Hajsza a győzelemért - filmkritika

A legendás párharc Niki Lauda és James Hunt között. Amikor még nem a technika és a szabályok uralták a Forma 1-et, és amikor minden pilóta tudta: ha autóba ül, elég nagy eséllyel meghalhat a futam végére.

Manapság már szinte csak akkor érdekes egy-egy Forma 1-es szezon, ha a Pirelli szándékosan rossz gumikat készít, vagy valamilyen furcsa oknál fogva kiderül, hogy a Mercedes csapat többet tudott tesztelni, mint a többiek. Mint a legtöbb sport, idővel a Forma 1 is túlszabályozottá, túlságosan megkötötté vált, ahol minden autó egyforma, minden gumi ugyanolyan, ahol az elektronika teszi biztonságossá a tempós autózást, és ahol minden nagyon, de nagyon drága. Éppen ezért ma már az autóversenyző nem az a keményarc, aki a halállal és a technikával dacolva áll ki a rajtrácsra, és aki a versenyek izgalmait fékevesztetten bulikon, csajokkal körbevéve heveri ki – legalábbis nem publikusan.


A pilóták ma már nem többek, mint pr-esek egy-egy nagyvállalat marketingrészlegén, elsődleges feladatuk, hogy vidáman mosolyogjanak a Red Bull logóval ellátott baseball sapkában, a reklámértékük pedig nyilván annál nagyobb, minél előrébb végeznek. Nem csoda  hát, hogy egyre többen csalódnak a Forma 1-ben. Mintha elszállt volna a korábbi időszakok érdekessége, csillogása, elemi erejű izgalma. Kétségtelen, hogy a Forma 1 sokkal biztonságosabb, és sokkal gyorsabb, mint bármikor korábban, de mintha csak egy szintetizált, leszűrt mása lenne egykori önmagának, ami legalábbis jóval kevésbé élvezhető azok számára, akik átéltek akár olyan küzdelmeket, mint a Schumacher – Hill, vagy éppen Schumacher – Hakkinen, hogy ne menjünk vissza olyan nagyon-nagyon régre.


Azok pedig nem is tudom, mit gondolhatnak, akik már a megfelelő korban voltak ahhoz, hogy a ’70-es években átéljék a Forma 1 legendás párharcát Niki Lauda és James Hunt között. Egy olyan időszakban, amikor a biztonság még nagyon gyerekcipőben járt ebben a sportban, és amikor egy szezonban garantáltan meghalt legalább egy pilóta. Amikor az autókkal még rendesen, férfimódra kellett küzdeni, hiszen minimális elektronika mellett, manuális váltókkal, tényleg vezetni kellett ezeket a szörnyetegeket. Amikor még igazi V12-es motorok lapultak a járgányok hasában, és nem szóba sem kerültek olyan szavak, mint hogy környezetbarátság. S persze nem szabad elfelejteni, hogy a szabályok közel sem kötötték meg ennyire a tervezők kezét: elég csak megnézni az egészen elmebeteg, hatkerekű Tyrell autót.


Ebben az időszakban feszült egymásnak két teljesen ellentétes karakter, akik pusztán abban hasonlítottak egymásra, hogy iszonyatosan gyorsak voltak a pályán. Niki Lauda, egy neves osztrák üzletember fia, igazi gazdag gyerek, aki azonban úgy érzi, nem szeretne ősei nyomdokaiba lépni a családi cégbirodalomban. Helyette inkább az autóversenyzés irányába fordul, még ha ez azt is jelenti, hogy a családja teljesen hátat fordít neki. Egy rendkívül intelligens pilóta, aki nem csak mélyen érti a sport technikai részleteit, de mindent pontosan előre kalkulál, higgadtan mérlegeli a helyzetet, és csöppet sem vágyik a Forma 1-gyel járó sztárságra. Vele szemben a brit James Hunt olyan figura, aki manapság már gyakorlatilag nem létezhetne ebben a sportban. Igazi playboy, akinek az izgalom és az adrenalin számít, és aki a verseny után a bokszutcában az autójára kiülve két csinos lány társaságában egy cigivel vezeti le a futam izgalmait.


Kettejük párharcát a mozivásznon Ron Howard rendező vezényli le, valami egészen mesteri módon. Számítottam rá, hogy a Hajsza a győzelemért jó film lesz, de arra nem, hogy ennyire. Gyakorlatilag nincs benne egy perc, de még egyetlen másodperc sem, amikor unatkoztam volna, vagy elkalandoztak volna a gondolataim. Egészen elképesztően feszesen, a legfontosabb dolgokra, a legnagyobb pillanatokra kitérve halad előre a film úgy, hogy közben van idő kibontani a két karaktert. Amit Peter Morgan forgatókönyvíró elért, nem mindennapi. Rivalizálásról van szó, ám ezúttal nincs jó és gonosz: két teljesen különböző karakter van, és mindkettőt lehet szeretni valamiért. A film pedig úgy halad végig, hogy legbelül bárkinek is drukkoljunk, elégedetten fogunk felállni a székből, ezt pedig elég nehéz feladat lehetett elérni.


Aztán persze bekövetkezik az, amiről mindenki tudja, hogy be fog következni: Niki Lauda hatalmas balesete. Nagyon érdekes, hogyan építkezik erre a film. Aki beül moziba, valószínűleg tudja, mi történt. Várja, hogy mikor fog végre bekövetkezni, és talán pont ettől válik az egész annyira izgalmassá. Tudjuk, hogy jönni fog, és összeszorított farpofával ülünk, mert nem akarjuk, és nem is tudjuk elképzelni, hogy ezzel a saját képességeit és határait pontosan ismerő, kockázatokat csak az elfogadható mértékig vállaló fiatalemberrel ilyen történhet. Szinte azt reméljük, hogy nem is fog bekövetkezni, hogy a valóság csak egy jól kitalált fikció volt, és majd most a film megmutatja nekünk, hogyan is történt valójában.


De természetesen nem. A baleset megtörténik, és egy pillanatra körbenézve a moziteremben, a hatás elképesztő volt. Habár mindeni pontosan tudta, mi fog történni, és számított rá, a teljes nézőközönség a kezeit a szájához emelve, kikerekedett szemmel, lélegzetét visszafojtva figyelte a képkockákat. Ha ez nem tökéletes rendezői és írói munka, akkor nem tudom, mi az – és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy kellett hozzá az is, hogy a valóságban megtörténjen ez a sajnálatos, drámai szerencsétlenség. Izgalomban, feszültségben és drámában tehát nem lesz hiány, a záró jelenet pedig fantasztikusan vezeti le a filmet, s könnyel lehet, hogy véletlenszerű könnycseppet fog csalni sokatok arcára. Mindehhez persze kellettek a színészek is. Chris Hemsworth, hollywood aktuális szépfiújának valószínűleg nem is nagyon esett nehezére a vicces, laza playboyt hoznia, ám Daniel Brühl annál nagyobb meglepetés. A spanyol származású, de valójában magát németnek valló, szinte mindig német karaktereket alakító Brühl komoly nyelvi- és beszédtechnikai képzéseken ment át, és persze neki még annyi előnye is volt, hogy találkozhatott Az Emberrel magával, hiszen Niki Lauda a mai napig vidáman él, vezeti cégeit, és nem olyan régen még új családot is alapított. Bár mindez nem feltétlenül volt előny. Az anekdota szerint amikor Lauda megkérdezte Brühlt, mi a legnehezebb része annak, hogy őt kell eljátszania, a színész csak annyit felelt: „Az, hogy még élsz”.


Van tehát két színészünk, akik a maximumot hozták ki a karakterekből, egy rendezőnk, aki tökéletesen elkapta az egész történet lényegét, és egy forgatókönyvünk, ami az ismert események ellenére is annyira izgalmas, annyira emberi közeli, és annyira zsigeri élményt nyújt, hogy az nem mindennapos. Ehhez adjuk még hozzá a fantasztikus operatőri munkát, ami iszonyatosan látványos, nem sokszor látott szögekből is képest megmutatni a versenyeket, és az egészen brutális, csontig hatolóan kemény motorhangokat. Amikor először röffentik be a járgányokat, ismét eszembe jutott, miért kellett volna sok év után kimennem idén ismét a Forma 1-re. Végül valószínűleg megbántam volna egyébként, ezt a mozit azonban soha nem fogom megbánni.

Szereplők: Chris Hemsworth, Daniel Brühl, Olivia Wilde, Alexandra Maria Lara, Natalie Dormer
Producer: Tobin Armbrust, Andrew Eaton
Rendezte: Ron Howard
Írta: Peter Morgan
Játékidő: 123 perc

IMDb pont: 8,3
Rotten Tomatoes eredmény: 88%
Gamekapocs értékelés: 10

33 komment - szólj hozzá!