részletei között. Nem mestermű ugyan, és voltaképp nem nagyon tud újat mondani a témáról (igaz, nem is akar), mégis egy nem mindennapi, sajátos és emlékezetes élmény, amely (akárcsak Az elit alakult és A Sólyom végveszélyben) megmutatja, hogy lehet úgy háborús filmet csinálni, hogy egyszerre ítéljük el a háborút, és ábrázoljuk hősökként a benne harcoló katonákat.

2. Úriemberek (The Gentlemen)

2775.png

Vannak olyan rendezők, akik rögtön karrierjük elején megcsinálják legjobb filmjüket, és attól kezdve a közönség mindig azt várja tőlük, hogy következő projektjeikkel ugorják meg annak minőségét, vagy legalábbis legyenek vele ugyanazon a szinten. Eme alkotók jórésze persze soha az életben nem kerül korai munkáik dicsfényének még csak a közelébe se, de nagyritkán azért előfordulnak üdítő és példaértékű kivételek. Guy Ritchie-nek is összejött ugyanez a bravúr – csak neki majdnem húsz év kellett ehhez. Már-már kezdtük azt hinni, hogy elfelejtette honnan jött, de most vett egy éles kanyart, és visszatért oda, ahonnan a ’90-es évek végén elindult: a füstös angol kocsmákhoz, az ügyeskedő, seftelgető életművészekhez, az erős brit akcentussal szövegelő durva arcokhoz és a nagydumás gengszterekhez – azaz a legkülönfélébb nációjú és nemzetiségű bűnözők hatalmas olvasztótégelyéhez, Londonhoz, ahol mindig is otthon érezte magát, és ahol legnagyszerűbb műveit alkotta. És láthatóan nagyon jót tett neki. Igaz, tényleg majdnem húsz esztendő kellett neki hozzá, de megérte, és talán pont ennyi időre volt szüksége, mert megmerem kockáztatni, hogy az Úriemberek Ritchie legjobb filmje a Blöff óta. Gyakorlatilag minden megvan benne, ami már az első két rendezésében is megvolt: ott vannak a változatos érdekcsoportok, a mindenre elszánt zsivány bandák, akik mind-mind akarnak egy szeletet abból a bizonyos tortából, és nem utolsó sorban a dörzsölt, csavaros észjárású, aranyköpéseket puffogtató figurák. Most azonban nem az utcán dolgozó piti gengszterekről van szó, akik némi komoly, de a nyugdíjas éveket aligha biztosító zsozsóért hajkurásszák az aktuális zsákmányt/McGuffint, itt a biznisz már egy magasabb szinten zajlik, és fontmilliárdok forognak kockán, az üzletet irányító arcok pedig nem egyszerű gengszterek, hanem igazi nagymenő, minden hájjal megkent maffiózók, akik a Blöff idején valószínűleg még ők maguk is utcán güriző gazfickók voltak, akik hosszú évek kőkemény munkájával küzdötték fel magukat a csúcsra, azaz a felsőbb körökbe, és most a többgenerációs brit arisztokraták és a felső tízezer között mozognak. Egy, mára már kihalófélben lévő állatfaj utolsó példányai ők, akiknek a becsület mindennél jobban számít, a hűség és a kimondott szó pedig többet ér bármennyi pénznél. És mint a régi világ értékrendjének képviselői, ők sem kerülhetik el az utánuk következő generáció jóval szemtelenebb, forrófejűbb térhódítását, és az új bűnözői réteg megjelenését, akik persze maguknak akarják London királyának koronáját. Mondhatni teljesen természetes dolog ez – bár ettől még az old school úriemberek nem adják könnyen magukat.  Az Úriemberek tehát (amellett, hogy rávilágít a jelenkori brit állapotokra, a brit felső réteg hanyatlására, a generációk közti különbségre és a mainstream filmgyártásra) tulajdonképpen egy nagyon is személyes film, amelyet egy olyan rendező készített, elsősorban magának, akinek, bár példaértékű módon indult el a karrierje, egy hosszabb hányattatás után hol tisztességes, hol pedig közepes iparos lett belőle a tengerentúlon, egyénisége megkopott, akárcsak az oroszlán vadsága, amikor kiszakítják őt természetes közegéből. De most újult erővel tért vissza. Szép volt, jó volt ez a kitérő, de bőven eljött már az ideje annak, hogy visszamenjen szülőföldjére és vadászterületére. És lehetőleg most már maradjon is ott. Ott, ahol a legerősebben tud harapni.

1. Tőrbe ejtve (Knives Out)

2746.png

Rian Johnson minden bizonnyal az utóbbi évek egyik, ha nem a leggyűlöltebb filmese a világon. Kevés olyan író/rendező volt mostanában, akit ennyire szidtak az emberek, akibe ennyire erősen, vehemensen, durván és gátlástalanul szállt bele az internet népe, és gyakorlatilag tényleg nem létezett olyan szakember Hollywoodban, akit többször és válogatottabb módokon küldtek volna el enyhén szólva is a jó büdös francba. Viszont attól függetlenül, hogy ez a kissé túltolt és felfokozott gyűlölethullám azért egy icipicikét jogos, a gyűlölködők nagy része, akik Johnson fejét a Star Wars: Az utolsó Jedik miatt egy karóra feltűzve látnák a legszívesebben, hajlamosak eltekinteni minimum figyelemreméltó életműve felett. A Tőrbe ejtve nem csupán a legjobb munkája, de a tavalyi év messze legeslegjobb filmje is. Ékes példája annak, hogy egy mára már megfáradt formula (whodunit-krimi) igenis működőképes, csak jól kell csinálni: a narratíva folyamatosan ugrál az időben, mindig újabb és újabb kérdéseket, nyomokat és tényeket dob be, miközben az események egy csavaros krimihez képest tökéletesen közérthetőek és maximálisan könnyen követhetőek, a több kisebb-nagyobb fordulat után felszínre került kirakós-darabkák szép lassacskán egy nagy képpé formálódnak a történet végére. Voltaképp tízpercenként fordul a kocka, és új megvilágításba kerülnek a dolgok, mindez pedig olyan szórakoztató, lendületes és soha egy pillanatra sem unalmas sodró lendületet diktál, ami minden magára valamit is adó krimi természetes velejárója. Az ügy megoldására nem létezik alkalmasabb ember Benoit Blancnál, akit Daniel Craig olyan elemi erővel és energikus hévvel formál meg, hogy az nem csupán eddigi karrierjének talán legjobb teljesítményét vonja maga után (igen, most már tényleg nem csak James Bondként számolhat vele a szakma), de neki köszönhetően egy csapásra a halhatatlan detektívek panteonjába került ez az egyszerre titokzatos és expresszív magánnyomozó. Gyakorlatilag egy olyan archetípust testesít meg, amely felett már nagyon-nagyon régen eljárt az idő, de ő, mintegy utolsó bástyaként próbál helytállni. Blanc karakterében egyszerre találkozik és összpontosul a klasszikus detektívek összes fontos és ezer közül is felismerhető jellemvonása. A Tőrbe ejtve persze a felszín alatt sokkal többről szól, mint egy csavaros krimiről és egy karizmatikus, bohókás magánnyomozó one man showjáról. Johnson a Thrombey-família tagjain keresztül mesél osztálykülönbségekről, az amerikai kultúra megcsúfolásáról (illetve ama értékek leköpéséről, melyek annak idején naggyá tették az országot) és azon szélsőséges nézetekről, amik ezt előidézték. Természetesen a Tőrbe ejtve ugyanúgy élvezhető ezen áthallások és utalások nélkül is. Ha odafigyelsz a párbeszédekre, a cselekményre, a sztorira és a karakterekre (márpedig a film határozottan erre sarkall), akkor kapsz egy tartalmas, mély gondolatokkal teli modern, de mégis klasszikus elemekből felépülő krimit, de ha mégsem vagy vevő az aktuálpolitikai és a társadalmi témákra, akkor sincs miért aggódni, mert még így is egy kiemelten szórakoztató két órás mestermű vár rád. A mostanság ritkaságszámba menő idilli hangulata és meseszerűsége kicsit visszahozza a vasárnap délutáni, kora esti órákban vetített tévéfilmeket, amelyeknek már a legelején teljesen biztosak lehettünk benne, hogy a történet végére a főhős lefüleli a tettest, ugyanakkor egyrészt mindig maga a nyomozás folyamata és az elkövető személye volt a lényeg, másrészt ennyi lelki nyugalom akkor és ott tökéletesen belefért.

És most ti jöttök! Nektek melyek voltak a legjobb filmek 2020-ban?

4.
4.
Hanoi
A platformot jól leírtad, elég nyomasztó érzést hagy maga után. Az 1917 is jól sikerült, talán hasonló stílusú filmet nem is tudnék mondani.
Az Ír nálam benne lenne a 10-esben. Esetleg az Extraction.
3.
3.
ABorealis27
A Tőrbe ejtve, 1917, Nyomorultak és a Platform nekem is nagyon tetszett, ebben a sorrendben. A Dark Waters is egy jól kivitelezett film, de egyrészt témája miatt nagyon depresszív (a szürke filtert is kicsit túltolták szerintem) , másrészt én valamiért klisésnek éreztem, nem csupán egyes jeleneteit, hanem a teljes filmet:
"A nagy és gonosz megavállalat emberek egészségén átgázolva is folytatja ördögi tevékenységét, mert a kisember és/vagy az elszánt jogász kevés a leállításához." A film szinopszisa. Áááhh. És ráadásul Ruffalo szerintem nem játszotta jól a szerepét, persze ez szubjektív.

Kevés film volt tavaly, nem is voltak túl jók, úgyhogy néztem mindenfélét. Így került képernyőre a decemberi megjelenésű Hunter Hunter. A fenti 4 mellett befért a top 5-be. Igen feszült, izgalmas, nem klisés film, a végét nem is tudom hogy írjam le. Inkább sehogy, nézzétek meg. Annyit azért megjegyeznék, hogy ez egy szinte minden elemében "antiDisney" film, annak minden előnyével és nagyon kevés hátrányával. Manapság jó ilyet látni a siralmas Godzilla-Kong-Justice League-Wonder Woman koordináta rendszerből kiszakadva (a Warner mozis részlege bekaphatja).
2.
2.
Yanez
Tőrbe Ejtve, Úriemberek, Sötét Vizeken - ezek nagyon ott voltak! A többit nem láttam.
1.
1.
maktub
Már leszoktam az év végi listázásról, de a Tőrbe ejtve valszeg nálam is dobogós lenne. Így hirtelen még a Color Out of Space meg A chicagói 7-ek tárgyalása az, ami beugrik az emlékezetesebb darabok közül.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...