A cikk a blogon megszokottnál szabadabban fogalmaz (mondjuk így...)

A 2016-os év talán az egyik legfontosabb, és egyben legrosszabb évem volt gamer szemszögből. Eljutottam arra a pontra, hogy egykedvűen nézek szinte minden játékra, mindegyiket úgy érzem az elejétől a végéig ismerem és egy maximum 2-3 órás első indítás után látni se bírom többet. Így sikerült rengeteg pénzt elszórnom mindazokra a játékokra 4-5000Ft-os áron egyenként, amiket év közben kihagytam azzal az indokkal hogy "áh, szép meg jó de annyira nem érdekel hogy 10-15.000Ft-ért megvegyem". Két variációval jártam volna jól: de igen, megveszem teljes áron, vagy hogy kicsit több önuralmat tanúsítva továbbra is elkerülöm.

A lefelé vezető spirál
Ugyanis van az a szabályom, hogy az ér meg nekem teljes árat ami igazán érdekel. Bár korábban nem így volt, mint idén kiderült ami nem érdekel annyira hogy teljes árat fizessek érte szinte megjelenés napján, az nem érdekel annyira hogy egy kipróbálásnál tovább tartson akkor sem ha ingyen volt. Így sorra, méltatlanul, szinte esélytelenül véreztek el a jobb sorsot érdemlő címek mint a DOOM, Deus Ex: Mankind Divided, Rise of the Tomb Raider, Grey Goo, Warhammer: End Times - Vermentide, Spiderman: Shattered Dimensions amire mellesleg hosszú évekig sóvárogtam hogy fel (illetve vissza-)kerüljön steam-re, Slain!, és a régóta inventory-ban porosodó Dead Space 2, Dex, Dead Island, és a talán februári Humble Monthly-ból származó Alien: Isolation amit még fel sem telepítettem. Egyszerűen nem ütik már meg az ingerküszöböm: látom hogy jó, aláírom, kiváló hangulat, remek vizuális és audio dizájn jellemzi őket egytől egyig, tetszenek is, akarom is tudni hogy "mi van velük", mi történik, mi a sztori, hogy néz ki az akció, csak amikor ott is kéne ülni előtte és csinálni, úgy érzem mint ha diákéveim sanyargatóan egyhangú, nyomorultul kevés agysejtet megmozgató nyári munkáján lennék. A fentiekre nem az elköltött pénzt sajnálom, hanem magamtól sajnálnám azt az időt amit el kellene töltenem velük, és nyomasztónak érzem az elkötelezettséget amit a vásárlással vettem magamra - hiszen nem azért vettem, hogy ne játsszak vele, elvileg. Ez így aztán egy ördögi körré válik, egy öngeneráló, depresszív folyamattá, ami azt eredményezte hogy inkább játszok mobilon Heartstone-t, mint hogy betöltsem bármelyik nagy AAA címet.

Pengeélen táncolni: játékok, amik majdnem megváltották a világot, de a számomra legkellemetlenebb, szabályosan bántó csalódások lettek belőlük.
Hogy feltegyük a rohadó cseresznyét 2016 keserű tortájának tetejére, a legjobban várt címeim szinte egytől egyig óriási csalódások voltak: a Street Fighter V PC-s portját isten a tanúm, én akartam szeretni. 11 hónap telt és nem érdekli a CAPCOM-ot hogy a billentyűzet gombjainak 80%-át nem ismeri fel a játék, 9 kellett ahhoz hogy normális direkt input kontroller támogatást kapjon, a patch-el telepített rootkit-ről nem is beszélve, és a tényről hogy a média hírei alatt sivalkodó amúgy 100% hogy nem is játszó emberek egybehangzó véleménye elérte, hogy másfél évi 15$-os upgrade és az aktuális bővített kiadás újra áruba bocsájtása teljes áron megoldás egy lehúzás, mert 4x adják el ugyanazt a játékot. Nem volt jó, hogy másfél évente 15$ upgrade-el megvagy, és aki mondjuk 3 év múlva venné meg a játékot, egy teljes játék áráért megkap mindent visszamenőleg - hát most 11 hónap telt el, egy teljes árú játék van, de már két, azaz kettő 25 dolláros season pass-t, egy tournament pass-t, egy holiday pass-t, és hasonló finomságokat kaptunk a CAPCOM-tól: tessék szépen megvenni mindenkinek, akinek nem tetszett a korábbi rendszer, remélem a gatyája is rámegy. De én még mindig akartam szeretni. Megtanultam script-et írni AutoHotKey-hez az isten szerelmére, hogy a billentyűzetem teljes kiosztását használhassam, csak hogy élvezhessem a játéknak a folytatását amibe 7 évet és közel 3000 órát öltem, a játék folytatását ami mindörökre megváltoztatta a véleményem a verekedős játékokról, a látás-, mi több gondolkodásmódom. Hatalmas pofon volt a Street Fighter V, amit pár havonta elővettem, beleöltem 10 órát, majd ment vissza halványszürke steam listára.

Aztán ott volt a számomra másik nagyon várt cím: Battlefleet: Gothic Armada . A játék, ami a Dawn of War II és a Space Marine óta az első igazán fantasztikus Warhammer 40.000 adaptáció lehet, egy újabb kevés egységgel micro-zós stratégia, tökéletesen eltalált W40K hangulattal, képi világgal, zenékkel, kifogástalan, minőségi játékmechanikai megvalósítással. Hogy aztán lustaság és a kapzsiság két vállra fektesse. Vásárlás előtt is tisztában voltam vele hogy sajnos ismét csak az Imperium kapott kampányt, de hát annyi baj legyen, a Dawn of War II-őt is vagy 6x végigvittem, a Chaos Rising kiegészítőjét is 4x legalább, pedig ott is csak Space Marine kampány volt. De nem ilyen. Hála a jó égnek, nem ilyen. Az egy dolog, hogy mozgó concept art-ok az átvezető sztoris videók, sokan csinálják, költséghatékony is, de hogy az összes, ismétlem az összes küldetés egy csont üres, a szó legteljesebb értelmében teljesen üres négyzet véletlenszerűen elszórt 1-2 köddel meg aszteroidával, hogy még az egységeket reprezentáló kapitányok profilképén arra sem vették a fáradtságot hogy ne ugyanarra az egyetlen egy megrajzolt testre rajzoljanak 4 fejet, hogy a sztori amikor nem a nagy ritkán felbukkanó mozgó concept art-okon zajlik akkor ne egy hatalmas megnyitott jegyzettömb formájában legyen előttünk leírva amit felolvas valaki... ezek olyan dolgok, hogy azt mondom oké. Legyen. De ha már ez a szint van, miért nincs minden fajnak kampánya, ha már mindegyik teljesen kész és skirmish-ben, multiplayer-ben játszható? Kell még ~10 concept art az átvezetőkhöz, kb. 3 szinkronszínész minden fajhoz, és egy töltelék sztori amit kaptunk a birodalomnál is, és tessék, kész a 4 kampány. Mert ennyi az az egy is ami van. Hogy ezek után nem sül le a pofájukról a bőr 7,5 euróért DLC formájában adni az új fajokat, az csak azért nem szomorú mert a multiplayer balance-t is baltával faragják és közutálat tárgya a játék mikroszkóppal még fellelhető közösségében. Tudnám mi a f.sz (nyilvánvalóan feszültségszint [V] rövidítése) kerül rajta 40 euróba.

Őszintén? A Star Citizen ami megjelent, a No Man's Sky ami nem egy kalap szar - az örök szeretlek/gyűlöllek kapcsolatom tárgya: Elite: Dangerous.

Pontosabban a Horizons kiegészítő, és a Frontier csodálatos kommunikációs készsége. Szeretném leszögezni előre, hogy az Elite-et és vele a Horizons-t ma tiszta szívből, őszintén ajánlanám mindenkinek, mert egy fantasztikus játék volt eleve, az eltelt két év alatt - melyből a második a Horizons még valószínűleg 2017 nyarán véget érő újításai - pedig még tovább bővült, épült, mélyedt. Irigylek mindenkit, akinek még nem volt hozzá szerencséje, mert előtte van még az az élmény, az az első 100 óra ami nekem is egy megismételhetetlen, örök élmény marad, de aki most vág bele, még sokkal többet kap mint én kaptam abban az első 100 órában. Csakhogy azóta eltűnt benne még 300, és a Frontier olyan tetű lassúsággal hozza ki a patch-eket és annyira keveset ad hozzá ahhoz amivel eddig töltöttük az időnket mi, veterán játékosok, hogy a gyomrom ki tud fordulni tőle ha csak arra gondolok hogy visszamenjek kalózokat vadászni, vagy háborúzni. Persze nagyon jó, hogy most már a méretes rombolómon belül tudok vadászgépeket építeni és szabadjára engedni, de attól még ugyanaz a grind marad, amit én már sosem fogok másnak látni, csak grind-nak. Ez pedig végtelenül szomorú. Diablo III szindróma: amikor már megvan mindened amit szerettél volna, amikor már kipróbáltál minden build-et, minden feature-t, mindegyiket rongyosra játszottad és élvezted minden pillanatát, és hirtelen villámcsapásként üt be az egész értelmetlensége, céltalansága és üressége. Ezt kellene eltüntetnie a Frontier-nek, ha már hosszútávú játékot terveznek - egészen konkrétan 10 éves támogatást -  de hogy egy decemberben kiadott season pass 6 hónapon át semmit ne hozzon és teljes sötétség és néma csend honoljon, amikor a játékosok már nem csak félve kopogtatva hanem szinte az ajtót berúgva akarnak valami információhoz jutni amibe kapaszkodni lehet, de a Frontier még mindig úgy tesz mint ha nem lenne otthon senki... na akkor vannak bajok. 6 hónap után kijött egy embertelen grind újabb rétegét adó frissítés, amire 2 hónapot vártunk hogy javítsák... 8 hónap telt el, a Horizons-ból az első hónapban kivették az alapjátékot (amit igaz nyomott áron, de kötelezően kifizettetek azzal is akinek megvolt, míg ugyanazért az árért kapta az alap+kieg csomagot az akinek semmi nem volt meg), a borzasztó launch... egyszerűen egy olyan keserű emlék marad az Elite kapcsán 2016 első háromnegyed része, ami máig nyomot hagyott számomra rajta. De ha külső szemlélőként nézzük: egy elképesztően jó játék, még messze jobbá vált, és ma már igen olcsón beszerezhető. Csak örüljetek hogy nem voltatok ott amikor lezajlott a folyamat.

Amiért megérte gamernek lenni 2016-ban
Vagy mondjuk úgy, az év játéka lista.

Dark Souls III, 'nuff said. Magyarázatra sem szorulna igazából, de ismertek... lesz. Sok. Ez a játék volt számomra az a játék, ami a komplett gamer létből való kiégés közepébe meteorként csapódott, és újraértelmeztette velem hogy mit is keresek én igazából a játékokban. Hatására kihúztam a várólistámról gyakorlatilag mindent év végéig (hogy aztán igaz hogy olcsón, de fölöslegesen megvegyem őket év végén hogy a Dark Souls III által hagyott űrt próbáljam kitölteni... sikertelenül), ami azt jelenti hogy márciustól decemberig, de még is most is, egyszerűen nem tudtam semmi más játékra úgy tekinteni hogy ne várnám el tőle hogy kiemelkedjen a streamline-osított, mainstream 9-99 korbesorolású casualbiztos mocsárból, aminek hatására rengeteg apró ám kiváló játékra tértem át. Számomra ez az első, így "A" Dark Souls, úgy ahogy sokaknak a valóban első volt az első volt a maga idejében, a maga sokkjaival, félelmeivel és orgazmusközeli sikerélménnyel, azzal a különbséggel hogy 2016 technikai adottságai lehetővé tették ezt egy olyan audiovizuális élménybe ágyazni ami képes elsöpörni brutalitásával, elkápráztatni szépségével. Egyszerűen átadhatatlan bármilyen médium formájában az az érzelmi hullámvasút amit a játék nyújtott számomra: rettegés, valódi kétségbeesettség, a másodpercről másodpercre fennmaradó feszültség, lottóötös felfoghatatlanságától szinte tenyérbekarmolóan ökölbe szorított kézzel "Igeeeeen!"-t üvöltés (vagy épp asztal kettétörés), az ember szeme sarkába könnyet fakasztó gyönyörűségig, szomorúságig, lelki békéig, egy olyan audiovizuális kivitelezésben amelyre az elegancia és a mestermű nem méltó szavak, egy olyan játékmenettel ami a beledet is kitapossa amíg te, nem a karaktered, meg nem tanulod tisztelni és legyőzni azt egy igen is fair harcban. Utána indulsz el egy olyan belső, személyes fejlődési úton, aminek a szükségessége ma már szinte teljesen kiveszett a játékiparból, és ami miatt nekem sem éri el az ingerküszöböm szinte semmi ezek után. Részletesebb tesztért erre tessék.

Overwatch, a büszke ezüstérmes. Igazság szerint lehetne akár arany is, hisz egyetlen szempontot sem tudok találni amely alapján egy lapon említhető lenne az Overwatch és a Dark Souls III: mindkettő a maga műfajának tökélyre csiszolását jelképezi. Mára már több mint 20 millió példány elkelt, én személy szerint is több száz órát töltöttem el vele, és csak újra megnézve a fenti videót és pár korai cinematic előzetest realizálódott bennem hogy miért is imádom én ezt a játékot. Valamiért, amit elfeledtem ennyi játékóra után, valamiért, ami nyomokban felfedezhető még a League of Legends-ben is: ez pedig a világa, és annak prezentációja, karakterei, még ha fiktív személyek is, és a megvalósításuk (no meg a Blizzard-nál dolgozó pszichológiában jártas designerek), egyszerűen egy olyan megkérdőjelezhetetlenül felemelő, már-már "boldogságra ösztönző" univerzumot alkottak, ami mellett szinte észre sem veszi az ember hogy gyakorlatilag halomra ölik benne egymást a főszereplők. Mint ha Disney féle Fronzen Let it go dalából egy komplett játékot készítettek volna, ami viszont egy dallal ellentétben nem egy múló dolog, nem rendelkezik kezdettel és véggel, hanem körbevesz egy világgal. Mára már erősen megfakult pusztán azért mert embertelen időt öltünk bele mind, de tessék csak visszaemlékeztetni arra a szívmelengető pillanatra, amikor Lena a.k.a. Tracer csilingelő hangon cikázik be a képernyőre "Cheers love, the cavalry's here!" mára szállóigévé váló szövegével. Ezt jelentette számomra az Overwatch megjelenése előtt, és röviddel az után is.

Hogy utána egy kifogyhatatlanul változatos, folyamatosan bővített, rengeteg játékstílust, gondolkodásmódot és elvárásnak megfelelni tudó kompetitív multiplayer lövölde lett belőle ami nem csak a hype-nak és a Blizzard fémjelzésnek, de önmagának, pontosabban a mögötte álló csapatnak köszönheti a sikerét, amire ránézek és azt tudom mondani, hogy ennek reklám sem kell, az oka annak hogy miért lesz az eladási listák és leginkább játszott játékok listájának élén még hosszú, hosszú évekig. Arról a játékról beszélünk ami jött, látott, a lassan kimúló földön reszkető StarCraft 2 fölött tornyosuló League of Legends arcába két lábbal repült bele, hogy aztán hülyére verje a földön, Ázsiai piacokon.

Mint a mellékelt ábra mutatja, azért a League köszöni nagyon jól van, de kapott azért, na.

Ez valami olyasmivel ér fel mint ha a rasztafrizurás Stephen Hawking lowriderből kihajolva árulna füvet az épp szabadban szünetüket töltő fizikahallgatóknak. Csak néznénk és nem hinnénk. De most megtörtént. Más vizekre evezve, fenntartásokkal kezelem, mondhatni kissé szelektíven de nagyra értékelem a multikulturális jellegét, hogy a mi saját világunk legváltozatosabb kultúrái helyet kapnak benne egyaránt a közel- s távol keleti, indiai, német, amerikai, orosz stb. kulturális stílusjegyeiből magán hordoz nem keveset. Egy kicsit zavaróan polkorrekt is akar lenni a Blizzard, azért Zarya-n érződik hogy nem azért néz ki úgy ahogy mert a karaktert így alkották meg, hanem volt egy archetípus amit mindenképp fel akartak használni, és a köré szinte muszáj módon építették a karaktert, valakiből utólag faragnak meleg karaktert "hogy legyen az is mert így vagyunk elég píszí", de ez már csak az én szőrszálhasogatásom. Aki 2016-ot barlangban töltötte és most mászott ki a fényre, tesztért erre tessék!

FURI, én drága FURI-m, egyetlenem. Számomra a FURI gyakorlatilag minden téren tökéletes játék: könnyű beletanulni, de vért izzadsz ha tökéletesíteni akarod a tudásod. Egyszerre gördülékeny és modern, és játszódik egy olyan bullethell környezetben ami húsz évvel ezelőtt volt utoljára a gamer mindennapok része, még is egy borzasztóan élvezetes közelharci rendszerrel bír. Egyaránt le lehet ülni elé negyed órára és több órás marathonokra, megjelenésében egyszerre hozza a modern kor kifinomult animációit, elvont absztrakt álomképeit és a '80-as évek neonban és synthwave-ben úszó egyszerre mocskos és letisztult érzését. Mint ha a Far Cry: Blood Dragon és a Devil May Cry szerelemgyereke lenne (vagy épp egy Samurai Jack, Aeon Flux, Donnie Darko threesome eredménye), akinek a történetéért kis túlzással a LOST éppen hallucináló írói gárdája a felelős, ami egy kezdetben igen egyszerű helyzetet és egy rakás értelmetlennek tűnő furcsaságon át kérdést kérdésre halmoz, hogy miközben a néző, illetve esetünkben a játékos morális iránytűjével szórakozik ha az figyel az apró elszólásokra, előkészítsen egy katartikus csavart.

A FURI erősen rétegjáték, de saját ligájában az egyik legjobb. Nem is szeretnék róla többet beszélni mert vagy kénytelen lennék egy miniatűr teszt méreteit elérni, vagy spoilerezni. Legyen elég a harmadik megoldás, a már meglévő cikk, és aki követi az irományaimat, netán ad a szavamra, tudja hogy ez a játék nem véletlenül érdemelt ki ilyen magas helyezést nálam, pláne a fenti csalódások fényében amik nagyon magasra tették a megugrandó lécet. A többieknek csak hatványozottan ajánlott elhinni hogy a FURI a bossrush műfaj császára, és persze elolvasni a fent linkelt cikket.

Futottak még

4. helyezett, s bár csak a futottak még listára került, XCOM2-nek sem kell szégyenkeznie. Sokat igazából nem is tudnék hozzáfűzni - szerettem az elsőt, és ez rátett két lapáttal. Azt hiszem a tény hogy hirtelen ennyi ugrott be a leginkább fontos dolog: egy olyan játék ami után az 5 ujjamat megnyaltam, valószínűleg előveszem a jövőben is, de különösebben emlékezetes nyomot nem hagyott bennem - kizárólag ezért nem került a FURI helyére bronzérmesnek. Az Enemy Unknown-ban oly' nehezen kiharcolt győzelem után vert helyzetből indulni nem csak meglepő csavarnak, de kiváló narratív eszköznek is bizonyult ami sokkal személyesebbé tette a történetet, arctalan katonai szervezet helyett makacs, önmagáért és mások szabadságáért küzdő ellenálló S.H.I.E.L.D. féle repülő erődként olyan kapcsot tudott alkotni az általunk alkotott és féltett embereink egyedisége és a világuk között, amilyen kapocs korábban csak a játékos és a "dédelgetett" emberei között volt. Az új mechanizmusok mint a lopakodás és rajtaütés, új fejlődési irányok friss levegőként hatnak az első rész bevett gyakorlatai után, a sztori sokkal személyesebb, a játékmenet érdekesebb, változatosabb, gyorsabb, többféle környezettípus és ellenségtípus mindig jót tesz, a dreamteam terelgetése az új típusú küldetésekben pedig még izgalmasabb volt a tényleg kissé erőltetett menet miatt, amitől ugye gyorsabb az egész, ugyanakkor ugyanolyan (sőt, a sietség miatt még inkább) veszélyes - még is van elég idő taktikázásra, más-más stratégiákra. A workshop támogatás hab a tortán, ugyanakkor a DLC-k minősége szvsz kritikán aluli - egy mission pack, meg skin-ek -, de nem éreztem hiányát semminek. Egész napokra folyamatosan maga elég szegezett, ami miatt jár az elismerés, mert hiánypótló, egyedi, és mert volt bátorsága megbolygatni a receptet ami elődjét a maga idejében év játékává tette. Most az lett-e? Közel sem, de ennek inkább a februári megjelenés és a sokkal szélesebb közönséggel rendelkező konkurencia az oka, ami bátorkodom azt mondani közel sem lett olyan jó, mint az XCOM2. Bővebben a tesztben!

5. helyezett egy megosztott hely, nevezetesen a Total War: Warhammer és a Civilization VI között. A helyzet az, hogy kerestem az én "A" Birodalomépítős Játékom, és a Warhammer-el azt hittem megtaláltam, de tévedtem. Majd megpróbáltam a Civilization VI-al ugyanezt, és megint tévedtem: egyszer majd leszáll közénk a grand strategy messiás, ami ennek a kettőnek a kombinációja lesz, addig viszont egyikben megvan ami a másikban nincs és fordítva, míg én mindkettőt keresem együtt. A Civilization VI megadja a békés megközelítés lehetőségét, a minden új játéknál teljesen eltérő földrajzi felállást, a lehetőséged, hogy uralkodói szemed büszkén vesd az előtted elterülő földek s tengerek térképére és elmondhasd, hogy ez itt a tiéd. A Warhammer ugyanakkor mindezt képes egy ember szintjére is lehozni, ahol a térképen tologatott seregek nem csak túlbuzgó bábok, hanem sárban, vérben fetrengő, eltaposott emberek, végeláthatatlan légiók amik összecsapásakor a két lassan összeérő sereg között futva a kamerával a Gyűrűk Ura filmek nagy csatái is néhol belepirulnának a látványba. De jó is lenne ha erre nem 5 percet kéne várni loading képernyőn harc előtt majd utána vissza a világtérképre is... illetve a 150. körben scriptelt módon egyesülő káosz hordák délre induló inváziója sem éppen tetszetős: számomra elveszi a szabadságot és az újrajátszhatóságot, mert bárhonnan indulok, bármelyik fajjal, minden döntésemet az határozza meg hogy "közeleg a tél, és mind tudjuk mit hoz magával". Terjeszkedj északra, vigyél seregeket északra, szerezz szövetségeseket északon, különben a káosz letarolja és az AI frakciók biztosan nem állják útját, neked kell és maximum jól jön a segítség. A Civ6-ban ugyanakkor megvan ez a szabadság, csak épp az összes játszható nemzet annyira egyforma, homogén, hogy a szimpátiát leszámítva gyakorlatilag mindegy is melyikkel játszol. Tény hogy elférne már nálam egy SSD, és akkor a Total War: Warhammer akár bronzérmes is lehetne a listámon (az undorítóan lehúzó DLC tenger ellenére), de ne hogy már az élvezhetőséghez hardveres követelmény legyen egy SSD, ezt elvi alapon elutasítom. Mindkettőbe 45 óra körüli időt öltem eddig, fogok is még többet a jövőben, de van hová fejlődni mindkettőnek. (Nem ígérek semmit, de a Warhammer-ről egy önálló cikk még befuthat a jövőben a blogra)

A tanulság
A tanulság az, hogy 2016 a változás éve volt. Nem csak az enyém és a(z) (gamer) igényeim drasztikus változása, hanem a piacé is. Ma a 2015-re általánossá váló "még meg sem jelent az alapjáték, de rendeld elő a season pass-t!" jelenség ma odáig jutott, hogy rengeteg nagy múltú, köztiszteletnek és elismerésnek örvendő franchise ill. univerzum van arra felhasználva, hogy egy szinte üres de igen drága keret legyen, amibe aztán apránként, sok darabban árulják a képet. Ilyenné vált sajnos a Deus Ex, a Street Fighter, a Total War, és bár ezek nem feltétlenül rossz játékok, nem feltétlenül hiányos játékok önmagukban (bár a Mankind Divided bicskanyitogatóan prológus jellege és "na majd a következőben" bánásmódja a játékossal a kényesen balance-olt rejtett fejlődési lehetőségeket telibeszaró beleerőszakolt mikrotranzakciós level up azért átlép egy határt), se nem mondhatóak early access-nek, azért nagyon meg kell válogatni mire használjuk el a drága időnket - pénzed akármennyi lehet, életed csak egy van. Sajnos 2016 gamer szempontból egy saját bőrön is tapasztalt, keserűen tanulságos év volt arról hogy ma már semmiben nem lehet bízni, és hogy sajnos a játékipar most érte el véglegesen az a töréspontot, ahol a minimális munkából maximális profit teljesen nyíltan vállalt, általános hozzáállás lett. Most érzem hogy az elmúlt években haláltusáját vívása után, mára végleg eltűnt belőle az a lélek, amiért beleszerettem ebbe a... mondhatjuk, életformába.

Viszont szerencsére van, ami hatalmas erővel igyekszik kiegyensúlyozni a mérleget amihez a korábbi években annyira hozzászoktunk, hogy mindig messze pozitív irányba billen: visszanézve ezt a cikket, nagyon is jutott idénre is több olyan játék, amiért minden csalódottság ellenére igen is úgy emlékszünk majd vissza rá sok év múltán is, hogy az év, amikor az Overwatch felrobbant és én ott voltam (a mai CS:GO közösség ~fele akkor született, amikor a CS aranykorát élte, nem mindegy!), és amikor a Dark Souls a harmadik felvonásával képes volt mainstreammé válni, alaposan seggbe rúgni mindenkit, és megmutatni hogy így kell játékot készíteni basszátok meg, nem Unreal Engine 4 alá rejteni a mobil bloatware-t! Nem tudok nem remélve a jövőre nézni, de sokkal óvatosabban járok majd benne, mint korábban valaha.

Az a bizonyos láng igen is él, valahol messze pislákol, magában hordozza a reményt, a lehetőséget.

And so it is, that ash seeketh embers.