Chasing the Unseen teszt

Talán a Grow Home-mal kezdődött, meglehet, hogy a Getting Over Ittel folytatódott, de hogy hol áll meg, azt senki sem tudhatja előre. Az biztos, hogy a nehezebb, a fizikán alapuló „terepmászós” játékoknak megvannak a maguk célközönsége - és persze bája. Egy időben volt egy apróbb lökete is ennek, ahol különböző, random assetekből felépített pályákat kellett többedmagunkkal megmászni. Ezeknek sikerült is egy villanásnyi népszerűséget szerezniük a röhögős twitch csatornákon, de ahogy igaz az, hogy a trendek bőven kitermelik a tucattermékeket, talán abban is van igazság, hogy ugyanitt megjelenhetnek komolyabb, esetleg elgondolkodtató alkotások. Az sem kizárt, hogy egyetlenegy embertől. Például ilyen játék a Strange Shift Studio magányos fejlesztőjének alkotása, a Chasing the Unseen.

A játékban nem kapunk egy különösebben erős narratívát, csak annyit tudat velünk pár mondat egy fekete képernyőn, hogy gondolataink vadul csaponganak, nekünk pedig az ebből kivezető utat kell megtennünk. Ez nem is feltétlenül baj, hiszen mihelyst belecsöppenünk az első pályába, kárpótolva leszünk. Gyönyörű, különleges, absztrakt világokat kapunk. Mintha gondterhes álmokból igyekeznénk megszökni, a pályák kicsavart nyugtalansága már vizuálisan is nagy hatást gyakorol ránk, groteszkségükkel egyszerre hívják és taszítják a játékost. Közben óriási, titán szerű lények is tiszteletüket teszik a közelünkben, akiknek jelenlétük igen epikusra sikeredet. Ráadásul van, hogy megmászásuk a továbbjutásunk kulcsa is lesz, ezek a pillanatok, pedig rendkívül hangulatosak. Talán csak az kár, hogy nem különleges, egyedi lényeket kapunk, hanem ismerős földi állatokat, de méretük és túlvilági atmoszférájuk ennek ellenére is magával ragadhatja az ilyenre fogékony játékosokat.

Minderre pedig rátesz egy lapáttal a hangzás. Igaz ezen a téren érződni, hogy egyetlen fejlesztő dolgozott ingyenes mintákból, de egyáltalán nem vészes állapotról beszélünk. A zúgó, búgó, máskor csilingelő, tényleg álomszerű dallamok jól lettek kiválasztva, egyedül talán az zavaró, mikor a lezuhanások vagy respawnok során szándékosan diszkomfortos dallamok jelennek meg, amik valahogy tényleg inkább kellemetlenek, mint kellemetlenül hatásosak. A kakofónukis hangzás szerencsére hamar elmúlik, mégis, ezen a téren lehetett volna még javulni.

Ebben a rendkívül hangulatos világban pedig az lesz az egyetlen célunk, hogy eljussunk a pálya végére. Ez persze koránt sem olyan egyszerű. Aki viszont játszott már ilyen programokkal, annak most is ismerős lesz minden elem: checkpointtól checkpointig futunk, ugrunk, erőnlétünkre ügyelve mászunk és siklunk a levegőben, közben igyekszünk nem a mélybe zuhanni. A mozgást ugyan elsőre meg kell szokni. Mint egy csecsemőnek, első lépéseink, illetve ugrásaik kissé bizonytalanok lesznek, de a fizika konzisztens, így nagyon hamar megtanulható, ráérezhető. Emellett a bizarr pályák is megtévesztőek, a jó értelemben. A szakadékok, a megmászandó felületek mind úgy vannak megtervezve, hogy staminánk elég legyen hozzájuk, hogy biztos elég nagyot tudjunk szökkenni, és hogy az ernyősiklásunk kitartson addig, ameddig szükséges. Elenyészőek azok a szakaszok, ahol a fogunkat szívhatjuk a pályadizájn miatt. Ezt az alapos tervezést pedig csak dicsérni tudom egyetlen fejlesztőtől, hiszen ha a megfelelő úton haladunk, az első ráérzések után frusztráció mentes az akadályok leküzdése.

Ellenben a rossz irány nyilván keserűséget okoz a játékosnak. De hát pont ez a lényege ennek a zsánernek. És ami a legjobb, ezt sem szándékosan „szívatósan” teszi, hisz több helyen is segít a program. Egy perem szélén a karaktermodell megtorpan, nem zúgunk egyből a mélybe. A hint gomb a legközelebbi chechpoint felé küld egy apró fénycsíkot, hogy legalább egy körülbelüli fogalmunk lehessen a helyes irányról. Vannak gyűjthető kavicsok, amik ugyan elfogyhatnak, de velük, ha mégis lezuhannánk, oda kerülünk vissza, ahonnét lezúgtunk, nem messzebb. Ha pedig végkép elakadnánk, egyszerűen visszateleportálhatunk az utolsó aktivált checkpointhoz. Egyszóval a kényelmi funkciók a minimális, pont elvárt szinten tartják a kihívást, a nyomasztó hangulatot.

Ezen a ponton had jegyezzek meg egy szomorú tényt. Bármennyire is élveztem a játékkal töltött időt, sajnos csak a feléig tudtam eljutni. Szerencsére nem összeomlásról vagy komoly bugról beszélünk. Technikai téren stabil a program. Egyszerűen a hat plusz egy pálya középső része egy valódi labirintus. Én pedig rendkívül rosszul viszonyulok a labirintusokhoz. Lehetne vitatkozni, hogy miért akadtam meg itt, hiszen az eddigi pályák is gyakorlatilag labirintusok voltak. Azonban úgy gondolom, hogy a méretezés, a léptékek nagyon fontosak. Addig, míg nagy, valamennyire belátható terekről beszélünk, ahol a játékos egy bizonyos fokig mégis képes önerőből tájékozódni, és nem fullad bele a környezetébe, úgy érzem, egy útkeresős program szórakoztató. De mihelyst a méretek lecsökkenek és a számok megszaporodnak, vagyis apró, szűk járatokban kell a végtelen, egymásba fonódó utakból megtalálni a megfelelőt, nálam elszakad a cérna.

Nem szoktam tesztírás előtt más teszteket olvasni, de most kivételt tettem, hogy említi-e még valaki a labirintust. Nem tették. Tehát leküzdhető. Vagyis egyedül az adott játékos vérmérsékletétől függ, hogy belevág, vagy sem. Végeredményében pedig mindenkit arra ösztönöznék, hogy bátran tegyen vele egy próbát, mert Matthieu Fiorilli valóban különleges élményt alkotott. Ugyan minden területén akad apró gyengeség, érezni, hogy apró büdzséből dolgozott egyedül, de talán pont ebből adódik a Chasing the Unseen igazi varázsa. Betekintést enged egyetlen ember elméjébe, miközben még jól is szórakozunk. Így az élmény, ami sugárzik belőle, mindenképpen pozitív.

A Chasing the Unseen kizárólag PC-re jelent meg.