Viewfinder teszt

A teszt írásakor sokat gondolkodtam azon, hogy mitől is lesz jó egy puzzle játék. Ahhoz, hogy „jónak” nevezhessünk egy feladványokra építő alkotást, a feladatoknak kellően nehéznek kell lenniük, hogy zseninek érezzük magunkat a megoldásukkor, ugyanakkor a megfejtéseknek egyenesen kell következniük valamilyen előzetes tapasztalatból vagy ismeretből (például látunk egy sorrendet, egy mintát, és a feladvány erre épít akár utánzással, akár az ellentételezéssel). Ugyanakkor egy jó feladvány megfejtése semmi esetre sem lehet random próbálkozás és vak kattintgatás eredménye. A Viewfinder szerencsére pont ebből a szempontból teljesít remekül.

A Sad Owl Studios első alkotása egy klasszikus puzzle játék, elhatárolt fejezetekkel, fejezetenként több szinttel, a szinteken belül is több „szobával”. Egy lehetetlen helyen, egy hegyekkel és távoli épületekkel körülvett kékeszöld semmi felett lebegő platformokon és szobakezdeményeken kell átnavigálnunk magunkat, a célunk pedig szinten minden esetben a teleport állomások elérése lesz. Ehhez a játék elején a pályákon található fényképeket használhatjuk fel, amelyeket magunk elé tarthatunk, és ha megvan a megfelelőnek ítélt pozíció, akkor egy gombnyomással beilleszthetjük azt a valóságunkba.

A 2D-s kép mélységet nyer, a benne található dolgok 3D-s elemekké változnak, így például kulcsfontosságú tárgyakhoz juthatunk hozzá, vagy hidakat építhetünk. Később mi magunk is készíthetünk képeket fix kamerákkal, sőt a saját polaroid gépünkkel is, igaz, mindkét esetben korlátozott számban. Amikor beillesztünk egy képet a világunkba, a kitakart részeket egyben ki is töröljük. Később megjelennek olyan felületek és tárgyak, amelyeket „nem fog a film”, hiába fotózzuk le őket, nem tudjuk őket beilleszteni máshova, és a beillesztés sem törli ki őket. Erre pedig még rájönnek a valós idejű portálok is, amelyek más-más grafikát és textúrát adnak a világnak, amely segítségével akadályokat szüntethetünk meg. Ha bármit elrontunk, akkor csupán egyetlen gombnyomás, és máris visszatekerhetjük az időt. 1-2 óra játék után pedig már garantáltan úgy érezzük majd magunkat, mintha egy Escher-képben lennénk, amit belülről festünk.

Magának a játékmechanika természetének köszönhető, hogy egyes feladványokkal perceket lehet szöszölni, míg másokat egyből letudunk. Számos puzzle csak egyféleképpen oldható meg, míg mások megkövetelik tőlünk, hogy szabadon, sőt kreatívan álljunk hozzájuk. Emiatt egyes esetekben az volt az érzésem, hogy csaltam. Lehet, hogy végig az volt a helyes, sőt egyetlen megfejtés, ahogy én oldottam meg a rejtvényt, de a játék természetéből fakadóan azt éreztem, hogy átvertem a rendszert. Ha csak a játékmenetet és annak agyrobbantó elemeit nézzük, akkor érthető, hogy egyesek miért úgy tekintenek Viewfinderre, mint a legjobb dologra a Portal óta. Noha ez azért kissé erős állítás, az mindenesetre igaz, hogy a nagy előddel való összehasonlításból nem igazán került ki még másik játék győztesen, és a Viewfinder sem csúfos módon marad alul.

Ha csak a percepciónkat próbára tevő puzzle-ok sorozata lenne a Viewfinder, akkor is megállná a helyét, de szerencsére kapott egy történetet is. Mondjuk az, hogy a történetnek és a játék kontextusának mi köze van játékmeneti szempontjából egymáshoz, az nem derül ki belőle, de annyi baj legyen. A sztori szerint egy csapat tudós egy szimuláción belül azon munkálkodott, hogy helyrehozza a föld éghajlatát, így többek között egy időjárást manipuláló gépet hívtak segítésgül. Évtizedekkel később, amikor a bolygónk már inkább úgy néz ki, mint a Mars, megpróbálunk eljutni a szimuláció mélyére annak reményében, hogy megszerezzük a bolygó reményét jelentő kutatás eredményét. Társunk, Jessie kívülről instruál minket, bár a rövid szimuláción kívüli pályaszakaszban látottak miatt kicsit érthetetlen, hogy mire fel ilyen vidám, amikor a bolygó gyakorlatilag élhetetlen. Az egyes pályákon gramofonokon keresztül audiologokat hallgathatunk az eredeti kutatóktól, és összefutunk majd CAIT-el, a helyi A.I.-jal is.

Eredetileg negatívumként akartam felhozni a részletek elnagyoltságát, azonban ez a játék végére megváltozott számomra.. Az tagadhatatlan, hogy szédületes a látvány, ahogy egyik-másik képet a valóságba illesztjük és új platformokat hozunk létre, azonban a részletek nevetségesek, fejezetenként ugyan az a néhány tárgy ismétlődik attól függően, hogy melyik kutató „bázisán” vagyunk. Ez persze máris érthető, hisz ez nem a játék valósága, hanem azon belül egy szimuláció, a részletek pedig CAIT, a rendszert üzemeltető A.I. töltötte ki, aki a valóságot kizárólag az előző kutatók elmondásai és a rendszerbe feltöltött képek alapján ismeri. Gyakorlatilag egy generatív A.I. munkáját láthatjuk, aki megpróbálja mímelni az emberi lakberendezést.

Ami viszont számomra negatívum maradt a játék végére is, az a történet. A sztori, bár nem kifejezetten érdekfeszítő, jó atmoszférát teremt, sőt még egy csavar is van benne. Viszont végigjátszva nem igazán éreztem azt, hogy ha nem lenne történet, akkor könnyet hullajtanék. A befejezés bár pozitív hangvételű, számomra inkább egy fantasy, semmint egy sci-fi világba illő jelenet volt. Hangulatosak az audio logok is, de amíg más játékokban fontosabb expozíciót vagy információt közölnek, addig itt gyakran jelentéktelen szövegek hangzanak el, amelyekkel kapcsolatban nem is az az első kérdés, hogy mi miért halljuk őket, hanem az, hogy eleve miért vették fel azokat?

Egyértelmű, hogy a Viewfinder Achilles-sarka a történet, ami ugyan összefogja a puzzle-okat, de nem emiatt fogunk emlékezni rá. A teszt írásakor nincs hír arról, hogy készülne-e pályaszerkesztő, esetleg számíthatunk-e DLC pályákra. Összesen 6 óra alatt letudható a játék, nem számítva persze a fejezetenkénti kihívás pályákat, amelyek viszont piszok nehezek tudnak lenni. Érdemes azzal is számolni, hogy a Viewfinder kisebb dózisokban, 1-2 órás etapokban élvezhető igazán, ennél hosszabb idő után elzsibbad a szürkeállományunk az állandó agytornától és a túlzottan relaxáló aláfestő zenétől. Aki viszont szereti az ilyesfajta kikapcsolódást, az garantáltan nem fog mellényúlni vele.

A Viewfinder július 18-án jelenik meg PlayStation 5-re és PC-re, a teszt írásához a PlayStation 5 verziót vettük alapul.