Viszont sajnos nem így tett. Sajnos… Nem tudom, hogy helyén való-e a sajnos szó, mert a gyerekek miért is ne érdemelnének egy játékot, ami mindenféle kizsákmányoló, manipulatív, vagy függőséget okozó háttérmechanizmus nélkül tényleg csak 100%-ban azon munkálkodik, hogy úgy szórakoztassa a közönségét, ahogyan az csak a csövön kifér. Nos, most megkapták, hiszen játékélményben az, ami a felnőtteknek mondjuk a Baldur’s Gate 3 volt pár hónapja, az a gyerekek számára nem más, mint a Princess Peach: Showtime.
A történet a Sparkle színházba repít minket, ahova Peach és Toad éppen csak megérkeznek, ám máris felbukkan a színen a gonosz Grape boszorkány, aki foglyul ejt mindenkit az épületben. Peach viszont rögtön a tettek mezejére lép, és színpadról színpadra, előadásról előadásra szabadít ki mindenkit a gonosz karmai közül. És itt jön az igazán nagy csavar! A különböző darabokban nem csak a díszletek változnak, hanem Peach is mindig egy új ruciban és a hozzá passzoló spéci képességekkel vág neki a feladatnak.
Ez azt jelenti, hogy óriásteknősök hátán mélytengeri duetteket énekelhetünk, robotok ellen jégkorcsolyázhatunk, kung-fuzhatunk, detektívként nyomozhatunk a londoni Big Ben(szerűség) hatalmas órájában, tengeri hajóroncsok közt száguldhatunk sellőként, szuperhősként buszokat vághatunk a gonosz repülő csészealjakhoz, kardos főhősként tüskés indákat és szellemlovagokat kaszabolhatunk, cukrászként pedig a világ legnagyobb tortáit díszíthetjük. Mutasson nekem valaki egy játékot, ahol a fősztori csak fele ilyen sokszínű lenne!
És a legjobb, hogy mindehhez a Nintendo címektől megszokott aprólékosság és igényesség társul, megannyi apró kis részlettel, egyedi animációval és ámulatba ejtő dizájnnal. Ninja Peach például a hátát a falnak vetve tud csúszni lefelé az épületek oldalán, vagy vízbe ugorva egyből előkap egy bambusznádat, amit pipaként használ, hogy az álcázásnál bevetett óriási tükörként funkcionáló köpenyről már ne is beszéljek. De ugyanígy meg van annak is a varázsa, ahogy egy hintán ülve lógatnak be minket a mega-macarontorta fölé, aminek a díszítése csak ránk és óriás habnyomónkra vár.
A sztori nagyjából 7-8 óra hosszúságú egy olyan játékosnak, aki kapásból átlátja az amúgy egyszerű helyzeteket, és van legalább egy pici játékos tapasztalata, de kisebb gyerekek számára ez simán kitolható a duplájára, ha nem a triplájára, a változatossága miatt pedig végig megmarad az izgalom. Üresjáratként egyedül a párbeszédeket hozhatjuk fel, amik nem kaptak szinkront (se magyar feliratot), viszont a nehézségnek és a sztori látványos tálalásának hála olvasás nélkül végig lehet vinni könnyedén a játékot.
Ha pedig már szóba került a nehézség: sokszínűség ide vagy oda, a játék alapból nem is annyira minijátékok, mintsem prototípusjátékok gyűjteménye. Mindenféle mechanikába belekóstolhatunk, ám elmélyedni egyikben sem fogunk úgy igazán, hiszen a megoldások sem túl nehezek, az irányítás is egyszerű, és tartalom mennyiségét tekintve se lesz 40-50 percnél hosszabb egy-egy szerep játékideje. Olyan nehézségű feladatokat érdemes elképzelni, mint hogy győzz le mindenkit párviadalban, de a mindenki három egyhites lovagot takar, és csak egyetlen gombbal tudunk suhintani a kardunkkal.
Ugyanígy például a lopakodós szekvenciáknál beolvadhatunk a háttérbe, lebukhatunk a víz alá, vagy elrejtőzhetünk a magas fűbe, miközben egyszerre csak egy-egy rosszfiút kell kicseleznünk. A legnehezebb résznek talán a jégkorcsolyázós pályák számítanak, amiket ugyan rém egyszerű teljesíteni (gyakorlatilag a trükközés a forgás és ugrás kombójában ki is merül), ám ahhoz, hogy hibátlan eredményt érjünk el, végig jól kell időzítenünk, ami már felnőtt fejjel is megizzaszthatja az embert, de szerencsére a továbbjutáshoz sosem kell hibátlan eredmény.
Technikai oldalról nézve amúgy egy közel hibátlan játékot kapunk: nincsenek bugok, vagy logikátlan részek, a teljesítmény ugyan csak 30fps, de az általában stabil, az irányítás reszponzív, a grafika teljesen jól hozza az elvárt szintet. Művészi oldalról pedig még kimagasló értékekről is beszélhetünk, a nagyzenekarra komponált dallamok rettentő hangulatosak, a színpadi látvány pedig olykor olyan szinten megkomponált, amiért az AAA-s kategória csúcsán is elégedetten csettintenénk. Ahogyan például a karácsonyi díszlet közepén az apró kis korcsolyások körülvesznek minket, és a kör közepén műkorcsolyázóvá avanzsált Peachünk gyakorlatilag egy musicalben találja magát, az egyszerűen tökéletes.
És azt kell mondanom, hogy nem csak tökéletes, de még működik is! A kalandba ugyanis nem egyedül, hanem óvodás unokahúgommal együtt vágtam bele és gyakorlatilag ötpercenként volt valami olyan pillanat ami miatt tapsikolt örömében - vagy izgalmában. Felnőttként ilyen élményeket aligha fog okozni a játék, talán még a tavalyelőtti Kirby and the Forgotten Land is jobb választás lehet, a gyerekek számára viszont akárhogyan is erőlködik, ennél jobb ajándékot garantáltan nem tud tojni a nyuszi.
A Princess Peach: Showtime kizárólag Nintendo Switchen érhető el.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.