Az 1992-ben bemutatott, eredetileg a legendás angol író, Clive Barker The Forbidden című novellájából készült Kampókéz minden idők egyik legjobb horrorfilmje, amely nem csak egy új rémalakot helyezett el a halhatatlan horrorikonok koponyákkal kirakott panteonjában, de a társadalomkritikus, már-már szimbolikus pszichológiai horroros hangvételének hála a slasher alműfaj szabályait is felrúgta – azaz úgy volt slasher, hogy tulajdonképpen nem volt teljesen az. Ugyan készült két folytatás Bernard Rose rendezéséhez, ezek inkább a címszereplő misztikumát csorbították, mintsem érdekes ötletekkel és gondolatokkal gazdagították volna a frencsájzt (a Kampókezet alakító nagyszerű és utánozhatatlan Tony Todd azért megtette a tőle telhetőt), így hát a belebegtetett negyedik rész terve sokáig a dobozban hevert. Mígnem 2018-ban, a komikus, komolyanvehetetlen mellékzöngéi után remek író-rendezővé avanzsáló Jordan Peele és a film dirigálásával megbízott Nia DaCosta leporolták a lassan harminc éves legendát, hogy a „spirituális folytatás” címkéjével tovább meséljék Kampókéz történetét, egyben át is értelmezzék azt. Ha jobban belegondolunk, tökéletesen evidens és magától értetődő, hogy pont most és pont így született meg ez az új film: az USA mindennapjait és az aktuálpolitikai, illetve társadalmi helyzetét, valamint a BLM mozgalom csúcsra törését, na meg Hollywood jelenlegi trendjeit nézve nem is érkezhetett volna jobbkor, és ezen a gondolatmeneten keresztül könnyű kikövetkeztetnünk, hogy a fekete kisebbségnek tényleg elengedhetetlenül szüksége volt erre a filmre, miközben ahhoz, hogy látatlanban is határozott elképzeléseink legyen afelől, hogy miről is fog szólni a 2021-es rész és hová fog kifutni a sztori mondanivalója, nemhogy szemüveg nem kell, de még az előzetesek megtekintésére sincs szükség – elég ismerni az eredeti filmet és tudni, hogy kik állnak az új Kampókéz mögött.  



Így hát azok, akik szeretik a ’92-es alapvetést, tudják, hogy milyen világot élünk manapság, és látják, hogy milyen irányba tart az Álomgyár, ellenben kezd kicsit elegük lenni a fehérellenes propagandából és abból, hogy ma már gyakorlatilag nyugodt szívvel, következmények nélkül hirdethetik a különböző mozgalmak, hogy minden fehér ember rasszista és máglyára velük, de mindezek ellenére mégis jegyet vált az új Kampókézre, az gyakorlatilag szépen házhoz megy a pofonért. A történet 2019-ben veszi fel a fonalat: Anthony McCoy, az alkotói válságban szenvedő FEKETE festőt (igen, ha valaki szóba kerül a filmben, gyorsan hozzá is teszik, hogy milyen az illető bőrszíne – ennél erőltetettebb már csak az lenne, ha fel is írnák a homlokukra) ihletet keresve botlik bele az egykor nyomornegyedként működő, ma már a dzsentrifikációnak és a fehér felsőbbrendűségnek áldozatául esett Cabrini Greenben Kampókéz legendájába, és nemsokára a mendemonda megszállottjává válik, aminek köszönhetően megidézi a rémalakot, aki így újra gyilkolni kezdi a jónépet. A 2021-es Kampókéz tehát megpróbál egyszerre horror, mélyreszántó társadalomkritika és gondolatébresztő film is lenni, de amíg az eredetinek ez nagyszerűen ment, pont azért, mert finom érzékkel ragadta meg a fekete kultúra tragédiáját (ugye a film az 1992-es Los Angeles-i faji zavargások után néhány hónappal került a mozikba), mindenfajta felesleges túlmagyarázás nélkül, addig a 2021-es változat, ahelyett, hogy okosan utalgatna a jelenkor problémáira, vagy intelligensen körbejárná azt, egyszerűen csak indokolatlanul és erőszakosan a néző pofájába tolja az egészet.  



Az aktuális Kampókéz remekül reprezentálja, hogy mennyire máshogy működik mostanság a filmipar, mint teszem azt harminc évvel ezelőtt. Akik jobban beleásták magukat a műfajba, azok nagyon is tisztában vannak vele, hogy a legjobb horroroknak mindig is volt valamilyen mögöttes témájuk és üzenetük, gyakran reflektáltak valamilyen társadalmi vagy aktuálpolitikai helyzetre, történelmi eseményre, szexuális, kulturális, vallási vagy pszichológiai jelenségre – sokkalta mélyebb dolgokról szóltak, miközben nem felejtették el saját identitásukat. Azaz komplex mondanivalóval rendelkeztek, mialatt alaposan ránk is hozták a frászt, ahogy az egy vérbeli horrorhoz illik. Az új Kampókéz azonban már a modern Hollywood hitvallását képviseli, ahol nincsenek misztikumok, nincsenek rejtélyek, halvány utalások, laza kikacsintások, a közönség agytekervényeit megtáncoltató, ködbe burkolódzó kérdések, csak a kőkemény, száraz üzenet, amit erőszakosan, minden áron a nézők szájába kell rágnia az alkotóknak, nehogy maradjon akárcsak egy hülye néző is, aki nem fogja fel a lényeget. Ennek megfelelően ötpercenként említik meg a fehér felsőbbrendűséget, a rendőri brutalitást, a kizsákmányolást, a feketék elnyomását, hogy tulajdonképpen tudatosan kényszerítették őket gettókba, meg hogy a feketék mindig, mindenben is jobbak, intelligensebbek, felvilágosultabbak a babonás fehéreknél, és mindezzel egyetlen egy, a napnál is világosabb végkövetkeztetésre lyukadnak ki: a fehérek rasszisták. Pont. Ennyi. Ez a fajta kommunikációs forma a művész és a befogadó között nagyjából ahhoz hasonlítható, mint amikor egy humorista kiáll a színpadra, és folyamatosan egymással összefüggéstelen szavakat puffogtat, azt várva, hogy a közönség térdét csapkodva nevessen rajta.  



Pedig amúgy a film nyugodtan működhetett volna ezek nélkül is. Nia DaCosta jó rendező, és ez a véres, trancsírozós jeleneteknél kristályosodik ki a legjobban (igaz, a néhány rövid pillanatra berángatott fehér gimnazista lányoknak csak annyi funkciójuk van, hogy Kampókéz jól legyilkolja őket a mosdóban, miközben egy afroamerikai lány, akit előtte jól megszekáltak a lemészárolt tinik, az egyik fülkében rémüldözik a sok vértől és a halálsikolyoktól – természetesen ő megússza az egészet ép bőrrel, de a fehér karaktereket egyébként az elejétől a végéig csúnyán bünteti a film), amelyek tényleg velőtrázóak, megborzongatóak és félelmetesek, sőt, a suspense-t is remekül használja, és ne felejtsük el John Guleserian operatőrt sem, aki az égbe nyúló toronyházak képét megfordítva olyan hihetetlenül hipnotikus, pulzáló hangulatot teremt, amit tanítani lehetne mindazoknak, akik modern horror készítésére adják a fejüket. Jordan Peele-el sem lenne semmi baj, hiszen alapvetően tehetséges fazon, de itt körülbelül ugyanannyira megszállott, mint a film főszereplője, és láthatóan annyira elvakította a rasszizmusa és feltehetően a kevert etnikuma miatt érzett öngyűlölete, hogy a Kampókéz inkább offenzív politikai kiáltvány, mintsem magvas gondolatokkal büszkélkedő horror. Jóformán ez az egész jelenség leírható azzal a hasonlattal, mint amikor egy művész olyan dologról akar írni, vagy olyan témában akar alkotni, ami nem érintette őt igazán, vagy csak felszínes ismeretekkel rendelkezik róla. Mert nagyon úgy néz ki, hogy az a helyzet, hogy nem szembesült olyan előítéletekkel, nem érte olyan fokú hátrányos megkülönböztetés, nem tapasztalt a saját bőrén olyan szintű tényleges elnyomást, mint azok, akiknek a mozgóképes szószólója szeretne lenni. Így a politikai üzenetnek, amit egy puccos, kényelmes, összkomfortos hollywoodi villa ablakából sugároz, semmi köze a valósághoz, csupán egy eltorzított, szélsőséges karikatúra, egy túltolt kényszerképzet arról, hogy minden fekete a körülmények áldozata, minden rendőr kizárólag fehér és rasszista, és mindegyiküknek csakis az a lételeme, hogy elnyomás alatt tartsa a kisebbséget.  



Ennek köszönhető az, hogy a 2021-es Kampókéz műfaji filmként és társadalomkritikus fricskaként is megbukik, ennek köszönhető, hogy a címszereplő szinte minden eddigi misztikumát elveszítette, és ennek köszönhető az is, hogy a film végére konkrétan egyfajta igazságosztó szerepbe kerül, ami egyenesen röhej (szinte már A texasi láncfűrészes: Az örökség szint, de azért azt nem múlja alul), és hogy amíg az eredetiben fel sem merült, hogy etnikai különbséget tegyen az áldozatai között, addig itt már csak fehér embereket és rendőröket koncol fel. Mondjuk még mindig jobb, ha a mozivásznon csinálják ezt, és nem a való életben.