Jó reggelt, jó kockulást!

 A Playstation 2 húszadik szülinapjának alkalmából én is megemlékeztem a nagy kedvencekre. Így hát az jutott eszembe, hogy gondolataimat “papírra” vetem. A gép egészen 2006-ig volt velem, mint egy hű társ, de utána túlkellett adnom rajta, hiszen közbejött egy apróság: kiköltöztem amcsilendbe. A konzolt egy ismerősömnek adtam el jutányos áron, és csak úgy jófejségből hozzácsaptam az akkori 70 lemezes játékgyűjteményemet. Az imént kissé füllentettem, mert nem egy, hanem két PS2-esem volt. Az egyiket ugyanis gajra vágta jócimborám kisöccse, teljesen véletlenül. Ne tudjátok meg mit kapott a bátyjától! Megígérte, hogy vesz egy újat, de végül kerülgetett engem, mint postás a kutyát, ígyhát nekem kellett másikat vennem. Most viszont nem azért vagyok itt, hogy sztorizgassak. Nézzük hát azokat a favoritokat!

                                                               God of War

 Ez a cím ugrott be elsőnek, mivel itt ismerhettem meg először Kratost és epikus kalandját. A grafika is a legjobbak közt tudhatta magát akkortájt. Tisztán emlékszem, ahogyan minden másodperce merő izgalom és adrenalin volt. Megszületett számomra a vérbeli hack'n slash és ez az alkotás szeretette meg velem a műfajt. Hiába volt ott a Devil May Cry, én anno a 2-ik részével próbáltam megbarátkozni a sorozattal, de az gyorsan elvette a kedvemet. Azóta megtudtam mekkora játékok az első és a harmadik epizód. Most már bánom, hogy kimaradt. Egyedül az újragondolt DMC-t toltam ki PS3-on, de az király is volt! Persze a GoW mellett még így sem rúghat nálam labdába.

                                                             God of War 2

 PS3-on és Psvitán pörgettem ki a folytatást, de mivel ez is PS2-es game, nem hagyhattam ki a listából. Egyébként ennek az az oka, hogy pont akkor költöztem az USA-ba, amikor megjelent a játék. A gépet, mint azt tudjátok, eladtam, s így sajna váratott magára a cucc. Óriási mázli, hogy a későbbi konzolokra is kiadták, mert egy ekkora zseniális darabot vétek lett volna kihagynom! Már a játék legeleje odab*sz, de később sincs ok panaszra. Sokaknak ez a kedvenc részük a sorozatból. Nálam eddig a harmadik felvonás viszi a pálmát, de az utóbbi GoW sem adott okot panaszra.

                                                                 Black

 Azt gondolhatnánk mi tud megfogni egy olyan fps játékban, aminek a sztorija egy nagy nulla és a MI sem büszkélkedhet túlságosan. Ennek ellenére sok más említésre méltó dolgot tett le az asztalra. Itt éreztem először a fegyverek súlyát és minden puskatus szinte tökéletesen egyedien lett szimulálva. Óriási különbség volt, hogy mivel pukkantunk, ugyanis erősen érezhetőre sikeredett a sajátos fegyverstílus. Számomra amolyan realisztikus hatást keltett, amit a látvány tovább fokozott. Látszott a fegyvereken a kopottság, a használatuknak minden apró nyoma szemet szúrt, és a legutolsó csavart is meglehetett csodálni. Tökéletes modellezés. Most ez már semmiség, de akkor gyerekek ez igenis nagy szó volt!

 A másik hangulatfokozó a pályák változatossága és úgyszint kidolgozottsága volt, aminek a krémjét a mérsékelt, de annál látványosabb rombolhatóság adta. A lövöldözések hangulata páratlan élményt nyújtott, egyszerűen elképesztő játék! Azt viszont nem tudom, hogy mai szemmel megállná-e a helyét, mert ez pont az a fajta alkotás, amit az adott generációban lehetett maximálisan kiélvezni, mivel az újdonság alapjaira épült. Azóta már láttunk ilyet, de ahogyan az első csók különleges, úgy ez is.

                                                        GTA San Andreas

 Szerencsésnek érzem magam, ha erre a címre gondolok vissza, ugyanis, míg legtöbben a GTA3 tiszteletében léptek be a hírhedt sandbox 3D-s világába, addig én elsőként a San Andreas-ba kóstoltam bele. Mint kiderült, a SA a harmadik rész amolyan tökéletesítése lett, egy sokkal jobb és tartalmasabb alkotás. Nemhiába lett annak a korszaknak az egyik legkiemelkedőbb darabja, engem is vadul rabul ejtett. Az a szabadság, a rengeteg lehetőség és küldetés, a jól kidolgozott sztori, na meg persze az ütős rádiószámok, mind feledhetetlen élményt nyújtott! Mai szemmel már egy elavult és megszáradt takony, de akkor és ott történelmet írt.       

                                                    Metal Gear Solid 3: Snake Eater

 Ha azt kérnének tőlem, hogy mindössze egyetlen favoritot nevezhetek meg a listából, ez lenne az. Érdekesség, hogy PS1-en is a Metal Gear Solid a kedvencem. Ahogyan anno az első rész esetében, úgy itt is hanyat estem mindentől. A grafika is ide tartozik, de higgyétek el, az a legkevesebb. A játék bőven megelőzte a korát a lopakodás és a történet tálalás minőségének terén. Reggelig mesélhetnék róla, de úgysem tudnám megfogalmazni azt, amit nekem nyújtott ez a game. Lehet utálni Kojimát, de én hálával tartozom neki és nem csak ezért a részért!

                                              Metal Gear Solid 2: Sons of Liberty

 Ezt a darabot is PS3-on tudtam csak pótolni. Nem mintha nem szerettem volna előbb kitolni, sőt, az első rész után ez volt számomra PS2-re a legvárósabb játék evör! Csakhogy nem volt lehetőségem sehol beszerezni! Bezony, nem volt store ahonnan letöltsem, vagy lehetőség online előrendelnem. Mindössze egy piaci eladó létezett a környéken, aki videojátékokkal foglalkozott. Szinte bármit előtudott keríteni, ami gaminggel volt kapcsolatos, de épp ezt a címet nem. Megintcsak azt mondom mekkora mák, hogy beszerezhettem a következő generációs masinára!

 Bár olvastam róla anno már tesztet az 576K magazinban, így tudtam, jóra kell számítanom, még ha nem is minden idők legjobb MGS részére. Pontosan ez történt. Egy remek játékkal lettem gazdagabb, amely még évek múltán sem tűnt elavultnak és Snake harmadik kalandja után is bőven a fogyasztható kategóriába sorolható (mármint számomra a harmadik rész után). A régi recept (MGS PS1) szerint készült, ami nagyonis okos döntés volt. Ezt bizonyította a későbbiekben a 3-ik meg a 4-ik rész is. A Phantom Pain sajna más irányba ment és sok mindenben épp emiatt részesült gyengébb fogadtatásban elődeinél.

                                                           Gran Turismo 4

 A többség talán a 3-ik részt részesíti előnyben, én viszont a 4-iket nyúztam, de piszkosul. A grafika akkoriban egy állat volt, a bőséges tartalom és verdák pedig elég okot szolgáltattak a rákattanásra. Azt hiszem ez lett az utolsó GT játék, amit élveztem. Ezután már csak a PS4-es Driveclub tudott komolyabban újra négykerekűre bírni, ha nem számítjuk a Rocket Leaguet, ami teljesen más liga.

                                                               Splinter Cell

 Kellemes meglepetés volt ez a Metal Gear után. Nem számítottam rá, hogy lesz hasonló játék, amely labdába tud rúgni Kojima szeme fénye mellett. Mi tagadás, a sztori és karakterek meg sem közelítették az említett alkotást, de játékmenetben rengeteg újdonsággal kecsegtetett, és addig soha nem látott megoldásokkal. Rendesen belekellett tanulni, de megérte gyerekek, nagyon megérte!

                                             Splinter Cell 2: Pandora Tomorrow

 Akárcsak az első része, ez is zseniálisra sikeredett. A vonatos pályára gondolom még ma is sokan emlékeznek. Sam Fisher, ez a név is örökre a fejembe véste magát, pedig az állítólag egyik legjobb epizódja, a Chaos Theory, számszerint harmadik, pont kimaradt, aminek ismét az átutazás lett az oka. Azóta sem pótoltam, s így értelemszerűen az ezt követő folytatásokat sem nyüstöltem. Szánom bánom.

                                                               Burnout (?)

 Meg nem mondom már pontosan melyik részével kockultam kómásra magam, de haverokkal folyton egymás rekordjait döntögettük. Különösen az a játékmód tetszett, ahol minél több pontot kellett felszedni a kocsik zúzásával. Igaz a versenyekért is éltem-haltam. Megunhatatlan látvány volt, amikor egy ilyen közben kiütöttem az ellent, hisz ekkor belassult a game, a kamera pedig az áldozatra közelített. Előtte egyik racing cucc sem fókuszált olyan ötletekre és megoldásokra, mint a Burnout. A Paradise-hoz csak most PS4-en volt szerencsém. Ideig-óráig jól elvoltam vele, de tized annyit sem toltam már.

                                                                     Tekken 4

 A ps1-es Tekken 3 után mondanom sem kell mennyire kivoltam éhezve egy újgenerációs változatért. A grafika óriási előrelépésnek bizonyult, és sok más kisebb újításokat is belepakoltak. Ám mint mindig, most is a sztori mód érdekelt a legjobban. Hozta az elvárt szintet. Bár rengeteget játszottam vele, úgy ámblokk ez lett az utolsó Tekken, amely még szórakoztatott. Utána amolyan lejtmenet lett a széria, de én inkább úgy fogalmaznék, nem tudott már semmi újat mutatni, vagy legalábbis annyit, hogy megérje a fáradságot. Kis túlzással, de a copy/paste jut eszembe a folytatásokról. Ennek köszönhetően PS4-en esélyt sem adtam az utóbbi Tekkennek. Aki játszott vele, írhatna pár szót milyen.

                                                               Resident Evil 4

 Ezzel a résszel átszabták a sorozat játékmechanikáját és műfaját. Az addig túlélő-horrorból, akció-horror lett. Sokan a jól megszokott fix kamerás mókát várták, és a tárgykeresgélős játékmenetet, ahol néha lőni is kell. Mi tagadás, én is a PS1-es reziken nőttem fel és óriási favoritok voltak. Ennek ellenére úgy éreztem kellett ez a frissítés, ergo nekem marhára bejött! Nem mondom, ugyanúgy happy lettem volna akkor is, ha marad a régi játékmenet, de az új köntösre már szükség volt. Ahogy a technológia halad, úgy a játékoknak is fejlődniük kell. Ott van a RE7, amely szintén bizonyította, hogy a korhű technikai megvalósítás és a régi alapok ugyanúgy lehetnek sikeresek, ha hozzáértő kezek nyúlnak hozzá. A Tomb Raider és az új God of War is ezt támasztja alá. Egyébként pedig bármilyen jó ne lenne az eredmény, mindig lesznek fanyalgók, de itt az a lényeg, hogy a többséget elégítsék ki, mert az a siker kulcsa.

                                                      Tony Hawks Pro Skater 3

 A műfajt nem szeretem, de ez a cucc embertelenül berántott. Van egy addikciója a rekorddöntögetés ördögének és itt engem maximálisan nyakoncsípett a dolog. Naphosszakat képes voltam a képernyő előtt dekkolni és az ebadta pontszámokon lovagolni, ahol már egy piciny javítás is akkora örömmel járt, mint valami szülinapi ajándék. Elmebetegség ez gyerekek, de a jobbik fajta! Bár gondolom némi sportszellemnek is van köze hozzá. Ahogyan egyre több trükköt és ügyességet próbálsz kivitelezni a deszkán, lassan azt veszed észre, kezdesz belejönni és profivá válni. Azután arra ébredsz, ezt nem lehet abbahagyni. A sikerességének az egyik kulcsa talán még az is, hogy a való életben nem sokan lennének ilyen menő deszkások, de itt aztán nincs határ!

                                                  Prince of Persia: Sands of Time

 Megintcsak egy olyan alkotás, amelyet gyökeresen kellett megváltoztatni. Nem mintha a régi oldalnézetes sidescroll PoP nem lett volna nagy siker, de ha a PS2 érában is egy 2D-s verzióval jönnek ki, az nagy valószínűséggel elhasal. A mai indie korszakban talán még lenne esélye, de tuti nem nőné ki magát akkora frencsájzá mint a Sands of Time. Amikor megláttam és nekiestem, egyből megszerettem. Gyönyörűen festett, az ügyességi részek pedig látványosra és hihetetlenül élvezetesre sikeredtek. Közben nem csak platformer, hanem félig hack'n slash-é vedlett a játék. Mi tagadás, ez a része is legalább akkora élmény volt! Hozzá pedig írtak egy nagyon jó sztorit, és megbolondították idővisszatekeréses ficsőrrel, ami nem egy könnyítés, hanem alapjaiban a történet része. Remekül kitalálták ezt. Az ezután következő epizódok sem panaszkodhatnak túlságosan, és nem kevés ilyen létezik, de az én szememben a SoT lesz az örök favorit. Kár, hogy nem adnak neki egy belevaló remaket, de egy új rész talán még jobb lenne.

                                                  Fahrenheit (Indigo Prophecy)

 Azt hiszem ez volt életem első interaktív filmnek titulált játéka. Rögtön megkedveltem a műfajt, bár ehhez nagyban közrejátszott a jól kivitelezett végeredmény. A Quantic Dream már akkor tudta mitől döglik a légy. Azóta alkottak még három címet: Heavy Rain, Beyond: Two Souls és Detroit: Become Human. Ezekkel tovább überelte a szakértelmét a csapat. Senkinek sem kell külön ecsetelnem mi ez műfaj. Elég csak a Telltale játékokra gondolni, ha még mindig értetlenül pislogunk. Olyan volt ez a maga korában, mint egy újfajta főfogás egy jófajta étterem menüjében. A sztori izgalmas és sejtelmes volt, a játékmenet pedig egyedi és ennek fényében érdekes. Mindössze a végefelé gurult el a készítők gyógyszere egy picit. Az események felpörögtek, de jobban, mint kellett volna. A nyomokban nyomozós és feszült egészet amolyan matrix jellegű egyveleg váltotta föl. Összességében mély nyomott hagyot bennem, de a játékiparban is.

                                                             Neo Contra

 Amikor megláttam a borítón a Contra szót, már azonnal csaptam is le rá, mint egy bedrogozott villám. Ezen a szérián nőttem fel, úgyhogy a neve számomra szent. Semmit sem tudtam az adott címről, csak bepattintottam a cédét és már ment is a nyüstölés. Ha jól emlékszem olyan 3D-s izometrikus kombó volt a megvalósítás. A móka nem tartott sokáig, mert mindössze öt rövid pálya várta a szerencsétlen boldog embert. A kritikusoknál is lehúzásra került a játék, ami teljesen jogos. Bennem viszont kitörölhetetlen emlékeket hagyott a hangulata, mert ha rövid időre is, de baromira élveztem és bőven volt benne abból a jó kis pörgős Contra filingből!

                                              Need for Speed Underground (2)

 Nem mondom már meg pontosan melyik részével kockultam ájulásig, de azt az időszakot képtelenség elfelejteni. Ez volt talán életem legjobb NFS része! Számítógépen gyúrtam rongyossá, de az adott konzolon is jutott neki bőven. Akkor annyira eltaláltak benne valamit, hogy azóta egyik része sem tudott érdekelni. Az utóbbi 10 évben pedig szinte már rá sem nézek a szériára. Majd szóljatok, ha jön egy érdemleges rész! Mondjuk a Hot Pursuit is bejövős volt, de annak is már ezer éve!

                                                          Fight Night (round 2)

 Életem legjobb box (nem xbox) játéka! Ezt a címet a forradalmi irányítás tette naggyá, na meg a hihetetlenül hangulatos soundtrackek! Előbbi annyit jelent, hogy itt volt lehetőségünk először használni gombok helyett az analóg karokat, amelyek ugye a boxoló karjait irányították, vagyis jobb analóg-jobb kar, bal analóg-bal kar. Az ütések is ezek kombinációival volt kivitelezhető. Ha jól emlékszem egyedül a védekezéshez kellett gombokhoz nyúlni, a felső ravaszokhoz. Ez így egyben rohadtul kényelmes irányítást biztosított, de a játék és a benne lévő fejlődés, cuccok megszerzése/vásárlása is kifogástalanul lett összerakva. Plusz az ökölvívók sebzése is korszakalkotó vizualitásban jeleskedett, ahogyan a teljes grafika. Nem szeretnék pontatlan lenni, de előfordulhat, hogy a game második részével szálltam be a ringbe.

                                             Dragonball Z: Budokai Tenkaichi 3

 Világéletemben vártam egy valamirevaló dragonball játékra, mert bár manapság egyáltalán nem panaszkodhatunk e téren, akkoriban igen silány volt a felhozatal, főleg minőségben. Az első két budokai rész már jó ösvényen haladt és a harmadik résszel teljesen beérett. Meglett a rajzfilmes grafika és egy felfedeznivaló világ. A sztorit is kiegészítették mindenféle mellék történettel, amihez olykor egy-egy feladat (főleg küzdelem) is társult. Én totál kimaxoltam benne mindent. Ha akkoriban lett volna trófea rendszer, most eggyel több platinám lenne. Innen indult a javulás, de nem tudom, hogy azóta sikerült-e valamelyik résznek megugrania ezt a szintet. Talán a DBZ Kakarot?

 Az egyik nagy kedvencemet, Max Payne-t, azért hagytam ki a szórásból, mert azt pc-n pörgettem ki. Másik favoritom, a Shadow of the Colossus is hiányzik, ennek oka pedig az, hogy teljesen kimaradt a költözés miatt. Ebben az esetben viszont azt mondom szerencsére, mert így teljes pompájában pótolhattam PS4-en, ami alatt a remaket értem. A Ratchet & Clank sorozat sem tetszett igazán, de az utóbbi remake valamiért mégis óriasi kedvenc lett. Így utólag a Psi-Ops: The Mindgate Conspiracy is megérdemelne pár szót, mert ez a cím, akárcsak a Max Payne, újfajta elemekkel rukkolt elő és nem is kis sikerrel, például engem is ledöbbentett a telekinézissel operáló játékmenet. Ott és akkor jó mokának bizonyult, de nem annyira, mint a felsorolt alkotások. Számomra. A Pro Evolution Soccer részei is pörögtek rendesen, de a foci az foci, annak másút a helye. Nos tehát sok más címet hajszoltam még sápadásig, de a fentiek mégis a legemlékezetesebbek közé tartoznak.

Nálatok mi volt a dörgés a masinán?