Tisztában vagyok vele, hogy gamer oldal és nincs itt helye könyvajánlónak, főként nem szépirodalminak, nem fogok belőle rendszert csinálni, mint az ifjúsági regényekből, mert néhányukból sokkal nehezebb ezekről a 60%-ban reálos agyammal komplett kritikát alkotnom, vannak a pótlásra váró és pótolt klasszikusok, amikről az érdeklődő feltehetőleg már hallott, és több száz, enyémnél összeszedettebb ajánlót, kritikát talál a világhálón, a maradékról meg néha írni sincs igényem, egyszerűen időpocsékolásnak tartom (de ha valaki szeretne blogot a Sömmiről, a Kossuthkifliről /akár egyszerre/ vagy életem legrosszabb könyvéről, az jelezze). A lényeg, hogy ezen mű ezen kritériumok egyikének sem felelt meg, és az idei évem egyik legjobb könyvélményemet adta, amit már csak ezért is írásba kellett foglaljak.

Bartis Attila: A vége

Ha röviden jellemeznem kéne A Vége cselekményét, akkor korkép egy élettörténeten keresztül való bemutatása. Vagy sokkal inkább egy élettörténet a kor lencséjén keresztül. Szabad András fotóművész karriere befejeztével visszaemlékezik életpályájára, gyermekkorára, azon meghatározó pillanatokra, melyek által a jelen önmagává vált. A mű két részre lett felosztva, melyek nemcsak az időrendiségből való eltérésükben különböznek, hanem a lelki életút két hatalmas alappillérét hivatott bemutani: önmagunk keresése és ennek elfogadása. Keresése során a fiatal András rengetegszer leírja, hogy az egyes személyek milyen hatással voltak rá, hogy a különböző politikai vezetők, a család tagjai és egyéb alkalmi, vagy épp közeli ismerősök mikor, hogy befolyásolták az életről alkotott képét. „Anyám, Apám, Hitler, Sztálin és Imolka döntötték el, miről szól majd az életem. Bár azt hiszem, Imolkát leszámítva ezzel mindnyájan ugyanígy vagyunk. És persze mindenkinek megvan a maga Imolkája is.” A történetmesélés folytonossága is zavarosan telik. Egy-egy főtörténetszálon játszódó epizódok alatt gyakran beékelődnek szálak a múltból, habár az egész cselekmény lényegében visszaemlékezés, a visszaemlékezés egyes pillanatai is régebbi impulzusokon alapszanak. Ellentétben a keszekuszasággal a második rész történetvezetése sokkal lineárisabb, kevesebb szereplővel és nagyobb időbeli ugrásokkal.

Főszereplőnk a felszabadítás környékén született, saját bőrén tapasztalta a nyilas, Rákosi és Kádár diktatúrát, valamint a rendszerváltást, amelyek akarata ellenére is részei lettek életének. Görbe tükröt állít a rendszerek elnyomó gépezetének, az igazságtalanságoknak, mindezt anélkül, hogy mártírt csinálna az elszenvedő felekből. Ez meglepő lehet, de Bartis nem úgy mutatja be a társadalmat, mint a kissé közhellyé vált, sanyarú magyar sors áldozatait, holott a történetekből, külső szemlélő által egyértelműen ez tükröződik. A karakterek szemszögéből a különböző rendszerek életük természetes része, az igazságtalanság pedig a politika velejárója. Persze nem a belenyugvás, a sors elfogadására és a menekvés a válasz, mint az úgyszintén kedvelt magyar klisékben, sokkal inkább csak természetesnek veszi a zsarlóságot, mint politikai eszközt. Utólag talán ezért is üt nagyobbat, mert olvasás közben elhiteti az emberrel, hogy ezeken nincs is mit igazán sajnálni. Főként az első rész taglalja ezen külső ingereket, különböző családi és magánéleti tragédiákat, mindezt a káosszerű történetvezetéssel, azonban a sztori összhatása András lencséjén keresztül sosem megy át a túlérzelmes, sötét depresszióba, amit a vége felé megtalálható idézetnél azt hiszem semmi sem jellemez jobban: „Anyám azt mondta, aki nem tud semminek örülni, az megkeseredett. Az veszélyes.”

Ellentétben a békésebb, bennsőbb hangulatú második rész sokkal nagyobb érzelmi jobbhorog az olvasó lelkének, még ha nincs is tömve kegyetlenséggel vagy tragédiákkal, mint az első. Azt hiszem, nem árulok el túl sokat, mivel az első pár oldalon már említve van, de ha valaki mégis fél, hogy lelövöm a poént, az ugorjon egy bekezdést. A mű második részének témája a szerelem. Valami olyasmi, szokásos életfilozófia, hogy csak a másik emberben lelhetjük meg önmagunk. Persze ez közhelyes, aláírom, viszont a leírt szerelem történetéről már ezt nehezen lehet elmondani. Ennek konkrét magyarázata azonban nem írható le a cselekmény részletezése nélkül, szóval inkább nem mennék bele túlzottan. A lényeg, hogy nem habos-babos romantika jellemzi, hollywoodi csavarokkal. Nem egy szép szerelmi történet, de ahogyan a nem szép politikai rendszereket is, ezt is egy abszolút optimista látcsövön keresztül mutatja be. Amiben azonban különbözik a hatalom által elszenvedett igazságtalanságtól az, hogy a másik féltől származó attrocitásokat nem tudja természetesnek kezelni, így azok mélyebb sebeket is hagynak.

A könyv írója, Bartos Attila fotóművész. Főszereplője, Szabad András is. Fontos elemét képezi a történetnek szakmája, és az oda vezető út is, habár szerintem inkább csak eszközként szolgál, nem ez a lényeg. A párhuzamnak köszönhetően biztos vannak egyéni tapasztalatok, és saját életútból merített karakterek, események. Ez sem. Amit ki szeretnék ezzel a párhuzammal emelni a történet struktúrájában keresendő. A mű kb. 600 oldalas, részenként 300-300, a részek viszont rövid 1-10 oldal körüli alfejezetekre lettek felosztva, egy-egy címmel ellátott, összefüggő eseménysorozatra, nagyobb időbeli ugrások nélkül. Pontosan úgy hat az egész, mintha egy fotóalbumot nézegetne az ember, képeket, és a mögöttük rejlő történetet. Talán pont emiatt olyan addiktív, akárcsak egy fotóalbum, amit ha elkezd, mindenképp végig is pörgeti az ember, mindegyik fotó saját kis történettel rendelkezik, a készítése előtti és utáni pillanatok történetével. Nem számít mi történt egy héttel a fotó készítése után, vagy mi vezetett oda, mert ha fontos volt, arról is készült kép. Egy másik sajátossága, melytől annyival izgalmasabb lesz olvasni a művet, hogy sokszor megy előre az időben pár mondat erejéig, ’megöli’ úgymond karaktereit egyes előrejelzésekkel. Ha úgy érezné az ember, hogy minden rendben alakul, képes egy bekezdéssel megszakítani a jólétet, kis keserű misztikumot keverni a levegőbe. Például, ha már egy fotóalbummal hasonlítottam össze a művet, akkor ezt a motívumot is párhuzamba lehetne állítani ama fotóalbummal. Úgy hat az egész, mint egy szép boldog családi képre a következő reakció: „micsoda örömteli családi pillanat, ki gondolta volna, hogy alig egy évre rá apja ki fogja tagadni szegény Bálintot…” vagy legalábbis valami hasonló, nem vagyok író, nem tudom rendesen átadni a hangulatát. Pont, mint egy fotóalbum, amely idők végezetéig megörökíti az akkori érzéseinket, így kőbe vésve azokat az idők végezetéig. Persze tudok olyan fejezetet, amely megdönti elméletemet, de ez egy ajánló, nem esszé, így azzal nem foglalkozom. 1 a 100-ból amúgy is elég jó relatív hibának, ha az elméletet vesszük.

Azt mondanám, mindenkinek objektívan tudom ajánlani a könyvet, de például édesapámnak nem tetszett (nem emlékszik már miért, rég olvasta, édesanyámnak tetszett). Szóval összeszedtem a kritériumokat, ami alapján eldöntheti bárki mit szeretne, mintha meg lehetne ezeken keresztül fogni a ’jó könyv’ fogalmát. Olvasmányos, kétség se fér hozzá. a 600 oldal elég hamar lepergett, és alig bírtam lerakni közben. Nyelvezete, fogalmazásmódja ennek ellenére igencsak lírai, tele van tűzködve metaforákkal, egyéb költői képekkel, a legszebb talán miként az emberek és kutyák összeolvasztása, legyen az saját beceneve, Gagarin, vagy épp Goya festménye. E líraisága nagyon természetesen hat, sosem megy át modoros művészkedő stílusba. Olyan igazán szép magyar mondatok, melyek a szerző erdélyi származásának köszönhetőek szerintem. Cselekmény itt ugye szerintem a lényegtelen kategóriába tartozik, van cselekménye. A belső és külső konfliktusok, a karakterek, szituációk, amik ezt alakítják, nagyon emberiek, így igazából sok helyen tudunk azonosulni a sztorival. A párbeszédek erőteljesek, rengeteg mélyebb tartalommal. Összességében nekem talán mégis az volt a fő pozitívum az egészben, hogy nem próbált áldozatot csinálni szereplőiből egy pillanatra sem. Nem az elnyomott magyar népet mutatja, hanem a magyar népet… ami el van nyomva. Nem a kommunizmus áldozatát mutatja be, hanem például egy férfit, aki a kommunizmus áldozata. Nem próbál mártírokat keresni semmilyen téren, egyszerűen csak természetesnek veszi a politika rosszindulatát és az emberi természet hibáit. Nem mondom persze, hogy üdítő olvasmány, nem hagy maga után kellemes szájízt, így akinek erre fáj a foga, az most kerülje.

A műt a kereső embernek tudom ajánlani, keresse istent, boldogságot, önmagát, mindre reflektálhat Szabad András története alapján. Kinek neve egyébként igencsak beszédes név, önmaga szabadságában tevékenykedik a mű során, ezért sem lehet őt, mint a rendszer mártírját bemutatni. Nem csak e téren játszik Bartis a szereplők neveivel, feltűnik Ádám és Éva, valamint Kornél (Esti), és görög mitológiai alakok is. Egy nagyon összetett mű az életről, és miként alakítjuk, valamint kik alakítják azt.

„Különben nincs ebben semmi ellentmondás, mindössze most, e jegyzetek írása közben úgy válik le rólam a látható élet, mint az öntőforma, ami a dolga végeztével darabokra hull. Holott azt hinné az ember, hogy ez pont fordítva van. Hogy Anyám, Apám, Reisz, Imolka, Kornél az öntőforma, ezt kell kalapáccsal leverni és megtaláljuk a lényeget.”

fin