Nate Hope

Nate Hope

32/F
Moderátor
üzenetet írok neki

Cry Macho filmkritika

Link másolása
Gran Torino light.
1911.png
 
Clint Eastwood legújabb rendezése (amelyben producerként is részt vett, és a főszerepet is magára osztotta), a nemrég mozikba és a HBO Max streaming-platformon is megjelenő Cry Macho piszkosul hosszú és nehéz utat járt be, mielőtt film lett belőle. N. Richard Nash eredetileg a hetvenes években írta meg az akkor még Macho címen futó forgatókönyvet, de miután a 20th Century Fox kétszer is elutasította a kiöregedett rodeósztár és a fiatal mexikói suhanc történetének megfilmesítését, úgy döntött, hogy inkább átdolgozza azt regényformába. A könyv (immáron Cry Macho néven) 1975-ben jelent meg, és a pozitív kritikák arra sarkallták Nash-t, hogy újra házalni kezdjen a szkripttel a stúdióknál, mindezt úgy, hogy állítása szerint egyetlen egy szót sem változtatott meg benne. 2000-ben bekövetkezett halála előtt számos nagy filmes cégnek adta el a forgatókönyvet, de az adaptáció csak nem akart megszületni, bár sokszor csupán karnyújtásnyira volt a projekt megvalósulása, de a sors és a különböző események szerencsétlen együtt állása minduntalan éket vert az adaptálás feladatát magára vállaló Albert S. Ruddy producer tervei és a kőkemény valóság közé.  

3324.png

Ruddy már 1988-ban felajánlotta a film főszerepét Clint Eastwoodnak, aki inkább az ötödik Piszkos Harry-film, a Holtbiztos tipp mellett kötelezte el magát, viszont a rendezést szívesen elvállalta volna, miközben Robert Mitchumot javasolta sztárnak. A forgatás végül 1991-ben kezdődött meg, már Roy Schneiderrel, azonban a produkció hamar kudarcba fulladt, és hasonlóan jártak azok a változatok is, amelyek Burt Lancasterrel, majd pedig Pierce Brosnannel készültek volna, mígnem 2003-ban Arnold Schwarzenegger kapott lehetőséget, hogy szerepeljen a klasszikus sci-fi-western, a Westworld remake-jében, vagy a Cry Macho adaptációjában. Utóbbit választotta, azonban amikor Kalifornia kormányzója lett, a projekt parkolópályára került, egészen 2011-ig. Amikor is bejelentették, hogy tényleg megcsinálják a filmet Schwarzeneggerrel, a rendező pedig Brad Furman lett volna, ám röviddel azután, hogy kipattant a botrány Arnold házasságtöréséről és az egy évtizeddel korábban született házasságon kívüli gyerekéről, a projektet törölték. Csaknem újabb tíz év kellett ahhoz, hogy a Cry Macho újra a tervezőasztalra kerüljön, ám a hányattatott sorsú filmet ezúttal valóban sikerült legyártani, a kilencedik x-en túllépett Clint Eastwooddal, aki most is, mint általában, a kamera mindkét oldalán képviselteti magát. Több se kellett a közönség figyelmének felkeltéséhez, és tekintve a film nem mindennapi kálváriáját, bizton kijelenthető, hogy innen igencsak szép lett volna nyerni.  

3327.png

A problémák azonban már rögtön a koncepciónál kiütköznek. Papíron a Cry Macho-nak nem csak egy sima adaptációnak kellett lennie, hanem egy melankolikus és intim szerzői műfajfilmnek, amelyben az egyik utolsó, még ma is elképesztően aktív hollywoodi legenda (aki tegyük hozzá, idén töltötte be a 91. életévét) visszatekint több mint félévszázados, kisebb-nagyobb döccenőkkel tarkított, de még így is vitán felül példátlan pályafutására, a kötelező emocionális csúcspontokkal, kellő szentimentalizmussal, valamint egy frappánsan megfogalmazott üzenettel (hogy ez az egész macsó dolog és a köré épített kultusz túlértékelt), amellyel egyaránt megcélozza a klasszikus, tradicionális és felmagasztalt hollywoodi hősképet és saját, korábbi énjét is, aki tetőtől talpig ezt képviselte. És még csak nem is kellene újítónak, kísérletezőnek vagy forradalminak lennie, hiszen valljuk be, ennyi idő után, ennyi filmmel a háta mögött már nemigen tud új trükköket az öreg, bőven elegek az ismerős motívumok, amiket eddig megszokhattunk tőle. Eastwood rendezései mindig hoznak egy bizonyos színvonalat, még mostanság is, legyen szó karrierje talán legellentmondásosabb darabjáról, az Amerikai mesterlövészről, vagy a szintén igaz történeten alapuló Sully-ról, a Richard Jewell balladájáról, vagy a jóval gyengébb, de azért borzalmasnak egyáltalán nem borzalmas A párizsi vonatról, de a Cry Macho-nak (ha ez nem is volt konkrétan kimondva) egyszerűen mégis többnek kellett lennie az egyszerű, szokásos ujjgyakorlatnál – hiszen mégiscsak egy élő filmes legenda számadásának fogható fel a produkció. A fentebb felsorolt elemek nagy része meg is található a filmben: híján van mindenféle progresszivitásnak, megvannak a maga érzelmes, hovatovább, nagyritkán tényleg megható jelenetei, be is mutat az Álomgyár régmúlt, körberajongott keménylegényeinek és a komplett életstílusuknak is, tempóját tekintve ízig-vérig Eastwood-mozi. Hiába 100 perc, kifejezetten lassú (talán az eddigi leglassabb a karrierje során), cammogós, mi több, már-már öreges sodrású.  

3326.png

Mindezzel csak egy baj van: a Cry Macho-t nem az a Clint Eastwood rendezte, aki annak idején azokat a filmeket hozta tető alá, amik alapján ő lenne a tökéletes és egyetlen választás Nash regényének adaptálásra. Nem az az Eastwood, aki a Nincs bocsánatban megénekelte a western műfaj hattyúdalát, nem az, aki a Tökéletes világban oly érzékenyen és vigyázóan kezelte a tragikus múltú, rossz útra tévedt bűnöző és az ártatlan, tisztalelkű gyermek kapcsolatát, nem az, aki a Gran Torino-ban keretbe foglalta egész életművet és elbúcsúztatta a klasszikus kemény férfi figuráját. Még csak nem is az az Eastwood, aki manapság még mindig egymás után gyártja a filmeket, amelyek között akadnak jobbak (A csempész) és gyengébbek is (Fiúk Jerseyből), de azért mégis tud hozni egy megszokott szintet, amivel ugyan nem alkot új, modern mesterműveket, de nem is csúfolja meg kiemelkedő pályafutását. Igaz, a saját nevét és örökségét nem tiporja sárba (ahogy attól is messze van, hogy egy nemzeti hős fásult alkonyéveinek lenyomata legyen), ám a Cry Macho leginkább az előbb említett Gran Torino lightos verziójának felel meg. Csak cseréljük ki a kőkemény, enyhén rasszista, zsémbes háborús veteránt egy kiégett, mindent elvesztett egykori rodeósztárra, akinek annak idején egy sérülés miatt derékba tört a karrierje, az Amerikában sanyarúan tengődő Hmong népcsoportot pedig mexikóiakra, és még néhány kisebb-nagyobb változtatás után meg is kapjuk a Cry Macho-t, ami sajnos képtelen megismételni a sokáig Eastwood színészi visszavonulásának szánt férfiasan megható búcsúját – helyette nélkülözi mindazt az összetettséget és erős karakterprezentálást, ami arra a filmre jellemző volt.  

3328.png

Az egész gond abban gyökeredzik (mármint amellett, hogy a film túlságosan hajaz a Gran Torino-ra, és újra el akarja sütni ugyanazt a poént, amit egyszer már sikerült), hogy, noha a két főszereplő közt határozottan jól működik a kémia, és Eastwood öregkora ellenére is képes elhitetni velünk, hogy kemény és félelmetes ellenfél, a karakterek sajnos nem járnak be akkora ívet, mint a Gran Torino-ban és Eastwood korábbi filmjeiben. Azokhoz képest a Cry Macho egy félgőzzel levezényelt, takaréklángon totyogó lassú és unalmas road movie (pedig a 100 perc egyáltalán nem sok, de néha kétszer annyinak érződik), amely ugyan felsorolja a Gran Torino-ra jellemző parafrázisokat, de érdemben már alig tud kezdeni velük valamit. A legnagyobb gond, hogy a mexikói srác, Minett figurája lényegében nem éri el azt a végkifejletet, amit a karaktere és maga a cselekmény is megkívánna, azaz, hogy a kívülálló, a szülei és a világ ellen lázadó tinédzser a történet befejezésével nem csak a bűnözői szubkultúrától szakadjon el, hanem hogy megértse az őt körülvevő világot, és nem utolsó sorban megtanulja, milyen férfinak lenni. A Cry Macho nem ad feloldozást az alól, hogy a fiút az anyja és az apja is csak kihasználja, hogy mindketten nyereséget és vagyont látnak benne, és hogy az apai-anyai gondoskodás és szeretet is csupán másodlagos ebben a nagy újraegyesülési törekvésben, melyben Eastwood karaktere is csak egy megvezetett báb. A cselekmény nem varrja el ezeket a szálakat, sőt, semmiféle megoldást nem kínál, ha úgy vesszük, Mike elnyeri a megváltást, Minett szempontjából viszont csak félig végződik happy enddel a történet – nála az örömbe jókora üröm is vegyül.  

3325.png

Ezek után egyáltalán nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy a Cry Macho-nak tényleg egy hollywoodi legenda hattyúdalának vagy magnum opusának kellett volna lennie. Ahogy azt már fentebb is említettem, ez a Gran Torino-ban már megtörtént, ennél fogva a Cry Macho csupán egy teljesen lapos, A-pontból B-be öreges tempóval robogó, mindenféle meglepetés, fordulat, érdekes kitérő nélküli, legjobb esetben is közepes, mérsékelten szórakoztató utazás, amit ugyan méltatlan lenne földbe döngölni (hiszen nem az vele a fő baj, hogy rossz lenne, hanem, hogy konkrétan tényleg semmilyen), mégis rossz szájízzel áll fel utána az ember a fotelből. Azért egy ekkora névtől, mint Eastwood, jóval többet várunk, még ha mostanában már nem is forgat olyan filmeket, mint fénykorában – sőt, ami engem illet, voltaképp csak az iránta érzett hihetetlenül mély tiszteletem miatt nem köszörültem jobban a nyelvemet ezen a sokkal jobb sorsra érdemes filmen. Amiről a megtekintése előtt el nem tudtam volna képzelni, hogy pont róla fogom azt írni, hogy kár érte.
 
cry-macho-2021-poster.jpg
2.
2.
Nate Hope
#1: Én nagyon tisztelem az öreget, minden filmjét láttam (mondjuk azért van 1-2 kivétel még a korai éveiből, a Dollár-trilógia előtt), szóval ezért sem tudok annyira haragudni a Cry Macho-ra, de azért lehetett volna ez sokkal jobb is. Kíváncsi vagyok, hogy ha a '80-es évek végén készül el, vagy pl. a Nincs bocsánat után, akkor milyen lett volna.
1.
1.
hedzsooo
Kár, hogy ezen a véleményen vannak sokan... De C.Eastwood miatt nekem is "kötelező jellegű" a megtekintése, aztán legfeljebb majd vmi hasonló véleményen leszek utána. :)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...