Sajnos szükség volt egy világjárványra hogy megmutassa a világnak, milyen értéket is képviselnek az életben az olyan garantáltnak vett mindennapi dolgok, mint az érintkezés, a szabadság hogy elmehetünk valahová barátainkkal. Megszámlálhatatlan posztapokaliptikus játékkal találkozhatunk a játékpiacon, de ezen jellegük inkább csak afféle díszlet, ha úgy tetszik vagy mert divatos, vagy mert tetszik a fejlesztőknek, vagy mert kell egy jó indok arra miért legyen minden sarkon egy mutáns szörnyeteg aki majd jól ránk ugrik, mi pedig jól lelőjük, és jól túléljünk. Azok az emberek, családok, barátságok, kapcsolatok, amik áldozatul estek az apokalipszisnek, maximum a kispadról biodíszletként figyelik a játékost. A Death Stranding rájuk koncentrál. A COVID járvány súlytotta valóságunkban talán kicsit felnyílt a szeme azoknak is, akik a Hideo Kojima által digitális kódsorokká álmodott koncepciót egyszerű sétaszimulátornak bélyegezték, hiszen sajnos egy kicsit a saját bőrükön érezhetik, érezzük mind az életünk alapjait jelentő kapcsolataink hanyatlását, szabadságunk csorbulását - pedig mi még messze járunk(?) a világvégétől. 

A Death Stranding a maga posztapokaliptikus, kietlen tájain társadalomkritikát fogalmaz meg - rámutat a szociális hálók és a digitális élet által az emberek közé vert ékre, ha úgy tetszik hegyekre s köztünk meghúzódó szakadékokra amiket szó szoros értelmükben mint fizikai akadályokat helyez elénk, a magunk köré felhúzott falainkat pedig a föld mélyére temetett bunkerek formájában láthatjuk viszont. Nekünk ebben a megelevenedett metaforikus világképben kell küzdenünk azért, hogy reményt teremtsünk a pusztulás szélén álló, széthúzó, bezárkózott, izolált emberek közé. 

Ez az a küzdelem, amit sokan másképp képzeltek el, és csalódtak a Death Stranding-ben. Miért is ne tették volna? Hiszen mire tanított minket az elmúlt 30 év videojátékos történelme? Szükség van egy ellenségképre, egy célpontra, amit aztán válogatott eszközökkel kell elpusztítani, így általunk a hercegnő / királyság / világ megmenekült. Vagy ez, vagy a túlélés érdekében fát kell ütni és házat építeni. A Death Strandingből mindez teljesen hiányzik: a küzdelem arról szól hogy a fent említett akadályokat, magát a környezetet legyőzzük különféle logisztikai és navigációs eszközökkel, és szó szerint utat találjunk egymáshoz. Sam Bridges felada nem kevesebb mint az időt, fizikát, életet és halált az eddig ismert természeti törvények formájában teljesen felforgató “stranding” utáni világban utat találjon a néhai USA keleti partjától a nyugatiig, felkutasson mindenkit aki vagy egymaga, vagy párjával, netán egy egész városnyi lakossággal beásta magát földalatti bunkerekbe, és meggyőzze a világot hogy van remény, hogy van kiút, és nem szabad elengedni a hitet egy szebb jövőben. Egy következő generációban. Hogy nem szabad feladni a hitet a munkában. Hogy élni, nem csak túlélni kell, és hogy az élet több, többnek kell lennie mint amire a katasztrófa redukálta.

Egy olyan énközpontú kultúrában mint a miénk, ahol az önkifejezés, önmegvalósítás, a vélt vagy valós hatalom (legyen az szépség, hírnév, pénz vagy egy magasabb szintű kard) a domináns igény, ahol a fogyasztói viselkedést ezek iránti vágy vagy ezek hiányából fakadó önbecsülési probléma definiálja, nem hibáztatok senkit érte ha a Death Strandinget nem sikerül elsőre befogadni, vagy egyáltalán. Hiszen a fentieket borzasztó nehéz filozófiai és érzelmi értékek nyelvéről akár filmre, még nehezebb játék nyelvére fordítani úgy hogy az üzenet ne torzuljon. Jelentem a Kojima Productions megcsinálta.

A Death Stranding-ben ugyanis nem lépünk szintet. A jobb felszerelés nem azt jelenti hogy +5 helyett +50-et sebző fegyverekre teszünk szert. Helyette mondjuk kapunk egy kötelet amit leszúrva le tudunk ereszkedni egy sziklafalról. Teljesen hiányzik a hiúság kiszolgálása, az énközpontúság, és a power-fantasy ami kiszolgálja és kielégíti a játékosok túlnyomó részének igényeit. Talán ezek után senkit nem lep meg hogy az Death Stranding központi eleme az önzetlenség, a segíteni akarás. Amikor te mint játékos ráébredsz, hogy a pillanatnyi dopamin és/vagy adrenalin adag megkapásán kívül kevés értelme van a legtöbb egy kaptafára készülő játékban nagyobbá, erősebbé válni, akkor kezdjük majd igazán megérteni hogy a Death Stranding egyes játékmechanikai elemei miért működnek úgy, ahogy. Nehezebb annál egyértelműbbé tenni a “ne árts, segíts” üzenetet mint hogy az életünk, gondolataink, lelkünk mérgező, megsebző, ártani akaró szándékot sikerül úgy lefordítani egy játék nyelvére, hogy saját életerőnkkel fizetünk a fegyvereinkben használt munícióért. De ez csak egy példa rá, hogy a Death Stranding miképp manipulálja érzelmeinket, és örömmel jelenthetem hogy ezzel sosem él vissza.

Amikor tudod hogy az út megépítésével több mint 10.000 áthaladó játékosnak segítettél (feltéve hogy senki sem állt meg like-okat nyomogatni), az felbecsülhetetlen érzés. Hogy ez mennyire placebo vagy sem, szinte lényegtelen: a játékban kizárólag pozitív feedback található.

A fent említett kötél például egyszer használható. Miért? Nem azért hogy téged szívasson a stúdió, és nem is azért hogy a játékidőt mesterségesen növeljék azáltal hogy elküldenek kötélkészítéshez szükséges nyersanyagokra vadászni. Hanem azért, mert így eldöntheted hogy több mindent viszel-e magaddal a kelleténél amikor megpróbálsz útvonalat tervezni A-ból B-be, hogy hátrahagyhass ezt-azt mások megsegítésére, annak árán hogy nehezebb terhet cipelsz. 

A Death Stranding másik alappillére az indirekt multiplayer jellege, ami egy alapvetően egyjátékos kalandot közösségi élménnyé formál. Nem fogsz sosem másokkal találkozni, ellenben arról visszajelzést kapsz automatikus “like”-ok formájában, ha egy általad hátrahagyott kötelet vagy létrát valaki megmászott. Én előszeretettel vittem magammal a kelleténél többet mindenből, mert egyszerűen leírhatatlanul jó érzés volt a tudat hogy az én befektetett munkám, időm, energiám, és természetesen játékbeli nyersanyagaim formájában valakinek segíteni tudok. Hogy ott ahol én vért izzadva küzdöttem át magam, más valakit már csak egy híd várjon. Nem tudom kin segítek, még csak egy online nicknevet sem kapok, de minden alkalommal amikor a milliónyi játékos valamelyikének világában megjelent az a híd és ő áthaladt rajta, én erről pozitív visszajelzést kapok - like-ot. Nem önfényező követők számát jelző közösségi háló kontextusában értelmezve felvágásként, hanem hálát. Pontosan azért érezni ennek a hálának a jelentőségét, mert az akadályon mi már átküzdöttük magunkat, így hát igazán értjük a súlyát a segítségnek amit nyújtunk. A játék pedig kifejezetten motivál is erre: a másoknak nyújtott segítség után kapott like-okkal fejlődünk, így lesz nagyobb teherbírásunk, többek között. Like-ot százával oszthatunk manuálisan a mások által hátrahagyott tárgyakra - például sziklafal oldalán leeresztett kötélre vagy szakadékot átívelő hídra - de automatikusan is adunk, sőt, a különféle NPC karakterektől is kapunk, így sosem vagyunk más önzőségének kitéve, kizárólag a nagylelkűségének: like-ot adni, magyarul hálásnak lenni, akár csak a való életben, ugyanis nem kerül semmibe.

Fejlesztői oldalról nem kis bravúr volt megteremteni az egyensúlyt egy kihívásokkal teli magányos kaland és egy közös online tér között. A játék célja hogy kapcsolatokat teremtsünk, siker esetén pedig az adott város vagy bunker csatlakozik az úgynevezett “királis” hálózatra, amin keresztül elérnek mindent és mindenki mást: kommunikáció, kutatási anyagok, zene, kultúra, elveszettnek hitt családtagok. Világunk gazdagságát és értékeit így minden új jövevénnyel bővítjük, ahogy lassan haladunk a végcél felé: helyreállítani amit csak lehet mindabból, ami a világvégével elveszett. Minél sikeresebbek vagyunk ebben, a játéktér maga is úgy gazdagodik, a hálózatra csatlakozott területeken jelennek meg a más játékosok által hátrahagyott eszközök, építmények, míg a mi történetünk során még felfedezetlen és “bekötetlen” területeken csak magunkra számíthatunk. Így senkinek nem kell félnie attól hogy az élménye csorbát szenved azáltal hogy egy jobb leárazásra vár, évekkel később venné (újra?) elő a Death Stranding-et, vagy egyenesen elkerülné gondolván addigra minden akadályhoz előkészített megoldás várja, s így a küzdelem, az élmény csorbát szenved. Szó sincs róla.

Ezt az egyensúlyteremtést nem csak egy jól kigondolt, a színfalak mögött működő rendszerben köszönthetjük, hanem szerves része az univerzumépítésnek és a narratívának is. A Death Stranding - mint esemény - után is felborult a világ ismert rendje, az új világ számos barátságtalan jellemzője közül pedig az egyik a “timefall”, az idő-eső. A idő múlása ugyanis eső formájában működik, így amihez csak ér, rekordsebességgel öregszik el - legyen akár élő, akár tárgy. Így minden építményünk csak átmenetileg létezik a Death Stranding világában, azokat javítani vagy újjáépíteni kell rendszeresen. Újabb szívózás a fejlesztők részéről, vághatnánk rá könnyedén, de talán nem meglepő hogy erről szó sincs: ez maga a közösségi élmény része. Képzeljük csak el: egy frissen hálózatra kötött város közelében az eső elől fedezéket nyújtó timefall shelter-t valaki megépített, hogy minket ne kapjon el az eső útközben. A menedék azonban nem bírja örökké, és mi is hozzá tehetünk ahhoz a magunk kis háton cipelt nyersanyagával, hogy meghosszabbítsuk az élettartamát, hogy aki utánunk jön, annak úgy segítsünk ahogy az előttünk jövő nekünk segített. Ez a fajta, ha úgy tetszik, áthaladó játékosok generációin átívelő közösségi projekt nem áll messze attól ahogy az élet működik, vagy kellene működjön. Cserébe mi magunk is gazdagodunk Kojima kurátori munkásságán áthaladt zenékkel, filmekkel, kultúrális örökségekkel és érdekességekkel naplóbejegyzések, filmplakátok, albumok formájában. Némelyik az egyiptomi hitvilággal foglalkozó naplóbejegyzések sora, egy másik egy gyönyörű festői tájon kizoomoló kamerával megtámogatott melankolikus zeneszám, ami szinte haraphatóvá teszi a több idősíkon és párhuzamos valóságon átívelő szürreális kaland atmoszféráját.   

Jobb klikk, kép megjelenítése (nagyításhoz). A Death Stranding tanít, nem csak a modern világ szociális problémáiról, hanem önmagunk gondolkodásmódjának tudatos megértéséről is.

Az emberek összekötése persze nem csak úgy pacsira megy majd - nem mindenki fogadja hősünket kitörő lelkesedéssel, sőt. Meggyőzni őket pedig különféle feladatok teljesítésével tudjukt: hozzunk gyógyszert egy távoli állomásról, szerezzük vissza a számkivetettek, terroristák, dezertált szállítmányozók táborából az általuk megtámadott konvoj szállítmányát, ételt, építési anyagokat. Vagy hozzunk pizzát indokolatlanul körülményesen fogalmazó feltörekvő írónak (*köhhint*). Ez az esetek többségében azt is jelenti hogy ugyanazt az utat többször is megtesszük majd akár anélkül hogy az adott térség csatlakoztatva lenne a hálózatra, így aki viszolyog a fetch quest-ektől (*csendben jelentkezik*) azok időhúzó sokszor értelmetlen jellege miatt, és nem különösebben értékeli vagy hatja meg a játék tematikája, messziről kerülje el a Death Strandinget. Akit azonban ez nem riaszt el, esetleg egy relaxáló kikapcsolódásnak is meg tudja élni a megfelelő narratív körítéssel, indoklással, az a Death Strandingben nagyon otthon fogja érezni magát abban a 40-100 órában, amíg ennek a maga nemében csodálatos világnak a részei lehetünk. Kojima és a stúdiója a lenyűgöző színészi gárdával (Mads Mikkelsen <3) karöltve, valóban sosem látott új koncepciókkal és karakterekkel, kimagasló minőségű írásával a szokásostól minden létező módon eltérő új ötleteivel meg tud lepni a játék, az egyébként durván 5 órásra hízott cutscene sorozat vége felé, csak úgy mint amikor a fejünket vakarva, kapkodva bedobnak minket a mélyvízbe a játék elején. 

Rengeteg odafigyelés, olvasási hajlandóság megkövetelése mellett a Death Stranding ugyanis jutalmaz is ezekért azáltal hogy segítenek erőteljesebben átélni és egyáltalán megérteni a filozofikus témákban gazdagon megszórt, mély metaforákat - hogy mást ne mondjak, a halál itt egy hely, isten lehet hogy köztünk jár, halottaink emlékei új dimenziókat teremthetnek amik a mi valóságunkba átfolyva veszélyeztetik mások életét, nem utolsó sorban pedig mint játékbeli veszélyforrás, már-már horror elemként hozzánk el nekünk, a játékosnak a félelmet. A félelmet, ami odakint, az ismeretlen világban vár mindannyiunkra, a félelmet ami elválaszt minket az emberektől és az embereket egymástól, a félelmet ami megbénít mindenkit és saját börtönébe zár, kivéve azon keveseket akik ezt az akadályt (is) leküzdve igen is kimennek az ismeretlenbe hogy kapcsolatokat teremtsenek és segítsenek magukon és másokon.

Mindenképpen említést kell tenni a játékmenet leginkább központi eleméről, a logisztikáról. Sam a testére erősítve limitált mennyiségű (tömegű és formájú) csomagot illetve felszerelést vihet magával, így mindig rendelkeznünk kell egy tervvel, hogy hogyan optimalizáljuk utazásainkat a világban. Mely állomások esnek útba, ott mire van szükség, milyen akadályokon kell átverekednünk magunkat, ahhoz milyen felszerelésre lehet szükségünk, és ezekből mennyit tudunk egyáltalán bevállalni egyszerre, út közben vagy a célállomáson esetleg fel tudunk-e venni új csomagokat a részben leadottak helyére. Ha esetleg arra kényszerülünk hogy a vadonban hagyjuk értékes csomagjaink egy részét, akkor sincs feltétlenül elveszve a dolog: postaládákban félretehetjük őket biztonságos privát zsebbe, vagy online megosztott zsebbe, ahonnét bárki kiveheti, leszállíthatja, mindkettőnk (ill. ha többször gazdát cserél, mindenki) előnyére. A cipelt súly meghatározza majd Sam mennyire gyorsan fáradékony, mennyire nehéz egyensúlyozni, mennyire valószínű hogy egy-egy orra bukás vagy menekülés közben bekapott ütés hatására leejtünk ezt-azt. Idővel kapunk rá lehetőséget hogy a pusztulás szélén álló világban mindenki dolgát tovább nehezítő anarchista, terrorista csoportok ellen felvegyük a harcot, de hogy mennyire a “Ne ölj, ne árts, segíts!” gondolat mentén tervezték meg az egész játékot azt ami sem példázza jobban mint hogy ahol sok halott található, ott a mi dimenziónkba átszivárgó túlvilági lények és a velük jövő elmúlás, azaz timefall is gyakoribbak lesznek, így aki magas fűben lopakodva akar fejeseket kiosztani, a Death Stranding nem feltétlenül az a játék, ahol ezt érdemes megtenni. Arról nem beszélve hogy mint korábban említésre került,  a másoknak ártó cselekedeteink (magyarul: lövöldözés) a saját életerőnket szívja le, ami gyönyörű játékmechanikai metaforája annak ami a valóságban is történik azokkal, akik ártó szándékkal vannak mások felé.

A Death Stranding rétegjáték, ezt kár is lenne tagadni, de akkora névvel mögötte ami miatt a piaci fősodorban tartják számon. A mainstream közönség azonban jóval nagyobb mint a Death Stranding rétegjátékként reális célközönsége - és itt a hiba. A Death Stranding ugyanis azon ritka játéktörténelmi pillanatok ékes képviselője (a NieR Automata mellett) amikor egy rendkívül fontos, mindenkinek szánt üzenet, egy csodálatos, szívfacsaró, az emberi lelket mélyen érintő és jobbá tevő fogyasztandó média formájában jut el hozzánk, emögött a játék mögött pedig ott van egy hihetetlenül tehetséges stúdió, a megfelelő erőforrások birtokában, ráadásul egy hibátlan, igényes, könnyen tanulható és (a fentiek ellenére egyáltalán nem nehéz, de annak illúzióját sokáig fenntartó) szórakoztató szoftver formában. Ami, fontos megjegyezni, hivatalosan magyar nyelvet is támogat, szuper optimalizáltságának köszönhetően alacsony gépigényű, így tényleg nem lehet kifogása annak akit érdekel a téma, de nem biztos benne hogy megérné a pénzét. 

Akár egy emberi kapcsolathoz, akár jó de hosszú könyvhöz, kell hozzá a türelem, kell hozzá a befektetett idő és energia, de utolsó lapjait magunk mögött hagyva úgy kerül majd a polcra, mint életünk egyik legfontosabb utazása. Egy utazás ami olyan dolgokra tanít mint mások megértése, a generációs szakadékokat átívelő szülői szeretet és a következő generáció fontossága, hogy önmagadért és másokért kiállni igen is elnyeri jutalmát, egy sor más gondolat mellett amire nagy szüksége van a világnak hogy újra emlékezzen rájuk, különösen a (sajnos reneszánszát élő, önmagából kiforgatott neoliberális) cenzúra és cancel culture idejében ami rengeteget felrúg vagy eltörölni próbál ezen, a fenntartható az életet és békét definiáló alapértékekből. 

Ez a Death Stranding ajánlólevele. 

Érdekesség hogy a Death Stranding nem sokkal a COVID világjárvány megjelenése előtt jelent meg, és nem ez lenne Hideo Kojima első már-már látnoki, a jövőt előre megjósoló ötlete: a Metal Gear sorozat már a '90-es években alga alapú üzemanyagokat jósolt, megjósolta hogy egy zár alatt lévő világ kincset érő megváltói a csomagszállítók lesznek, magát az izolációba kényszerült emberiséget, szintén a Metal Gear figyelmeztetett már előre az adatmanipuláció, a közösségi média és az álhírek által manipulált emberiségre, a drón központú hadviselésre amikor az még kanyarban sem volt a valóságban. 

Az esetleg kalóz verzióban gondolkodóknak mondanám, hogy a játékélmény magját képező online komponens nélkül vágnának bele, amivel magukat lopják meg elsősorban, csak aztán a stúdiót.