Manhunt 2 PC-s játékteszt

A büntetlenség hatásos motivációs tényező, még ha ehhez aberrált embertársaink módszeres levadászása és válogatott eszközökkel való kivégzése is társul. A virtuális szemétdomb félrekotort darabja, az extrém erőszakra ácsingózók guberálásának emlékezetes műve a Rockstar által készített Manhunt 2.

Kereken két évvel az akkori leköszönő konzolverziók után kaptuk meg a PC-s verziót a Rockstar London heves vitákat kiváltott stealth action játékából, s dacára a nyilvánvaló technikai elmaradottságának, még így is megdöbbentő promóciós anyaga a mértéktelen videojáték-erőszaknak.


Te, aki beruháztál rá, már a főmenütől kezdve felsejlik benned a nehezen emészthető téma, hibás vagy, kipróbáltad, belekerülsz a körforgásba, hidegvérű elmebetegnek titulálhatnak, nem jár érte letöltendő büntetés, koherens módszerekkel veheted el kétes előéletű fajtársaid életét. Mit kapsz ezért fizetségképpen? Lelki megnyugvást? Kielégíthetetlen vadászösztönödnek egy ideiglenes alfa állapotot? Ez a nagybetűs Botrányjáték, mely minden megalapozottnak tűnő támadás-sorozatot szenvedett el jogi aktivistáktól, hónapokkal az első megjelenése előtt. Kényszerhelyzetbe került a Rockstar Games, hiszen a külső nézetből irányítható gyilkossági jeleneteket jelentősen elfedve, vizuális szempontból csupán sejtetve jelentetheti meg a boltok polcain (ezáltal az idő előtt a fájlmegosztókra került vágatlan PS2-es verzió tobzódott a letöltésekben), aztán két esztendő leforgása után, néhány egymondatos bejelentés mellett, viszonylag csendben érkezett közénk a windowsos változat.


Ám rideg érintésétől hátunk is borsódzik, hiszen egy cenzúrázatlan verzió a várakozók jussa, „Adults Only" besorolással, amely összeférhetetlen néhány piacképesebb, fejlettebb ország bolti árusításával, minket viszont ez nem tántoríthat el. Kizárólag a Direct2Drive értékesítési rendszerén elérhető, letölthető formában – mi lehet olyan finom unikum, amelytől ennyire óvnak? Igen, a Manhunt 2 brutalitása épeszű mértékegységgel nem definiálható, ám ezen felül igenis tényleg képes újat mutatni a lopakodós stílus mezején, eltérve ugyan az első rész által felállított szisztémától. James Earl Cash régen pontot tett már az őt kamerák elé kényszerítő őrült filmrendező életére, az illegális terjesztés fizetőképes, távol keleti nézői hoppon maradtak, a disznófejű Piggsyt felkoncoltuk, az őrült valóságshow-tól eltérően az új téma némileg mélyebb mondanivalót kínál a belső énnel való viaskodással, a már ismert beteg és vad játékmechanikán is megejtve a szükségessé váló csavarokat.


Az emberi őrület szélsőséges megnyilvánulásaiból új keletű dolgot Danny Lamb számára nem kell bemutatni. A Dixmore Insane Elmegyógyintézet szintén nem a betegek elméjének gyógyíttatása érdekében üzemel, tipikusan olyan hely, ahol a doktorok a fenyítés minden eszközét beleviszik az alkalmazott gyógymódba, az épület a város félreeső részén foglal helyet, rozsdaette vaskerítések által bekerítve, ahol fájdalmas és tébolyodott sikolyokkal találkozik az, aki egy villámlásokkal tarkított éjszaka bemerészkedik ide. S a tetejébe még áramszünet is van, melynek hatására a cellaajtók kitárulnak, fékevesztett tombolás kezdődik az ápolók és ápolandók között, még a biztonsági szolgálat is tehetetlen. Főhősünk gyógyszerfüggő, részleges emlékezetkiesése van, látomások gyötrik, társa, Leo Kasper segítségével ő sem veti meg a gyors szabadulás lehetőségét. Annál is inkább mivel egy egész országot behálózó titkos társaság kísérleti állatai ők, mely a The Project névre hallgat. A történet később teljesedik ki, családi drámákkal, s e társasággal való folyamatos macska-egér harcával. A játék erőteljesen nyit, elkeseredettség, megvetés az őrültek részéről, ahogy elsétálunk a még zárt cellák előtt durván lepisálnak és fekáliával dobálnak meg. A boldogulás pedig csak az erőszak mindennemű alkalmazásával, a túlélés egyetlen lehetőségeként nyilvánul meg – de nem ám szemtől szemben, legtöbbször hátulról, kegyetlen eszközökkel lesújtva.


A téboly egyfajta oktatómódként is szolgál, két legjelentősebb segítségünk a képernyő bal alján helyet foglaló radar és maga a jótékony sötétség, amelyben megbújva elrejthetjük kilétünket. Hiszen a játék tetemes hányadát lopakodással töltjük, feszült figyelemmel, jó helyezkedéssel, a lehető legkisebb zajkeltésre ügyelve. Hiszen hőseink egyáltalán nem szívósak, közvetlen konfrontáció esetén, főleg több ellenfél esetében, könnyedén elvérezhetünk – a Manhunt 2 az éberség megőrzését kívánja tőlünk, érzékeinkkel való határokat feszegetve. Zajt csapni (tégladobálással, falcsapkodással) csak akkor, ha mindenképp fel akarjuk kelteni az egyik ránk vadászó figyelmét, hogy elszakítsuk társaitól, hiszen egyenként likvidálva őket kellő elgondolásra vall. Hátuk mögé kerülni, megközelíteni őket, kivárni azt az alkalmat, amikor leginkább sebezhetőek és ellentmondást nem tűrően lecsapni – talán egy játékra elegendő mechanizmus ez, ahol a hangok minden eddiginél hangsúlyosabb szerephez jutnak. Egyrészt ha sietünk és türelmetlenek vagyunk, azt meghallják ellenségeink, másrészt ha tudatosan teszünk így, akkor magunkhoz csalogathatjuk őket, ha zavartnak tűnnek, azt könnyedén a saját hasznunkra fordíthatjuk.


Bár feszültségkeltés terén kétségtelen, hogy az előd magasztosabb teljesítményt nyújtott, ebből a szempontból a folytatásnak sincs szégyenkezni valója. A méreginjekcióktól megmenekült Jamesre anno tényleg vadásztak, ezrek követték minden lépését a kamerákon keresztül, addig Danny egy érintetlen miliőbe lép be, nem számítanak rá, a környezet ugyan romlott és noirtól csöpögő, meg kell tudnia, hogy ki ő és mi folyik körülötte, addig az előd hősének nem volt választása, feláldozható, a kinti életben sem teremt volna neki babér, tényleg az életéért küzdött. Danny motivációjával sincs baj, csupán érzékeltetni szerettem volna a különbséget, itt elsősorban a vizuális hatások, kissé elcsépelt, hirtelen előugró flashbackek hangsúlyosak – a veszély másodlagos. Tényleg érdekli valakit, hogy Lamb urat miért zárták be és mi ez a kusza orvosi kísérletekkel foglalkozó bagázs? Pedig a helyszínek jól asszisztálnak egy elfajult vérengzéshez: az erőszak úgyszólván, fétisszerűen párban jár az indiszkrét erotikával, a latex és bőrgúnyában flangáló kéjhajhászokkal, a piszkos őrültekháza mellett, egy civilben szexklub, ám az alagsorban a Motel című moziban látott megrendeléses kínzókamrák vannak berendezve a fizetőképes vendég óhaja szerint – ha már fenn az unottan vonagló sztriptíztáncosnő nem lenne elég. Gyárépületek, nyirkos, szemetes sikátorok, kihalt külvárosi negyedek, hajléktalanokkal – olcsó apartmanok. Némileg klisés repertoár, de máshol lehetetlen elképzelni a Manhuntot.


Az árnyékban maradás sem jelenti feltétlen azt, hogy biztos az álcánk. A feszülten figyelő agresszor, ha valami gyanúsat lát – általában random-szerűen fordul el – akkor bizony cselekednünk kell, oly módon, hogy elkerüljük a teljes lebukást. Ilyenkor a képernyőn egy fehér kör kezd el ide-oda cikázni, a feladatunk az, hogy a kurzort benn tartsuk a körben, miközben az folyamatosan szűkül is egy időben. Egyszerűbb mint a konzolos reflexjáték a gombokkal, talán túlontúl is könnyedén kivitelezhető. Furcsának hat, hogy nem mindig kell ezt eljátszanunk még olyankor sem, amikor kb. húsz centire előttünk forgatja a fejét a delikvens, máskor meg jó három-négy méterről is teljesítenünk kell ezt az apró kihívást. Szóval ellenségeink legtöbbször lámák, bár vannak képzett embervadászok is, akik igencsak szemfülesek, ha lehet, egyenkénti tisztogatással, csalogatással intézzük el őket. Nehezítheti a dolgot, ha világosabb helyszíneken bolyongunk, vagy mozgásérzékelő lámpák buktatnak le. Ha szakad a kötél, leginkább a futás a kifizetődő, tanácsos inkább visszafelé, mint ismeretlen területek irányába, a morc alakok jól tartják a tempót, de esélytelenül, kifulladnak és hagyják az egészet a fenébe, mi pedig addig egy újabb árnyékos sarokban kezdhetünk mindent előröl.


Szinte minden kezünk ügyébe akadó tárgyat fegyverként vethetünk be, kezdve az egyszerű üvegszilánkokkal, fecskendőkkel, nylonzacskókkal, majd a durvább szúró és vágóeszközökön át, ásókkal, sarlóval, baseballütővel és számtalan egyéb, nem is gondolnánk, hogy mivel. Hasonlóan az első részhez, itt is háromféle módozata van a látványos kivégzéseknek, minden fegyverrel háromféleképpen mészárolhatunk, kezdve az alig pár másodperces „Hasty" névre hallgató animációval, ez semmilyen várakozási időt nem igényel, ha az áldozataink felett szürke indikátor jelenik meg, felemeljük a kezünket, máris előcsalhatjuk. Ha tovább bírjuk cérnával a kivárást, jutalmunk a sárga „Violent", azaz erőszakos, itt már fondorlatosabb gyilok a jussunk, de még ez is távol áll a vörös „Gruesome"-tól, amivel gyakran öt-hat másodperces, több ütésvágást is felvonultató extra-brutális átvezető a jutalmunk. Viszont már nem feltétlenül kell tétlenül végignéznünk az agyafúrt hentesmunkát, a PC-s verzióban alapból be van kapcsolva az ún. interaktív kivégzés lehetősége, hasonlóan a Wii-s verzióhoz. Ha szorosan a háta mögött maradunk az áldozatnak és folyamatosan nyomva tartjuk az egér jobb gombját, akkor a periféria megfelelő irányba rántásával tudjuk aktiválni a lehetőségeinkhez mért kivégzési módot, majd közben is, a látott ütésnek megfelelő módon szimulálhatjuk a csapásokat az egeret mozgatva a megfelelő irányba, netán harapófogóval trancsírozva a bárányka szájüregét -ekkor megállás nélkül nyomkodjuk a bal egérgombot.


Léteznek még a környezet adottságait kihasználó azonnali, bitang kemény átvezetők, a térképen halálfejek jelzik ezeket a pontokat, itt már nincs szükség kivárásra, instant élvezetet okoznak, ha az ellenség az adott területen téblábol. Csatornafedéllel való suhintás, majd az eltört koponyacsontú kurafi máris a csatornában találja magát, netán egy vasszűzbe taszítva, préselő-szerkezetekbe lökve, fellógatva, felgyújtva, magaslatról rárontva stb. – a fejlesztők kivizsgálásra javallott elmeállapotát jól tükrözve. S mivel ez a verzió abszolút vágatlan, nincsenek semmilyen elmosódó szűrők a naturális emberölések útjában, háboríthatatlan gyomorral, undor leküzdésével tobzódhattuk a leleményes kínzáspornóban, jutalmul a percekig tartó feszült lopakodásért.

Talán a lövöldözésnek kissé méltatlanul nagyobb szelet jut, mint az elvárható lenne egy ilyen játéktól, úgy negyedik pálya környékén, Leót irányítva egy haverjával történt malőrt elmesélve egyszerű revolvertől kezdve, sörétes puskákon át, íjpuskával, géppisztollyal, avagy mesterlövész puskával vértezhetjük fel magunkat, ha a testközeli trancsír nem lenne elég. Így túl könnyű az előrehaladás, főleg, ha egyszerű, dinnyepukkasztásra emlékeztető fejlövésekkel operálunk, ha már a testre mért lövésekből kell vagy egy tucat, mire az illető megfekszik. Még a célzás is pofon egyszerű egérrel, nem is kötelező milliméter pontosan becélozni a buksit. Konzolon biztosan nehezebb, de én sokszor még fedezéket sem kerestem közben, talán csak a játék vége felé, amikor már a túlerő gyorsan leaprít, s a bekapott golyók is tisztességesen szedik le az életünket, nem győzünk pirulákat keresgélni. Véleményünk szerint ez a rész némileg túlerőltetett, az intelligencia sem lép einsteini magasságokba, eltúlzott, otromba.


Ha viszont már ellenfeleink épelméjűségénél tartunk, az is megkérdőjelezhető, hiába próbáljuk kifürkészni szokásaikat, Rockstaréknál meglehetősen furcsán demonstrálják a kiszámíthatatlanságot -például indokolatlan, fel-alá futásokkal és tereptárgyaknak ütközéssel. Ha éppen útban van egy konténer, nincs baj, izomagyunk felmászik rá, de azzal a lendülettel le is esik. Azt már említettem, hogy harminc centiről sem képesek észrevenni, máskor meg négyszer ötször is körbeszaladnak egy szobát, de véletlenül sem nézik meg a legárulkodóbb sarkot. A helyzet akkor sem javul, ha már elemlámpával ellátott marconák kutatják a helyszínt, ügyelve a sűrű helyváltoztatásra ekkor sem lehet gond, a futás mindig mindent megold. Bár lehetőség van eltüntetni a kíváncsi szemek elől áldozataink vérbe fagyott tetemét, ha nem teszünk így, annak sincs túl nagy jelentősége, máskülönben míg az ellenség ácsorog társai teste felett, egy ideig védtelen is.


A látvány már nem piacképes ennyi év távlatából, a PS2-szintű grafika inkább „tájékoztató jelleggel" ruházza fel tombolásaink mocskos és változatos helyszíneit, mindenről süt a mély, befordulós, depressziós hangulat. A karakterek mozgásai viszont ilyen körülmények között is elfogadhatóak, de ne feledjük, ez még a GTA 3 engine-je! A kép viszont kapott egy hangulatos filtert, amelytől úgy tűnik, mintha egy megkopott VHS filmet néznénk, ez sokszor viszont az amúgy is nulla látótávolságot is rondítja, minden kicsit karikatúraszerű, a fegyverek és gyógyszeres dobozok már messziről vibrálnak. A többi stilizált szűrő tökéletesen kifejezi a Dannyben egymásnak feszülő dühöt és zavart, két jelenetet is egy adás nélküli tévé „hangyafocijához" hasonló mákosság köti össze, és az átvezetők fényképezése is olyan mintha kézi kamerával vették volna fel, a kamera ugrál, hirtelen zoomolások jellemzik. Ha nem fordul fel a gyomrunk az idejemúlt, durván elmosódó textúráktól, akkor nosztalgiának sem utolsó a játék, de nem vetettük volna meg a Bully-adaptációjához hasonló grafikai tupírt. A hanghatások viszont még mindig elég ütősek ahhoz, hogy a képi erőszak mellett belénk ivódjon. A szinkron igen erős, a nyelvezet trágár, ámbátor néha humoros, a minket kereső arcok elég változatos és morbid beszólásokat engednek el („- Hahó, valaki ma itt meg fog halni!"). De a pályánként változó zenék is elég hátborzongatóak, a folyamatos feszültséget teremtik meg, ha pedig lelepleződnénk, mindinkább begyorsul.


Nem könnyű játék a Manhunt 2. Ha hibázunk, azt a program kíméletlenül ki is használja, nem titok, hogy gyakran csak többszöri újrakezdéssel jöhetünk rá a továbbjutást jelentő megoldásra, ha eltökélted, hogy játszani szeretnél vele, s a tiltott gyümölcsből harapni, akkor szenvedj meg érte keményen. Pl. amikor egy helikopter üldöz és folyamatosan pásztázza reflektorral a területet utánad, ott már nincs helye a kifinomult támadásoknak. Leszámítva a félresikerült lövöldözős részeket és azt, hogy két évet késett a játék, a 15 szint változatos vérontást ígér, s ha valakiben még élnek az eredeti Manhunt élményei, felejtse el, ez egy mélyen elmeháborodott, alattomos és véres kirándulás, ám már nem annyira feszült, mint régen. S mi a közös a HL2-ben és a Manhunt 2-ben? A pajszer, mint multifunkciós eszköz.