N3II: Ninety-Nine Nights teszt

Valamikor pár hónapja mindenki kedvenc Cash bácsija megkérdezte tőlem, nem-e érzem magam rosszul amiatt, hogy általában a leggagyibb játékok nálam kötnek ki tesztelésre. Furcsa módon a válaszom az volt, hogy nem, sőt! Habár egy frankó címmel nyilvánvalóan élvezetesebb játszani, egy rossz játékról viszont szerintem élvezetesebb írni. Nos, ebből a szempontból a Ninety Nine Nights 2 egy elég erős kivételt képez: rosszabb érzés játszani vele, mint sajtszeletővel borotválkozni, és körülbelül akkora élmény írni róla, mint megfulladni. De azért megpróbálkozom összefoglalni nektek, miért is annyira félresikerült ez az egész.


Szóval nem csak arról van szó, hogy a játék rossz, mert azt valószínűleg mindenki gondolta már akkor, amikor bejelentették, hogy folytatást készítenek a szintén eléggé gáz első résznek. De a kőkemény tény, hogy szimplán minden területen borzalmas és idegesítő, már elgondolkodtat azon, vajon miért kerülhetett egyáltalán piacra. Mert egyszerűen nem létezik olyan ember a Földön, aki ezt élvezni tudná, legfeljebb a koreaiak, de ők meg spánielt ebédelnek. Pedig ha külön-külön megnézzük az összetevőket, akkor az N3II még jól is hangzik, sőt a világ egyik legjobb hack and slash játéka is lehetne.


Adott főhősünk, a keményarc Galen, aki dupla kardjával látványos mozdulatok bevetésével tud szeletelni. Adott rajta kívül még négy, többé-kevésbé eltérő stílusú választható karakter. Adott egy egyszerre több száz ellenfél mozgatására képes játékmotor, és ebből eredően akkora mészárszék rendezésére adódik lehetőségünk, mint még soha máshol. Adott a tapasztalati-pont szerzés, a hősök fejlesztése a küldetések között, s ennek köszönhető némi szerepjátékos beütés. S végül adott egy gótikus és kemény fantasy világ, csak hogy legyen némi hangulat is. Mégis, szinte hihetetlen módon, ez a sok adottság semmire nem viszi a játékot.


Igen, az első tíz percben hihetetlenül hangulatos, ahogy egy hatalmas udvaron henteljük halomba a százasával nekünk rontó ellenfeleket, miközben csodálkozunk Galen precíz, de brutális mozdulatain, amiket a megfelelő gombok megnyomásával össze is kombózhatunk. Csak aztán gyorsan rájövünk, hogy az egész egy teljesen értelmetlen kontroller csapkodás, hiszen ugyanazt a két gombot kell véletlenszerűen nyomkodnunk. Mégpedig eléggé sokszor, mert az ellenfelek szinte sosem fogynak el: igaz, hogy egyetlen csapással hozhatunk össze százas szorzókat, de amint lezúztunk negyven tucat rosszarcút, tíz méterrel odébb kétszer annyi ugrik ránk.


Ráadásul mindegyik ugyanúgy néz ki. Egyszerűen röhejes a látvány, ahogy a képernyő egyik végéből százötven teljesen ugyanolyan egyenkatona érkezik, teljesen ugyanazzal az animációval. A röhej csak fokozódik akkor, amikor egy pillanatra megállsz, ők körbevesznek, és rájössz, hogy igazából nem csinálnak veled semmit. Néha-néha az egyik úgy gondolja, hogy esetleg beléd szúr egyet, míg a maradék fél hadseregnyi társa csak nézelődik. Az ellenfelek tehát igazából csak azért léteznek, hogy lelassítsanak, és piros gömböket dobáljanak, amikből aztán fejlesztheted főhősödet. Jogosan kérdezhetnétek ezután, hogy akkor mégis hol a kihívás a játékban, ha a démonok egyetlen feladata az, hogy jól nézzenek ki, amikor egyszerre ötvenet nyírsz ki egyetlen támadással?


Nos, pedig kihívás az akad bőven, mégpedig a legunalmasabb, legszemetebb fajtából. Igaz, hogy az ellenfelek csak néha tudnak megütni, de egyszerűen annyi jön belőlük egy-egy pályarész alatt, s a készítők annyira ritkán tesznek be élettöltőket, vagy mentési pontokat, hogy szépen lassan lecsipegetik a HP-dat. Ezen kívül néhány szörnyella képes felöklelni, ami csak azért problémás, mert néha egészen szerencsétlenül kijöhet az a helyzet, hogy pont egymás után támadnak, és a világ végéig a földön tartanak, anélkül, hogy bármit is tudnál csinálni. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy mindez mennyire frusztráló. Ezek elkerülésére úgy gondoltam, hogy nem ölök meg minden rusnyaságot, ami rám jön, egyszerűen elfutok előlük, és inkább az adott küldetés félelmetesen unalmas és egyhangú objektíváira koncentrálok, hogy jobban haladjak a pályával. 


A taktika látszólag működik: nem muszáj minden szörnyet megölni a pályán, s egy bizonyos ponton túl már követni sem tudnak majd. A problémák akkor kezdődnek, amikor elérkezünk a pályavégi főellenséghez. Ezek a harcok a világ legfantáziátlanabb, legunalmasabb bossfightjai, amit csak játékban valaha láttam. Lélekölően repetitív, ötlettelen szemét mindegyik, de egy közös pontjuk azért akad: irgalmatlanul nehezek. Ekkor jövünk rá arra, hogy a szörnyek kihagyása nem működik, ugyanis elegendő mennyiséget kell grindolni belőlük annak érdekében, hogy felfejlesszük hősünket, s ezáltal legyen bármi esélyünk is a boss ellen. S ez nem azt jelenti, hogy tisztességesen végigzúzunk minden monsztát a pályán; ez konkrétan azt jelenti, hogy néhány esetben egy-egy küldetést az elejétől a végéig újra le kell nyomnunk többször is, egyszerűen azért, hogy meg tudjuk karcolni a főellenséget.


S senki ne gondolja, hogy a szabadon használható aréna -ami elvileg a képességeink fejlesztésére lenne ott- ér bármit is. Ott ugyanis hiába zúzzuk halomba órákon keresztül a ránk szabaduló rosszarcúakat, egy fikarcnyi tapasztalati-pontot sem kapunk értük. A játékmenet tehát finoman szólva is unalmas, idegesítő, s abszolút semmi változatosságot nem tartogat. De talán a hangulatban és a történetben majd megtaláljuk, amit keresünk. Nos, sajnos nem. A sztori egy oltári nagy blőd marhaság, tele a világ összes fantasy kliséjével: jön a gonosz nagyúr, és senki nem tudja őt megállítani, csak főhősünk. A közben adagolt néhány „fordulat” egyszerűen röhejes, és akkor még egy szót sem szóltam a karakterekről. Talán Galen még némileg szimpatikus a mogorva keményarc stílusával, de minden más szereplőt teljesen unszimpatikussá (igen, tudom, hogy nincs ilyen szó) és idiótává tesz a borzalmasan megírt szöveg és az iszonyatos szinkron.


S akkor még nem beszéltünk a teljesen elbaltázott pályatervezésről, bár igazából a pályák kinézete sokkal kirívóbb eset. Igen, viszonylag sokféle környezetet járhatunk be, de ezek mindegyike körülbelül két textúrát használ összesen, így egy-egy szint úgy néz ki, mintha egyenesen a Doom 2-ből jött volna. A zenék viszont egész jók, így azért örülök, hogy legalább egyetlen igazi pozitívumot sikerült találnom. Akárhogy is, félelmetesen ironikus, hogy egy játék, ami az egyes tulajdonságai alapján akár a világ egyik legjobb hentelős anyaga is lehetne, minden elemében ennyire rossz és elbaltázott. Különösen azért idegesítő mindez, mert mélyen valahol látni, hogy ott lakozik benne a lehetőség, valahol nagyon belül megfog ez az egész hangulat, amit az N3II képvisel. Bárcsak egyszer kapna egy rendes, hozzáértő, nyugati fejlesztőcsapot a sorozatot, hatalmas név lehetne belőle.