A LEGO-kaland 2 filmkritika

A LEGO-kaland megmutatta, hogyan tud egy film egyszerre szívhez szóló, humoros mese és egész estés reklám is lenni. Most megpróbálkoztak vele másodjára is – vajon többször is megalkotható a szupi-szuper varázs?

Folytatásnak lenni nem egyszerű feladat, szinte már közmondásos, hogy mennyire gyengén sikerülnek azok a darabok, amelyek az első rész népszerűségét meglovagolva adják el még egyszer ugyanazt az élményt. Öt évvel az eredeti után (nem számítva a két spin-offot) megérkezett A LEGO-kaland második felvonása, amely újrarendezi az ismerős kockákat, ugyanakkor hozzájuk kever néhány új elemet is.

2014-ben A LEGO-kaland meglepett minket: az egész estés játékreklám helyett egy szívvel-lélekkel készített, átgondolt történetet kaptunk, amit jópofa szereplőkkel és egyedi látványvilággal körítettek. A második részre is visszatért az eredeti rendezőpáros, Phil Lord és Christopher Miller, ám ezúttal csak íróként. A jellemző, kikacsintásokkal telített humor így megmaradt, de hiányérzetet is hagy maga után a kész mű.

A történet szerint öt évvel járunk az első film után. Bricksburg városa (amelynek lakói épphogy elsajátították a kreativitás és a sokszínűség fontosságát) már csak egy Mad Maxbe illő, egyhangú pusztaság. Az egykor vidám figurák folyamatos ostrom alatt állnak, miután a szomszédos Tesho-rendszerből származó Duplo lények folyton lerombolták a világukat, ezért mindenki megkeseredett alakká vált.

Az egyetlen kivétel Emmet, aki megmaradt örök optimistának, és a boldog letelepedést tervezi Lucyvel (aki már a valódi nevére és nem a Vadócra hallgat), ám a lány nem látja rózsásan a helyzetet, sőt a jókedvű építőmunkástól is azt kéri, keményedjen meg, ahogy a világ elvárná tőle. Aztán beüt a ménkű, amikor Káosz parancsnok elrabolja Lucyt és az első rész többi főszereplőjét, Emmet pedig küldetésre indul: egyrészt, hogy kiszabadítsa őket az alakváltó Amita Karok királynő mancsai közül; másrészt, hogy a macsó Rex Nemremex segítségével igazi kemény legény váljon belőle.

A film fő témája a felnövés (ami a nagyban hasonló Toy Story-sorozatban is előkerült), hiszen Emmetnek felnőtté kell válnia, hogy megmenthesse barátait, viszont nem ő az egyetlen, aki felnőni igyekszik. A történet ugyanis ezúttal két szinten zajlik, hiszen a film nem feledkezik el az első rész nagy csavarjáról: minden, ami történik, egy gyerek képzeletének szüleménye. Finn már borongós kamaszkorszakát éli (amit jelez Bricksburg Apocalypsburggé alakítása is), és jó tinédzserként esze ágában sincs játszani kishúgával, Biancával, és annak színes-csillámos legóival.

A párhuzam a két sík között elég egyértelmű, és ezúttal több időt töltünk a valóságban, hiszen a sztori a két testvér kapcsolatára rímel. Talán ezért is érződik szájbarágósnak a fő történeti szál, bár a tanulságot azért sikerült most is aranyos módon átadni a film végén. Ezzel együtt a sztoriban van néhány, egyszerre üdítő és kusza csavar – nem teszik érthetetlenné a filmet, de szétzilálják, amitől nem hat olyan egységesnek, mint az elődje. A megértést ráadásul az is nehezíti, hogy a két gyerek miatt néha szemszöget váltunk a történések értelmezésében.

A filmben Lucy és Emmet a főszereplő, ők azok, akik bármiféle fejlődésen átesnek a történet során. Az első rész mókás mellékszereplői (Csodakitty, Fémszakáll és Benny) a kispadra szorulnak, még Batman is kevesebb szerepet kap – ami talán nem meglepő, hisz a stúdió két éve hozzávágott egy saját filmet, amit nem felejtenek el többször megemlíteni. Szerencsére némely új karakter kellően érdekesre sikerült: Amita királynőben több lakozik, mint elsőre látszik, Rexet pedig annak ellenére képesek voltak jópofa figurává tenni, hogy az voltaképp nem más, mint egy kiapadhatatlan utalásözön Chris Pratt karrierjére.

Itt érdemes kitérni a film humorának lényeges szeletére. Ahogy a többi LEGO-film (vagy Lordék tavalyi Irány a Pókverzuma), ez is bővelkedik popkult-utalásokban és cameókban, miközben görbe tükröt mutat a franchise-filmeknek és saját magának is. Az egyensúly azonban erre a filmre felborul: a metaviccek többnyire a felnőtteknek szólnak (a Pratt-poénok eleve kevésbé érthetőek, ha nem tudod, hogy ő Rex hangja), a gyerekeknek viszont maradtak az elesős, felrobbanós poénok, néhányat pedig feleslegesen sokszor ismételnek meg. Mégsem mondható, hogy a film a felnőtteket célozná, hiszen a történet meg inkább gyerekeknek való, így fura, köztes területre esik.

A vizualitásra nem lehet panasz, bár látszik, hogy ezúttal már spóroltak a kockás megvalósításon - ha nem is annyira, mint a LEGO Ninjagóban. Főleg a Tesho-rendszerbeli jeleneteken szúr szemet, hogy nem minden áll építőkockákból: ruhaanyagok, kartonégitestek tarkítják a legóvilágot. A szereplők mozgása is simább, kevésbé stop-motionös, viszont továbbra is aprólékosan vannak kidolgozva, mintha tényleg gyerekek által használt bábuk lennének.

Újdonság még, hogy ezúttal telerakták zeneszámokkal a mozit, és ha nem is a Disney-filmek szintjén, de bőven kapunk éneklést, még a stáblista alatt is szól egy dal arról, milyen menő az, aki végignézi a stáblistát. A szinkroncsapat szerencsére tartotta velük a lépést, így a dalok magyarul sem hangzanak borzalmasan, a szereplők pedig újfent a megszokott angol, illetve magyar hangjukon szólalnak meg.

A LEGO-kaland 2 az első film sosemvolt kisöccse, amire mindig is vágytál – feltéve, hogy akartál neki kistestvért. A fő erőssége a szereplői és a humora, de történet és tanulság terén elmarad az elődjétől. Így is remek szórakozás, ami ugyan nem cáfol rá teljesen a folytatások hírére, de eleget visszaad az eredeti bájából úgy, hogy még újszerű megvilágításba is helyez néhány dolgot.

Gamekapocs-értékelés: 7.0 

Rendezte: Mike Mitchell
Szinkronhangok: Chris Pratt, Elizabeth Banks, Will Arnett, Tiffany Haddish
Forgatókönyv: Phil Lord, Christopher Miller, Matthew Fogel
Zene: Mark Mothersbaugh
Hazai premier: 2019. február 7.

5 komment - szólj hozzá!