Sonic & Sega All-Stars Racing

A Sega új versenyjátéka messze nem szimulátor, sőt annyira árkád, amennyire csak egy játék árkád lehet. Nem kell benne váltani, tuningolni, fizika szinte nincs is benne, ellenben eszméletlenül pörgős, kiszámíthatatlan és hangulatos. A Mario Kart ugyan már többször is előtte az alapötletet, de az vesse a fejlesztőkre az utolsó követ, aki nem próbálná ki ugyanazt az élményt a Sega legnagyobb játékhőseivel. Na, ugye.

A Sega-Nintendo párosításnál maradva, mintha a két öregfiú közül utóbbi viselné jobban a szívén ikonikus karaktereinek sorsát: Marióékkal úton-útfélen összefutni a Nintendo konzolokon, mintha ezen múlna a Wii és a DS jövője (amiben kétségtelenül van igazság), míg például Sonic, aki nem kevésbé nagy arc, újabban érthetetlenül keveset szerepel. Persze a Segával nincs baj, áldásos kiadói munkát végeznek, az elmúlt hónapokban olyan projektek bontakoztak ki a szárnyaik alatt, hogy csak ámultunk. A klasszikus címeik viszont hiányoznak, nem is tudom, mikor játszottam utoljára normális Sonic-játékkal, vagy mikor láttam utoljára a boltok polcain vállalható Samba de Amigót és Super Monkey Ballt, hogy az olyan méltatlanul hanyagolt, folytatások nélkül álló remekművekről ne is beszéljek, mint a Jet Set Radio. A Sega a Dreamcast óta nem töri össze magát, hogy saját kedvenceivel hengereljen le bennünket, s hát az ilyen „mindent bele" játékok, mint az All-Stars Racing is csupán terelésnek jók, míg elő nem rukkolnak valami nagy dobással. Terelésnek viszont tényleg klasszak, tesztalanyunk is kifejezetten jól sikerült – és nem tagadjuk: nem kis meglepetésünkre!


A koncepció egyszerű: a Sumo Digitalnál (mert ugye a Sega most is csak a pénzt adta) fogták a kiadó klasszikus játékait, kiválogatták az emlékezetes játékhősöket, majd sajátos extrákkal megpakolva eresztették egymásnak őket egy inkább gokart-, mint autóversenyben. A startpisztoly eldördülése után elsődleges feladatunk hét versenytárssal az oldalunkon lenyomni és el sem engedni a gázpedált a célig; a fék itt csak arra szolgál, hogy a kanyarokat driftelve vegyük be, azért ugyanis bónusz jár, úgy két másodpercre megtáltosodik a masinánk. Mondanom sem kell, élet-halál kérdése, hogy mikor, hogyan és mennyit használjuk ki ezt a lehetőséget, nehezebb szinteken ugyanis csak így tudunk az élbolyban maradni, s még ilyenkor sem biztos, hogy fölényesen fogunk győzni, mert könnyen érhet meglepetés bennünket a verseny utolsó percében is. A fejlesztők itt is a pályán felvehető, de véletlenszerűen kisorsolt fegyverekkel és más extrákkal bolondították meg a játékmenetet, amik nem csupán kiszámíthatatlanná, de rendkívül változatossá és élvezetessé is varázsolják a futamokat, csak ne mi kerüljünk a mögöttünk száguldó célkeresztjébe – noha erre az első helyen elég nagy az esély.


A rendelkezésre álló fegyverek választéka első blikkre széles, ugyanakkor idővel kiismerhető. A rakéta alap, egyes és hármas kiszerelésben is hozzájuthatunk, s a mi taktikánkon múlik, hogy mikor durrantjuk vele fenékbe az előttünk lévőt. Másik alternatíva, hogy nagy guruló bombákat eresztünk a többiek nyakába – ezeket érdemesebb biztos terepen elhasználni, ugyanis tömegük miatt simán kirepülhetnek a pályáról, ilyenkor pedig nyilván nem okoznak kárt senkiben. Nagyon jól lehet ügyeskedni a falról visszapattanó bokszkesztyűkkel, ezeket ugyanis úgy is elsüthetjük, hogy magunk elé célozva, a töltet mandínerből kaphatja telibe a mögöttünk érkezőt – érdemes kísérletezgetni vele. Sunyi módon rakhatunk le robbanó bójákat magunk mögé, ami azonnal lelassítja a belerohanókat, de ha túlzottan a nyakunkon érezzük őket, rájuk is dudálhatunk egy erőset, amit szintén megszívnak a körülöttünk lévők. A pályán elhagyható szivárvány beszínezi a képernyőt, eltakarva így a látótér jelentős részét, míg a kilőhető csillag megfordítja a kamerát, ami az első pillanatokban tuti megzavarja még a legbiztosabb kezű versenyzőket is. Védekezésül pajzsot vonhatunk magunk köré, vagy éppen némi extra rágyújtással húzhatunk el a rakéták elől, de újra megjegyezném: a fent felsorolt eszközök nem járnak automatikusan, szerencse kell hozzá, hogy a legpöpecebb kiegészítőket sorsolja ki nekünk a gép, mikor felvesszük a pályán található kérdőjeleket.


Persze a jó versenyző  onnan ismerszik meg, hogy tud taktikázni. Tök mindegy, mit dob a gép, aki nyer, valószínűleg azért lesz első, mert tudja használni azt, ami neki jut osztályrészül. Nem állítom, hogy elsőre fog menni mindenkinek, viszont szerencsére az All-Stars Racingbe könnyű beletanulni, s nem is muszáj élesben próbálkoznunk, mert külön van erre Test Drive menüpont. Fontos megjegyezni, hogy milyen szituációban, hogyan reagál a verdánk, és úgy kell igyekezni a lehető legtöbb előnyt kovácsolni egy-egy rossz helyzetből. A fegyverek szinte mindegyike kivétel nélkül lelassít bennünket, emellett nem árt tudni, merre vezet a pálya és hol vannak levágások – mert vannak, néha nem is egyértelmű, hogy hol keressük őket. Ha ügyesek vagyunk, akár az utolsó helyről is feltornázhatjuk magunkat az élre, nem is kell hozzá sok idő.


Az igazi érdekességet a választható karakterek és a versenyek helyszínei jelentik, hiszen azok egytől-egyig a Sega klasszikus címeiből lettek összeválogatva. Felvonul többek között a teljes Sonic-brigád: Tails, Amy Rose, Knuckles, Shadow, Big és természetesen Dr. Eggman sem maradhat ki. A többi szereplő már nem csoportosítható ennyire, inkább egy-egy sikercímet képviselnek mindannyian. Itt lesz Alex Kidd, Billy Hatcher, Robo és Mobo a Bonanza Bros.-ból, a Chuchu Rocket! sztárjai, B.D. Joe a Crazy Taxiból, Amigo a Samba de Amigóból, Beat a Jet Set Radioból, Ryo Hazuki a Shenmue főhőse, Akira Yuki és Jacky Briant a Virtua Fighter harcosai, Ulala és AiAi, hogy csak véletlenül mazsolázgassak a felhozatalból. Mondanom sem kell, mindegyiküknek saját verdája van, némelyik csak tágan értelmezve fér bele a versenyre alkalmas járgányok fogalmának meghatározásába. Természetesen akad nem egy autó közöttük, sportosabb, elegánsabb, nosztalgikusabb (Amy rózsaszínű bogárhátúja nagyon adja például), de választhatunk motorok, sőt egy lehajtott szárnyú repülőgép közül is. A járgányok eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek a gyorsulást, a végsebességet és a kezelhetőséget illetően: mivel tuning és fejleszthetőség nincs, a játékosra van bízva, hogy melyikkel barátkozik meg.


A helyszínek alatt különféle játékvilágokat értünk, s bár nincs belőlük túl sok, azért az elérhető pályák kellően változatosak és remekül megtervezettek. A Sonic-játékok pályái külön versenyeknek adnak otthon, de saját futamokat kapott a Billy Hatcher and the Giant Egg, a House of the Dead, a Super Monkey Ball, a Jet Set Radio és a Samba de Amigo világa is. Jobb válogatást aligha lehetett volna összehozni, ezek a helyszínek ugyanis annyira másak mind kinézetre, mind pedig hangulatra, hogy gyakorlatilag sosem válnak unalmassá. A Sonic napsütötte szigeteit, a folytatás kaszinós pályái, majd Dr. Eggman erődje váltják, míg Billy Hatcher világa északi, hóval borított falvakkal, dinoszaurusz-barlangokkal várja a rajongókat. Ezzel szemben a House of the Dead horrorelemekkel teletüzdelt versenyeket, a Jet Set Radio japán nagyvárosokat, az Amigo rumbatökös fesztiválhangulatot, a Super Monkey Ball pedig dzsungeleket tartogat. A pályatervezés zseniális, a sebesség, az óriási kanyarok, lejtők és emelkedők szintén a Sonic-játékokat idézik. A hangulat közben a kommentátornak és a zenei aláfestésnek köszönhetően teljesedik ki – utóbbi természetesen szintén a korábbi Sega-címek alól lett kivágva.


A játékmódok között találunk bajnokságokat, ahol az elérhető 24 pálya négyes csoportjaiban küzdhetünk meg egy-egy kupáért. Az egyes versenyeken szerzett pontok értelemszerűen továbbvihetők a következőre, majd a negyedik futam után összegződnek az addigi eredményeink. A single race opció hasonló lehetőséget kínál, viszont itt csak egy-egy versenyen, egymástól függetlenül küzdhetünk meg a többiekkel. A time trialban a legjobb időeredményért versenyzünk úgy, hogy előttünk a fejlesztők szellemlovasa vágtat – ha őt legyőztük, a mi legjobb eredményünk váltja fel őt, a cél pedig az, hogy mindig egy picit szépítsünk a rekordunkon. Az igazi különlegesség a hatvannégy küldetést felvonultató játékmód: itt előre kitűzött feladataink vannak, például le kell győznünk Gipsz Jakabot, ki kell lőnünk Iksz Ipszilont, vagy idő alatt minél hosszabb távot kell befutnunk az adott pályán. A gondom csupán annyi volt ezzel a játékfajtával, hogy a küldetések előbb-utóbb egyre többet ismétlődnek, s bár van néhány ínyencség (mint a gyűrűk gyűjtögetése vagy a főellenfelek kilővése), azok megvalósítása meglehetősen szegényes lett, s még frusztrálók is. A versenyekért úgy nevezett Sega-mérföldeket kapunk: ezekből új karaktereket vásárolhatunk, külön hozzáférhetünk a Grand Prix mód pályáihoz, s megvehetjük a soundtrackeket is, hogy utána magunk választhassuk ki, mi szóljon a versenyek alatt.


Nem lett rossz játék a Sonic & Sega All-Stars Racing, kifejezetten jól szórakoztam vele. Bár túl sok hibát nem tudok felróni neki, összességében mégsem vágtam magam hanyatt tőle. Hangulatos, többnyire változatos, a grafikát sem nevezném csúnyának, viszont hiányzik belőle egy kis plusz, ami miatt például a Mario Kartot nem tudjuk abbahagyni. Lehet azért fanyalgunk megint, mert mindezt már láttuk valahol, ami azonban nem mentség, mert Sonicék tényleg megérdemeltek már egy ehhez hasonló játékot. Ahogy maga a játék is megérdemel egy próbát, de a demót mindenképpen töltsétek le vásárlás előtt, ha biztosra akartok menni..