MEGTÁMADÁSA A NAGY IZÉKNEK

hiába van a nickem egy (mára már vállalhatatlan minőségű) animéből, rég nem vagyok része már a szubkultúrának, nem követem különösebben a legújabb trendeket, az éppen sikeres szériákat. ennek ezernyi oka van, (például én lettem a menő gyerek a játszótéren, amióta lecseréltem a narutós homokozólapátomat) de ebbe most nem mennék bele, mert nem lényeges. lehetne blogot írni az itthoni színtéren mindent elborító fogyatékosságról, de csak rájönnék hogy milyen szomorú életet éltem akor, amikor voltak olyan napjaim, amik 20 One Piece részből álltak.

néha viszont vannak olyan címek, amik képesek akkora visszhangot generálni, hogy még én is meghallom. a Shingeki no Kyojin (atlantiszi rúnákkal 進撃の巨人, emberek között Attack on Titan, az eredeti cím állítólag valami olyasmit jelent hogy Vonuló Titánok) pedig olyan hypeot kap az anime-adaptáció áprilisi indulása óta, hogy szinte lehetetlen mellette szó nélkül elmenni, és mivel a felütés is tetszett (embereket zabáló óriások akiket az emberek nem igazán tudnak megölni úgy sehogyse) úgy döntöttem, hogy ideje felkötnöm az avarrejteki túlárazott fejpántomat a 2007es AnimeConról és belenézni ebbe az állítólag párját ritkító darabba. végignéztem az anime eddig megjelent részeit, aztán pedig beértem a mangát is.

mondanom sem kell, hogy úgy jártam, mint az ember általában amikor valami olyasmihez nyúl vissza, amit pár évvel korábban, amikor még teljesen máshol volt fejben imádott (például belenéz a Cobra 11 legújabb részeibe a Coolon).

undorítóan nagyot csalódtam.

pedig olyan szép lehetett volna. ez Isayama Hajime első szérializált mangája, ráadásul nem a Shounen Jumpban fut (onnan elzavarták a srácot az óriásaival együtt), így talán még az eredeti ötletek sincsenek csírájukban elfojtva még több harcjelentért, emellett a (tényleg kicseszett szép) anime-adaptációt is egy új studió (Wit Studios) kezeli (mégha az IG alatt is vannak, amelyik egy nevesebb vállalat), tehát tényleg minden adva volt egy valóban eredeti, ötletes, jól megírt szériához.

mint írtam korábban, a felütés is egyszerűen zseniális. a titánok (mert így hívják az emberevő óriásokat) 100 évvel a történet kezdete előtt tűntek elő a semmiből, és rövid idő alatt sarokba szorították az emberiséget, akiknek hatalmas, 50 méteres, női névvel ellátott falakkal kell védekezniük ellenük, miközben középkori körülmények között vergődnek odabenn.

ami még ennél is jobban tetszett, hogy hiába telt el 100 év, amióta a titánok megjelentek, amikor bekapcsolódunk a történetbe, az emberek még mindig alig tudnak róluk valamit azon kívül hogy nagyok és megeszik az embereket, de igazából valószínűleg csak buliból, mert amúgy semmi szükségük táplálékra (damn son, that's COLD)

így amikor elkezdődik a történet, vidám szotyizgatásoknak lehetünk tanúi a falon belül, megismerjük Erent, a kötelezően idegesítő főhőst, aki a Naruto-Ichigo-Luffy triumvitástól a legkisebb mértékben sem szakad el (soha nem adja fel, a kitártása példaértékű, az arca meg nagy), világi spanját Armint, a két lábon járó enciklopédiát és Mikasát, aki Eren fogadott testvére és de facto testőre (mert Eren amúgy használhatatlan, csak az egója nagy). emellett egy halom mellékszereplőt is látunk, (de ők nem lényegesek, úgyis biztos megeszik majd őket) és kötelezően a fejünkbe verik pár monológgal hogy a falak 50 méteresek és nincs mitől félni, mert akkora titán nincsen baszod

aztán ez történik:

kiderül hogy mégis van. és ha már van, akkor jól meg is zörgeti a falat, beengedve egy csomó kisebb titánt, akik nyilván elkezdik megenni az embereket (köztük Eren anyját, mert valamivel motivációt kell adni a srácnak) meg úgy nagyátlagban nem úgy viselkednek, mint ahogy egy olyan városban szokás, ahova 100 év után most jutottál be először

innentől pedig egy csodálatos kaland veszi kezdetét, miközben sok minden kiderül, a történet pedig lassan, de biztosan egyre grandiózusabb lesz, és kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, blablabla

de hát Urahara, -mondhatnád most- hát ez kurvajól hangzik! mi bajod van már megint, te utolsó balfasz?

 egy bajom van, a karakterek

imádom a sztorit, még ha kicsit bugyuta is ahhoz képest amilyennek indult, imádom mind az anime, mind a manga rajzstílusát (a 60 méteres Colossal Titan dizájnja az egyik legjobb karakterdizájn amit életemben láttam szerintem, nem hiába pakoltam eddig csak olyan képeket a bejegyzésbe amin szerepel), tetszik az anime zenéje (opening a poszt végén), de mindez nem tudja egyensúlyozni azt a mindfuckot, amit a karakterek miatt az embernek minden részben, minden fejezetben át kell élnie

először is: sok van belőlük. ez nem lenne baj, de a nagy részük szinte egyszerre kerül bemutatásra, amikor Erenék katonának állnak még a történet első pár részében. Isayama itt ránkerőltet egy halom új arcot, akik egydimenziósak (az egyikük legfontosabb jellemvonása az, hogy sokat eszik), megjegyezhetetlenek, a rajzstílusa miatt pedig egy ideig megkülönböztethetetlenek is. nehéz megmondani, hogy a felnyírt barna hajú tag nem a felnyírt fekete hajú forma, ha mindkettőjüket csak egy tömegjelenetben láttad azelőtt.

és mielőtt jobban elmerülhetnénk bennük, mielőtt megszerethetnénk bármelyiküket is, sokuk meghal, amit valószínűleg emocionális drámaként kéne átélnie a nézőnek, de amikor azt se tudni kit zabálnak meg éppen drámai zenére elég nehéz sírni érte.

sokkal jobb lett volna, ha Isayama úgy a felüket ejti vagy névtelen háttérszereplőként tartja meg, és azokra koncentrál, akiknek később is szerepet szán

de ez még mindig nem lenne akkora ha probléma, ha nem lenne Eren, aki az egyik (ha nem a) legidegesítőbb főhős, akivel valaha találkoztam. a motivációi tiszták (én is megakarnék ölni minden titánt, ha megennék anyukámat) de az hogy valaki ennyire ne ismerje fel az erőviszonyokat, ennyire egomán és (teljesen legitim szakszóval kifejezve) úgy nagyátlagban ekkora idegesítő féreg legyen, aki a legváratlanabb pillanatokban áll le lelkizni (amikor fél perce még a világ macsója volt) még nem nagyon láttam. megértem, hogy ez egy sónen, de azért na. van egy határ.

Mikasa ugyanilyen idegesítő, akinek hiába ismerjük meg a háttérsztoriját, semmit nem javít azon a tényen, hogy ő egy plot device, aki azért van hogy kihúzza Erent a szarból ha neadjisten néha (úgy epizódonként kétszer) beleesik.

Armin pedig a kötelező okostojás, ő még a legkedvelhetőbb hármuk közül, már amikor nem sír éppen.

mindemellett megvannak a tipikus sónenbetegségei is a szériának, sok idétlen motivációs monológ, valószínűtlen megmenekülések a biztos halálból minden második fejezetben (Mikasa kb ezért szerepel, mint ahogy írtam), de ezek nagyrésze összeszorított fogakkal bőven tűrhető

zárásként nyugodt szívvel írom le, hogy a hiba bennem van, és a pár évvel fiatalabb énem konstans merevedéssel nézné ezt a szériát, egyszerűen túl sokat változtam, és ugyanolyan ideges és unott vagyok egyszerre, amikor a Shingeki no Kyojint nézem, mint egy Medicopter 117 rész alatt, amit 6-7 évesen imádtam

egyszerűen nem az a Shingeki no Kyojin, amit vártam, és ez lehet, hogy a hype hibája, ami körülötte van. egy messiást vártam, és ehelyett egy átlagos sónent kaptam pár jó csavarral a sztoriban, ez pedig nekem sajnos kevés

aki animézik, az úgyis nézi már valószínűleg, (ha esetleg nem, akkor meg álljon neki asap) aki pedig nem, viszont megnézne pár jó harcjelenetet, bőven elég vérrel, itt-ott leszakadó végtagokkal és nem kevés emberevéssel, az nyugodtan írja be a gugliba, de sziogrúan késő este, amikor anya/barátnő/lakótárs nem láthatja és nem ítélhet el miatta.

nekem ez maximum egy 6/10, pedig nagyon-nagyon szeretném, hogy több legyen

ez meg itt az OP, ami szintén zseni: