A 2000-es évek első felében nem alakultak valami jól a dolgok a DC szuperhősei számára. Az egymást követő kihívások és nehézségek során nem csak a világ megmentésével gyűlt meg a bajuk, de magukat a hősöket is kétségek mardosták. Egyre nagyobb bizalmatlansággal viseltettek egymás iránt, egyik normálisan megkérdőjelezhető döntés jött a másik után, és ennek hatására a csapatokon belüli ellentétek is még inkább kiéleződtek. A The OMAC Projectben kémműholdak segítségével figyelték meg társaikat, a Crisis of Conscience-ben régóta tartó szövetségek bomlottak fel, arról pedig, hogy Wonder Woman a fél világ szeme láttára tekerte ki egy védtelen ember nyakát, már ne is beszéljünk. A határok elmosódtak a hősök és a gonosztevők között, az árnyalatok megjelenése közben egyre nyilvánvalóbbá vált a majdhogynem szuperhős-dekonstrukcióval felérő, illúzióromboló igazság: a hősök nem feltétlenül makulátlan jótevők, ahogy a gazemberek sem feltétlenül hidegvérű, pszichopata gyilkosok. Bizony, kijárt már nekik egy kiadós saller, ami a 2005-ös Végtelen krízis című gigászi, az egész DC-univerzumot megrengető crossover képében érkezett meg.
De nagyjából egy évvel korábban egy másik, sokkal földhözragadtabb történet már ledöntötte a hősökről emelt szobrokat úgy, ahogy addig azelőtt csak kevés képregénynek sikerült, és azóta is csak ritkán jött össze a bravúr. A 2004-es, hétrészes minisorozat, az Identity Crisis: Meghasonlás egy vödör jéghideg víz erejével szembesítette az olvasókat a DC-univerzum szuperhőseinek esendő, sebezhető mivoltával, olyan mélységekig leásva, amelyek beláthatatlansága nemhogy vetekszik az eposzi, univerzumformáló crossoverekkel, de jelentőségében és kihatásaiban játszi könnyedséggel fel is múlja azokat.
Az elsősorban regényíróként tevékenykedő Brad Meltzer nélkülözi a DC húzóneveinek látványos pózolását és az epikus csatákat, helyette egy igazi, régimódi krimi dramaturgiájával meséli a történetet. Gyakori szempontváltásokkal és logikus, precízen megszerkesztett fordulatokkal operál, anélkül, hogy kijelölne egy konkrét főhőst – tucatnyi, kevésbé ismert karaktert mozgat meg, miközben a DC nagyágyúi, mint Superman vagy Batman csak kisebb, de még így is fontos szerepet kapnak, és sosem a figurák fizikai erejére, hanem azok érzelmi oldalára koncentrál. Az Identity Crisisban az Igazság Ligája egyik tagjának, Megnyúlt Embernek a felesége brutális gyilkosság áldozatává válik. A tetthelyen hőseink semmilyen értékelhető nyomot nem találnak, és attól tartva, hogy szeretteik is a rejtélyes elkövető célkeresztjébe kerülnek, elkeseredett hajtóvadászatot indítanak ellene, azonban a szövevényes ügy felgöngyölítése közben néhány eltemetett sötét titok is felszínre kerül, amelyek könnyedén megoszthatják és egymás ellen fordíthatják a Liga tagjait, mielőtt még pontot tehetnének a gyilkos rejtélyének kibogozására.
Arra a rejtélyre, ami a hősöket és a gonosztevőket is egyaránt felkavarja. Előbbiek rendületlen buzgósággal, sokszor gondolkodás nélkül rúgják rá az ajtót utóbbiakra, akik emiatt értelemszerűen nem érzik magukat biztonságban, és a kutatás során nem csak az jelent problémát, hogy csakhamar nyilvánvalóvá válik, a tettest nem feltétlenül a hősök ellenlábasai közt kell keresni, hanem a nyomozás közben a szuperhősök szekrényében visszafordíthatatlanul kipotyogó csontvázak is kellemetlen súllyal nehezednek a vállukra. A fenyegetés ezúttal nem kívülről érkezik, és ez a tény a főszereplők számára sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a DC világának bármelyik nagy, epikus eventje.
Mert bár a monumentális univerzum-rebootok esetében sokszor élnek azzal a reklámszöveggel, hogy az épp aktuális crossover után „már semmi sem lesz ugyanaz”, ezeket a jól csengő, ám összességében üres, alaptalan ígéreteket így a sokadik ilyen esemény után már nemhogy nem lehet komolyan venni, hanem egyenesen méla undorral tekint rájuk az olvasó. Hiszen a görcsös újítási kényszer és a hatszázadik univerzum-leamortizálás után már mindenki tudja, hogy hiába az olvasócsalogató marketing, a végén úgyis ugyanaz marad minden. A szuperhősök vérrel-verítékkel küzdenek, sokan meghalnak, mások óriási áldozatokat hoznak, világok pusztulnak el és születnek meg, végül az előre kiszámítható győzelem után minden tiszta lappal indul, end of story (legalábbis a következő ugyanilyen eseményig). Közben leginkább testi erejüket és állóképességüket teszik próbára, az Identity Crisis azonban felütése okán a személyes tragédiákat és a családi ügyeket hozza előtérbe.
A mesteri karakterrajzok és az intelligensen, tudatosan megszerkesztett kapcsolatrendszer a morális konfliktusok súlyát erősíti meg. Legyen szó a Dibny-házaspár bájos és szeretetteljes viszonyáról (még az sem kizárt, hogy eme képregény elolvasás után Megnyúlt Ember lesz az olvasó egyik kedvenc DC-karaktere – és ez tényleg nem semmi annak fényében, hogy egyébként a legjobb esetben is egy totálisan harmadosztályú hősnek minősül), Atom és exneje, Jean Loring abnormalitásba torkolló kapcsolatáról, vagy Tim Drake apjának tragédiájáról, Meltzer remekül ragadja meg a szuperhőslét árnyoldalait és drámai aspektusait.
A cselekmény nagyon intim, a hősök viszonya enyhén szólva sem felhőtlen, a nyomozás közben pedig óhatatlanul is felszínre kerülnek a régmúlt bűnei, és az addig makulátlannak és patyolattisztának hitt karakterekről pillanatok alatt lehullik a tökéletesség és az egyenesség jórészt képzelt, hazug páncélja, és színre lép a gyarló, kétségekkel és jellemhibákkal teli hús-vér ember. Mert a szuperhősök legyenek bármennyire is erősek, rendelkezzenek akármilyen hatalmas képességekkel, végeredményben mégiscsak emberek. Ezért az olvasónak nem lehetnek kétségei afelől, hogy a múltban hozott döntések akkor és ott, abban a helyzetben teljesen logikusak voltak – egyáltalán nem etikusak, hanem szükségesek. Meltzer tehetségét bizonyítja, hogy a mesterien és briliánsan megírt dialógusokkal mindezt a teljesség igénye nélkül képes alátámasztani: egymást érik a narratív csúcspontok, melyek sosem egy nagy összecsapáshoz, vagy komplett városok legyalulásához köthetők, hanem visszafogott, kis léptékekben adagolt párbeszédek formájában nyilvánulnak meg, kőkemény, személyes karakterdrámaként.
Ezen a nyomvonalon haladva Meltzer a szent és sérthetetlen Ezüstkort sem kíméli, amiért annak idején meg is kapta a magáét a rajongóktól. Mások a képregényben látható gyilkosságok túlságosan realisztikus bemutatása miatt hőbörögtek. Egyrészt érthető is a felháborodás, meg nem is: a Watchmen óta tudjuk, hogy a szuperhősöknél semmi sem olyan egyszerű, mint amennyire elsőre tűnik, és fizikailag hiába sebezhetetlenek, hiába tudnak repülni, hiába vannak ilyen-olyan képességeik, mégiscsak emberek, így eleve nem lehetnek tökéletesek. Meltzer pedig zseniálisan tölti meg színes árnyalatokkal a DC fekete-fehér világát, aminek köszönhetően tényleg mélységesen emberi az egész történet.
Emberi. Nem véletlenül használtam ezt a szót. Ha egy kifejezéssel kellene leírnom, hogy milyen is az Identity Crisis, mitől olyan zseniális, miért érdemes beszerezni és elolvasni minden magára valamit is adó képregényrajongónak, akkor ennél jobbat akkor sem tudnék kitalálni, ha bottal ütnének. Meltzer lehámoz minden bájt a karakterekről, és noha a történet során szinte végig abban a hitben tartja az olvasót, hogy a gyilkosságok mögött egy hatalmas összeesküvés lapul, a fináléban egy határozott mozdulattal húzza ki alólunk a széket. Kiderül a tettes kiléte, minden apró nyom, apró utalás a helyére kerül és értelmet nyer, a gyilkos indítéka pedig minden mocskos, alávaló eszköz ellenére teljesen megérthető – no meg mélységesen emberi. Az Identity Crisis ezen a ponton múlja felül a világegyetemet és vele együtt több tucat karaktert megmozgató gigászi crossovereket. Ahogy mondtam, ott sokszor elhangzanak be nem váltott ígéretek, azonban az Identity Crisis merőben más, mint azok.
Ezután tényleg nem lesz ugyanolyan semmi: a szuperhősök ezúttal oda kapták a legnagyobb ütést, ahol a leginkább fáj. Magánéletük, szeretteik biztonsága, titkos személyazonosságuk és társaikkal való kapcsolatuk került válságba, és közben olyan csapásokat mértek rájuk, ami után fel lehet állni ugyan, de lényegében minden megkérdőjeleződött, amiről addig szentül meg voltak győződve, hogy sosem fordulhat elő. Az Identity Crisis nevetve nyeli le keresztbe az összes univerzum-rebootot – mert egy ekkora pofon felér minimum öt Végtelen krízissel.
Író: Brad Meltzer
Rajzoló: Rags Morales
Kihúzó: Michael Blair
Színek: Alex Sinclair
Fordító: Sepsi László
Oldalak száma: 256
Magyar megjelenés: 2022 május
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.