A videójáték ipar több évtizede tündököl, és ennyi idő alatt annyi alkotás látott már napvilágot, hogy egy élet is kevés lenne a kijátszásukhoz. Ám ”szerencsére” nem mind képviseli a kimagaslóan pazar kategóriát, aminek köszönhetően szelektálni lehet. Ezenkivül számos műfaj színesíti a palettát. Plusz ugye, mi emberek, sem vagyunk egyformák, ami azt jelenti, minden adott ahhoz, hogy csak a számunkra érdekes játékokat játszuk ki. Persze a kínálat még így is bőséges, úgyhogy például saját esetemből kiindulva, nincs idő mindre. Ennek ellenére, akadnak olyan remekművek, amelyet majdhogynem minden valamirevaló gémernek illik kipörgetni, vagy legalább adni neki egy esélyt. Ha olyan címekre gondolunk, mint a The Witcher, MGS, Tekken 3, Mortal Kombat, Mario, stb, akkor már kezdhetjük kapizsgálni miről is lököm itt a rizsát. Persze nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, úgyhogy ha részletesebb képet akarunk kapni, azt embere válogatja.

 Én most egy olyan gyöngyszemre akadtam, amit ízléstől függetlenül, úgy gondolom, mindenkinek ki kéne próbálnia. Tudjátok, vannak azok a játékok, amelyek nem az agyatlan lövöldözésről, hülyéskedésről, vihogós party összejövetelekről szólnak. Hiszen, ha példának okáért terítékre tesszük az olyan címeket, mint a CoD, BF, Fifa, stb, akkor nyilvánvaló, bár jó játékok, az ember nem a bennük rejlő értékekért szereti, hanem csupán versengésből. Ez az online multi fogalma. Ugyanakkor single terén is az egy kaptafára épülő stuffok terítik be a piacot. GTA és klónjai. FPS-ek tömkelege. Shooterek. Shooterek mindenütt. Szerepjátékok, amelyekben gyakorlatilag egy a cél: combosra gyúrni karakterünket, és vigyorogva gyakni mindent, ami mozog. Ez csak néhány példa, de ebből is jól látszik, hogy a készítők vígan másolgatják egymást. Néha azért becsúszik egy-két műalkotás, de ez is csak a magasabb minőségnek köszönhető.

 Épp a fentiek miatt nagy rizikó az, ha valaki olyasmit ad ki, ami nem felel meg a hagyományos kritériumoknak. Ha egy videójáték alapjai nem a kitaposott ösvényt követik, az vagy totál bukás, vagy maximum egy érdekes próbálkozás. Az évek során kialakul egy bizonyos szint, egy elvárás, épp ezért, ha egy game erre a szintre fittyet hányva tud érvényesülni, az olyan ritka, mint a fertőző kopaszság. A cikkemben főszerepet kapott alkotás, teljesen szembemegy a széllel, mégis olyan élménnyel gazdagít, amelyre kevesen képesek. A Shadow of the Colossus nem akarja, hogy mások ellen versenyez. Azt sem, hogy szuper erősre gyúrd a karaktered. Nem ad neked mellékküldetéseket, érdekes gyűjtögetnivalókat, skilleket, pontokat, mindent elsőprő történetet… meg hasonlókat. Emiatt még nem kell elsétálni mellette, vagy elrontani a játék varázsát és gyorsan YT-ra ugrani.

 Ha valóban élvezni akarod az adott címet, vagy csak egy kis változatosságra vágysz, ne nézz egyetlen videót sem róla. Egyszerűen índítsd el, dőlj hátra, és hagyd, hogy vezessen téged egy szokatlan, de mégis szimpatikus világba. Éld át a felfedezés, az ügyesség és a dráma egy másik oldalát. Azt már a mezei gémerek is tudják miről szól ez a játék, és ha elkéne mondani, biztosan nem okozna nehézséget. Egy videójáték, ahol 16 kolosszust kell padlóra küldeni. Ennyi. Nincs itt semmi rejtély. Ennek tudatában, nem csodálom, ha sokan meghátrálnak, mert valljuk be, a fent említett állandóság majdhogynem teljesen hiányzik innen.

 Joggal kérdezhetjük tehát, hogy miért is adjak ki pénzt ezért a micsodáért? 6-8 óra alatt letudható és a 16 (fő)küldetés mellett, gyakorlatilag nincs benne semmi tartalom. A céltalan lovaglás pedig nem valami lebilincselő időtöltés. Nos, kedves olvasók, az egyszerűség néha nagyobb erény, mint azt gondoljuk! Erre szokták mondani: egyszerű, de nagyszerű! Ezt az ”effektust” egy hétköznapi étel, egy nem agyonsminkelt nő, vagy például egy extrák nélküli kocsi is képes kiváltani. A Shadow of the Colossus egy újabb szereplő ezen a polcon. Úgysem tudnám átadni szavakkal azt az élményt, amit adott nekem a játék. Azért nagyon röviden…

 Gamer életem során több olyan játék is akadt, amely után tudtam, hogy ez a hobbi nekem lett kitalálva. Ezek voltak azok a bizonyos meghatározó alkotások. Szerencsére minden generációban akadtak/akadnak ilyenek, ha nem is nagy számmal. Máskülönben már rég felhagytam volna ezzel a hobbival. A SotC is pont ilyen cím. Eszembe jutatta miért is szeretem annyira űzni ezt a tevékenységet. Miért is lettem gamer. Nálam ez a fogalom az egyediséget és epikusságot jelenti. Itt mindkettőt tetten értem, ráadásul magas minőségben. Még a muzsikák is akkora hatással voltak rám, hogy napok, vagy akár hetek múltán is azon kapom magam, ahogyan dudolgatom őket, ez pedig nálam nagy szó! A szó legpozitívabb értelmében, érdekes volt úgy befejezni egy játékot, hogy abszolút nem az érdekelt mennyi idő alatt tolható ki, vagy megfelelő-e a nehézsége. Magával rántott a világa, a sajátos művészíessége és a felcsendülő dallamok varázsa. Számomra minden fillért megért. Azt viszont leszögezem, hogy én soha azelőtt nem játszottam ezzel a játékkal! Aki igen, annak bizonyára nem lesz akkora élmény másodjára is nekifutni. Teszem hozzá, joggal. Én sem tudnám elképzelni másodszorra is ugyanezt az extázist, hisz egy újrajátszás már a felfedezés teljes örömétől foszt meg. Ez a játék szerintem egyszer élvezetes csak, de akkor nagyon! Biztosan mindig emlékezni fogok rá, és mától helyet szorítok neki a top 10-es listámban! Ismét éreztem AZT a bizonyos szenvedélyt. Ismét ÚGY dobbantotta meg a szívem. Ismét gamer lettem.

Köszönöm a figyelmet és a fáradságot, hogy elolvastad a bejegyzésem! Szép napot!